Kézdy Gyuri bácsi elment

Életének 77. évében, hosszan tartó betegség után érte a halál a Jászai Mari-díjas színművészt, aki pályafutása során mind színpadon, a pódiumon, mind tévé-, és játékfilmekben maradandót alkotott. Versmondása újszerű, stílusteremtő volt.

Kézdy György, aki a Szomszédok című televíziós sorozat Virágh doktoraként szerzett nagy népszerűséget, egy fertőzés miatt feküdt az Uzsoki utcai kórházban, ahol pénteken hunyt el. Egyes értesülések szerint a férfi öngyilkos lett, a hírt azonban hivatalos források még nem erősítették meg.

A művész 1936. február 14-én született Budapesten. A Színház- és Filmművészeti Főiskolán végzett 1962-ben, majd a Debreceni Csokonai Színházhoz szerződött. Játszott a Pécsi Nemzeti Színház tagjaként,emellett többször szerepelt a Kecskeméti Katona József Színház és a Nemzeti Színház színpadán is. 1987-től a Szolnokon, majd 1993-ban Veszprémben dolgozott.

A Jászai Mari-díjas, Érdemes Művész pályafutását 1962-ben a debreceni Csokonai Színház társulatában kezdte. 1967-től a Pécsi Nemzeti Színház, 1977-től a kecskeméti Katona József Színház, 1978-tól 1983-ig a Népszínház, majd a Nemzeti Színház társulatának tagja volt. 1983-tól 1987-ig a Mafilm társulatához tartozott, s a Játékszín előadásaiban játszott. 1987-1992 között a szolnoki Szigligeti Színház, 1993-tól a veszprémi Petőfi Színház társulatának tagja volt. Jelenleg szabadfoglalkozású színész.

Vendégművészként igen sok helyen megfordult, játszott például a Gyulai Várszínház, az Egyetemi Színpad, az Operett Színház, a Kolibri Színház, a Madách Kamaraszínház, az Örkény István Színház és a Játékszín előadásaiban.

1954 a színművész érettségi vizsgájának az éve. Akkor mutatták be Az ember tragédiáját a Madách Gimnáziumban, ami élete egyik meghatározó élménye lett. Imádott iskolába járni, mert helyette ők “színházat csináltak”. “Mindenki az egész darabot tudta természetesen, és abból idézgetve beszélgettünk. Mert ez egy olyan darab, hogy ebből beszélgetni is lehet. Versmondóként indultam a pályámon, szavalóversenyeket nyertem” – emlékezett vissza egy interjúban.

Szerepeinek sokaságát felsorolni lehetetlen, hiszen több mint 40 éves pályafutása során a világ drámairodálmának számtalan fantasztikus szerepét játszotta el: az Ahogy tetszik Jacques-ját, a Hamlet Poloniusát, Medvegyenko alakját a Sirályból, Gajevet a Cseresznyéskertből stb.

Az elmúlt három évben is számos szerepet vállalt színházakban. Saját előadóestjével, az Ákombákommal a 13. Kaleidoszkóp VersFesztiválon lépett fel Budaőpesten, a Casa de la Músicában. Főszerepet játszik a Stúdió K Színház és a Békés Megyei Jókai Színház közös produkciójában, a Téboly Thébában c. darabban. A Karinthy Színházban A Bermuda Háromszög botrány c. vígjátékban, a Nemzeti Színház Gobbi Hilda Stúdiószínpadán a Buborékokban, a Belvárosi Színházban és vidéken az Esőember (Rain Man) c. darabban stb. Az Első Magyar Versszínház, a Forrás Színház, majd a Soproni Petőfi Színház estjét mindvégig repertoáron tartotta.

A Szomszédok egyetlenegy adásában többen látták, mint az egész színházi pályafutása alatt. A Karinthykkal, a Debrecennel, a Csíksomlyói passióval. Ha ezeket az előadásokat összeadom, akkor egyszerűen nem jön ki a nem tudom hányada sem annak, ahányan egyetlen adásban láttak Virág doktorként.

(forrás: MTI, mivanma – Kis Márta, vers.hu)

Az alábbiakban a Kaleidoszkóp VersFesztiválon is bemutatott előadóestje kapcsán, a Criticai Lapok írásával emlékezünk Gyuri bácsira.

Kézdy György – költőkkel – válaszol
Ákombákom

A színész eszköztára

Legalább két kritikát kellene írni Kézdy György Ákombákom című előadóestjéről. Az első a színészről szólna – III. Richárdról és Poloniusról, Jaques-ról és Júdásról, Medvegyenko tanítóról -, aki ezúttal önmagát rendezve komponálta meg nemcsak saját szerepét, de magát az előadást is. Méghozzá oly módon, hogy minden egyes színpadra választott vers és próza előadásmódját, stílusát különbözőképpen, de mindig adekvát módon alakítja ki. Ennek (is) köszönhető, hogy a színész szókoncertjén minden „szám” önálló auditív – zenei, prozódiai – élménnyé válik.

Nemrégen egy másfél flekkes kis Örkény-jegyzetet hallottam tőle felolvasni (Én ritkán szoktam írni…). Érintettség okán, mint a népszerűség csúcsaihoz közelítő hajdani Irodalmi Újság munkatársa, hihetetlenül sokszor olvastam, munkaköri kötelességből korrigáltam is ezt az írást, és most mégis meghökkentően újnak hatott. Mintha ott és akkor született volna… Éppen úgy elragadott a szöveg visszafogott tárgyilagossága, a hétköznapi tények hátteréből kikacsintó, mélyebb jelentést sugalló humora, mint Zelk Zoltánnak az előadóest keretjátékául választott, felnőttekhez szóló gyerekverse, az Ákombákom szöveg mögötti jelentése. Ahányszor csak felhangzott az első sorok ritmusa, muzsikája, annyiszor vált érzékelhetővé az ismétlődő, de közben fokozatosan kibővített szöveg dramaturgiailag megkomponált crescendója.

Annak, hogy Kézdy mostanáig vagy félezerszer adta elő előző, Ki kérdezett? című Karinthy-estjét, megfejthető titka, hogy senki sem tudja olyan röhögtetően halálos komolyan tolmácsolni a mester filozófiáját, mint ő. Csak örülhettünk annak, hogy Karinthy továbbra is jelen van előadói repertoárjában. A különbség legfeljebb csak az, hogy ezúttal az újjászülető Rumbach Sebestyén utcai zsinagóga tág – és majdnem zsúfolt – nézőterén ennek a filozófiának a színpadon is megélő drámaisága ragadott meg. Eddig is tudtuk, hogy az egyenként, egyénenként a Názáreti megmentését áhító tömeg tagjai Pilátus háza előtt együtt Barabbás nevét kiáltották. De a két történelmi személyt idéző tulajdonnév ütköztetése itt és most vált átélhető drámává, amikor fenyegetően dörgött és rikoltozott a képünkbe – legalább három b-vel – Barabbás fenyegető neve, míg szinte eloszlott a légben a Názáreti iránt érzett, erőtlen részvét.

Partner nélkül, lélek egyedül, ingujjban áll a közönséggel szemben az előadó. Néha legfeljebb egy fél fordulattal távolodik el tőlünk, a vállát vagy a karját emeli meg, amikor felfedezzük, hogy az aránytalanul széles színpad egyik oldalán a magányos hős grafikusan kirajzolódó ösztövér árnyéka mozdulataival az előadó néma kísérőjévé, partnerévé válik. Nánay István a színház.neten közölt kritikájában Kézdy humorának titkát főként az értelmi és érzelmi állapot ellenpontozottságának tulajdonítja, és annak, hogy az előadó soha nem a szöveg direkt komikumát, hanem annak abszurd voltát, a mondatok és a mondanivaló fonákságát hangsúlyozza. Ezáltal teremti meg – rekedtes és mégis hajlékony hangjával, szuggesztíven szúrós, időnként lelkünkig érő tekintetével, szemjátékával, tíz hosszú, mozgékony ujjával – egy maga teremtette kortárs dráma főszerepét.

(fotó: Koncz Zsuzsa)

A dramaturg dicsérete

„Hagyom is abba, kimegyek, mintha el sem kezdtem volna” – Zelk Zoltánnak ezzel az ironikus sorával ér véget Kézdy másfél órás szólója, és legszívesebben ezzel a gondolattal zárnám magam is az eddig elmondottakat. Azután újrakezdeném azzal, amit a felsoroltaknál fontosabbnak érzek. Hogy Kézdy jó dramaturgiai és arányérzékkel komponált, önálló művé összeforró Ákombákomját a Zsidó Nyári Fesztivál ünnepre hangolt közönsége jelen idejű önvallomásként hallgatta. Hamletet – tudtommal – Kézdy soha nem játszhatta. De az itt és most született kortárs dráma főszereplőjeként a színész a lenni vagy nem lenni kérdésével, az alkotás gyötrelmeivel, az öregedés és az elmúlás veszedelmével küzdő értelmiségit alakítja. Az est központi hőse ismerős kortársunk, az örök vesztes, akitől nemcsak a kabátját veszik el ki tudja, mi okból, de a szólás, a kérdezés és válaszolás jogát is. Mert hiába tudakolják véleményét – Karinthy szövege szerint – a divatról és hogy hol ebédelt a legjobban, ha felismeréseire, vészjelzésére senki sem kíváncsi. Karinthy nyomán – és velünk együtt – Kézdy is megtapasztalta, hogy hiába kérdezik a cápákat a vegetarianizmusról, a vizet arról, hogy mikor szokott tűzbe jönni, ha az ember – Homérosz, Szókratész, Buddha, Karinthy és Kézdy – hiába ordít, véleményére senki sem kíváncsi.

Kézdy egy a neten olvasható interjúban arról beszélt, hogy az Ákombákomot, túl a hetvenen, összegzésnek szánta, amiben elsősorban a saját életében időről időre feltett kérdésekre próbál válaszolni. Mások gondolataiban próbálja felmutatni azt, amiből ő merített. (kikotoonline.hu)

Az est íratlan műsorfüzetéből és a háttérben vetített címekből megtudható, hogy az előadó mesterén és bálványán, Karinthy Frigyesen kívül ezúttal legközelebbi költőbarátai, Zelk Zoltán, Orbán Ottó és Lázár Ervin köteteiben talált rá erre a számára személyes választ kínáló szellemi forrásra. Mégis, a bevallottan szubjektív válogatás legfőbb jellemzője – és egyben értéke is -, hogy a verssorok nemcsak Kézdynek, hanem kor- és sorstársainak, nekünk is válaszolnak. Mi is hajlandóak lennénk minden trükkre, faksznira, csak hogy megszólaltassuk hegedűnket. És mi is keservesen panaszolnánk, hogy kisemmiztek, amikor az a csúnya Ákombákom – ki tudja miért – elvitte a kabátunkat. Azután körülnézünk zaklatott világunkban, beszélgetünk a szomszéddal, beleolvasunk az újságba, kinyitjuk a tévét, és egyszerűen nem értjük, hogyan kiálthatta a tömeg olyan fékezhetetlen hangerővel Barabbás nevét a Názáretié helyett.

Karinthyról, Zelkről, Orbán Ottóról tegnap is tudtuk – én a magam részéről, amikor csak módom volt rá, hirdettem is -, hogy mekkora költők. Karinthy korát megelőző, világot fejtő bölcsessége, Zelk Zoltán verseinek élvezetes játékossága, Orbán Ottó az elmúlással is dacoló költészetének közérthető mélysége eddig is, most is sok gyönyörűséget kínált, de nem meglepetést. Meglepetést szerzett viszont – alighanem szégyenemre -, hogy Mikkamakka, Szegény Dzsoni és Árnika, Berzsián és Dideki meseíró mestere micsoda remek, szatirikus vénájú költő. Hogy Lázár Ervin mindannyiunknak tükröt nyújtó Masoko Köztársasága olyan felnőttekhez (is) szóló opus, amiből Soprontól Záhonyig mindannyian okulhatunk.

Akik elég öregek vagyunk ahhoz, hogy lelkünkben őrizzük Latinovits Zoltán Egyetemi színpadi estjeinek felkavaró szellemi izgalmát, akik hajdan lázas vitákon boncolgattuk, miért és mivel ad többet Mensáros László XX. századnak szentelt előadóestje az egymást követő versek, szövegek összegzett értékénél, most valami ezekhez mérhető, hasonlítható élményt és feladatot kaptunk Kézdy Györgytől. A zsinagóga augusztus végén is dermesztő hideg termében a forró fogadtatás meggyőző visszajelzés, őszinte válasz volt Kézdynek a saját feleleteit is megkérdőjelező, meghökkentő kételyeire. „Az, hogy aztán ez mit kelt, vagy hogyan működik, dolgozik másban, ez a nagy kérdés.” Ezúttal a templomban tapsoló hitetlenek hitével tanúsíthatom, hogy a színész mesterien összeállított és előadott költői kompozíciója itt is, bennünk is megrendítő erővel működött, és szinte minden versben, szövegben „termelődött” és újratermelődött valami olyan erő, olyan varázslat, amitől a mű ezentúl másképp hangzik, mint annak előtte.

(szerző: Földes Anna)