Ignotus élete és művészete
(1869-1949)

 Nem sokkal Reviczky halála után, a kilencvenes évek elején szinte egyszerre három fiatal költő jelenik meg a magyar irodalom porondján, mintegy szerves folytatásaként mindannak, amit a fiatalon meghalt példakép kezdeményezett: szabadulást a provincializmustól, öntudatos magyar városiasságot, kapcsolódást a korszerű világirodalomhoz. Ez az irodalomtörténeti pillanat az Ady fellépése előtti másfél évtized, és ekkor úgy tetszik, hogy ez a három fiatal költő jelenti a modern magyar költészetet. Az egyiket Makai Emilnek hívták, fiatalon fog meghalni, élete és életműve töredék. A másik Heltai Jenő, később a színpadok, kabarék, könnyed regények divatos hőse, aki hosszú életével és gazdag életművével összeköti Reviczky korát a miénkkel. A harmadik Ignotus, akiről irodalmi megjelenésekor nem tudják, hogy kicsoda. Ignotus latinul ismeretlent jelent. Janus Pannonius óta először történt meg, hogy egy magyar költő eredeti neve helyett latin nevet válasszon magának.

Eredeti neve nehezen kimondhatóan idegenes: Veigelsberg Hugónak hívták. Apja, Veigelsberg Leó, az akkoriban igen népszerű német nyelvű budapesti napilapnak, a Pester Lloydnak volt a főszerkesztője: nagynevű újságíró, magyarul is, németül is igen gondos stiliszta, aki a legmagasabb stílusigénnyel figyelte írónak induló fiát.

A korán tehetségesnek mutatkozó fiatalembert programszerűen nevelik nagy műveltségűvé. Az egyetemen jogot tanul; a nemesi szülők után a polgári szülők is a leghasznosabbnak tartották, ha fiuk szellemi pályára igyekezett, de mégsem tanár akart lenni. A jogi tanulmányok között is főleg irodalommal, művészetekkel foglalkozott, és nagy műveltségű apja kitűnő útmutatónak bizonyult. Még egyetemista, amikor írni kezd A Hétbe: ő is Kiss József felfedezettje. És huszonkét éves (1891-ben), amikor megjelenik A Slemil keservei című verses regénye.

Arany László műve, A délibábok hőse óta ez volt az első eredeti hang ebben a műfajban. És valóban nagyon eredeti volt: a nagyvárossá igyekvő Budapest hangulatai, képei, nyelvi fordulatai adják sajátosságát. Egy félszeg fiatalember szerelmi csetlés-botlásairól szól. Múltjában ott van Reviczky, de ott van Heine is. A “slemil” szó a német-zsidó alvilági zsargonban kétbalkezest jelent, de a német romantikus Chamisso főművének hősét is Peter Schlemielnek hívják, ő az a bizonyos mesebeli alak, aki még a saját árnyékát is elveszti. Ignotus hőse szorongásos pesti fiatalember, aki gyáván megfut a lehetőségei elől. Az irodalmi diktátor, Gyulai Pál, aki ugyan nem kedvelte az irodalom modern törekvéseit, de mégsem tudta legyőzni a saját nagy kultúrájú jó ízlését, elragadtatottan vette tudomásul az új költő meglepő hangú jelentkezését. No persze a maradiság szószólói azonnal megvádolták Ignotust, hogy ennek a városi költészetnek nincs köze a magyar irodalomhoz, átkos idegen hang. De mondták ezt már Reviczkyről is, és majd még hangosabban fogják mondani Ady Endréről.

Annyi bizonyos, hogy a hang merőben más volt, mint akár a Petőfi-, akár az Arany-epigonoké. Ignotus ott állt az irodalom és az irodalmi viták közepén. És következtek új versei. Költészete szinte kizárólag szerelmi költészet, a férfiszenvedély költészete. Nála a szerelem nem az élet szép játéka, mint a vele kortárs Makainál vagy Heltainál, hanem szokatlan lángolás, szenvedés, győzni akarás. Közben nem olyan nyíltan erotikus, mint a nemsokára fellépő Szilágyi Géza vagy éppen az ő nyomukban világnagysággá emelkedő Ady. A költő Ignotus a szerelmi vágyakozás folytonos idegfeszültségében él. És már ez is túl erotikusnak tűnt a hivatalos álszemérem előtt.

Ignotus azonban nem költőként foglalja el fontos helyét irodalomtörténetünkben. Verses regénye után mindössze két verseskönyve jelent meg, és mint költő hamarosan elhallgatott. Az elsők közt volt, aki Adyban felfedezte a lángelmét, és mellette jelentéktelennek ismerte fel mindazt, amit ő versben mond vagy mondhat.

A versek mellett egy ideig még írt novellákat is. Igen jó elbeszélőnek is bizonyult: a hangulatok, lelki árnyalatok finom megfigyelője és gondos megfogalmazója. De a novellákból is mindössze egy kis kötetre futotta. Egyik-másikuk a maga nemében remekműnek is mondható, helyük ott van minden elbeszélés-gyűjteményben. Még sincs folytatásuk írójuk életében.

A századforduló után ugyanis Ignotus a kritikában és az irodalomszervezésben találta meg a maga történelmi hivatását.

Már egészen ifjan igen jó újságírónak bizonyult. A Hét után egy napilap munkatársa lett, ahol hamar feltűnt mint izgalmas riporter. Nagy utazásokat tett a világ különböző tájain: hol Németországból, hol a Balkán államaiból, majd Törökországból küldi érdekes tudósításait. Eljutott Amerikába is. Nagy nyelvtudásával mindenütt hamar kiismeri magát. Igazi világlátott ember, aki nagy távlatú szempontokból tudja megítélni a hazai eseményeket. Meg is kezdi harcát a provincializmus ellen.

1906-ban megindítja a Szerda című hetilapot, amely első tapogatózás egy olyan irodalompolitika felé, amelyet azután két év múlva (1908-ban) a Nyugattal valósít meg. Szinte ugyanekkor Nagyváradon megjelenik A Holnap című antológia: Ady és a nyugatosok közös jelentkezése. Ennek a szellemnek méltó folyóirata a Nyugat. És Ignotus alkalmas a folyóirat-teremtésre. Megnyeri a tervnek Hatvany Lajost, a nagy műveltségű és dúsgazdag bárófiút, aki irodalomtörténésznek indul, és Gyulai Pál tanársegédje; Osvát Ernőt, a kor legnagyobb szerkesztő egyéniségét; a jó összeköttetésű és modern irodalom iránt kitűnő érzékkel érdeklődő Fenyő Miksát. Ők teszik lehetővé a folyóirat fenntartását és működését. De ez csak a keret: a cél a modern irodalom. Ady Endre, Móricz Zsigmond, Babits Mihály – ezeknek kell a főszereplőknek lenni, ezek számára kell a Nyugatot csinálni, és mellettük hamarosan felsorakozik Kosztolányi, Füst Milán, Karinthy, Juhász Gyula, Tóth Árpád és a többiek: a Nyugat nemzedéke. Ignotus velük és általuk szervezi meg a modern magyar irodalmat. Saját költő és író voltát dobja áldozatul a nála nagyobbakért. És éles kritikai karddal áll ki mellettük és a maradiság ellen.

Így lesz belőle a magyar kritikatörténelem egyik legnagyobb alakja. Nagyon gondosan, nagyon érdekesen írt kritikáival sok mindenben vitatkozhatunk. Ignotus szemben áll a maradisággal, mindig a haladás oldalán van, de nem politikus író, sőt idegenkedik attól, hogy az irodalom közvetlen politikai célok kifejezője legyen. Harcol a nemesi reakció ellen, de nem lép túl a polgári liberalizmuson. A művészetben pedig az öncélú szépség, a “l’art pour l’art” híve. De ha a vers vagy a regény igazán szép, ha a valóságot nagy erővel fejezi ki, ha a lélek mélységeibe mutat – akkor azt se bánja, ha a költő vagy író politizál, amennyiben nem embertelen, reakciós a politikai magatartása. De a mércét mindig az esztétikai teljesítmény, a művészi tökély jelenti nála. És mélységesen tudta, hogy a főalak Ady: hozzá kell mérni mindent.

De a forradalmaktól idegen maradt, az ellenforradalomtól pedig undorodott. Az első világháború végétől kezdve külföldön élt. Ady halála után elidegenedett Babitséktól, neve is lekerült a Nyugat éléről. De miközben német kritikákat írt, figyelve a kortársi világirodalmat, mindig hazatekintett, és magyar kritikáit hazaküldte. Jól tudta, mi van idehaza, és József Attila első felfedezői közt is ott volt. Később Hitler elől Amerikába emigrál, filmeket ír: elnyerte New York város nagydíját is. És aggastyánként, már nagybetegen jött haza a felszabadult hazába, amely tisztelettel és életművének kijáró magas kitüntetéssel fogadta.

Nyolcvanéves korában halt meg. Ahogy kívánta, hazai földben pihenhet.

(forrás: oszk)