Weöres-emlékév Csöngén

A száz éve született Weöres Sándor életének meghatározó helyszínén, Csöngén kezdődött meg szimbolikusan a Vas megyei Weöres-emlékév. Itt még a költő személyisége is eleven emlék, költészete pedig sok vonatkozásban ebből a tájból táplálkozik.

A szimbolikus és valóságos centenáriumi évnyitón dr. Fűzfa Balázs irodalomtörténész azzal nyitja előadását, hogy Weöres Sándorról lehetetlen beszélni, őt csak olvasni lehet, ami azt jelenti, hogy ez a költészet fogalmi nyelvre nem átfordítható; vagyis vele kapcsolatban végképp értelmetlen az egyébként is hátborzongató kérdés, hogy miről szól a vers. De éppen ez az átfordíthatatlanság teszi, hogy Weöres Sándort nehéz tanítani. Miközben a kisgyerekek szeretik és értik, átélik őt: természetes módon játszanak vele, ráhagyatkoznak a ritmusra, a tündéri nyelvre. Pedig Weöres Sándor a legritkább esetben írt kifejezetten gyerekeknek: gyerekversként ismert művei nagyon is (ó, de mennyire) felnőtteknek valók, sokszor erotikus tartalmakkal telítve. És ha erotika, akkor a Psyché. A Weöres által megálmodott-megalkotott költőnő, aki a fikcióban annak a Csokonainak a kortársa, akinek versei ma alig találnak visszhangra magyarórán a tizenéveseknél. Pedig itt még meg lehet kérdezni, hogy miről szól, csak éppen ez a típusú költészet túl távoli. Ha csak ha csak nem hozzuk össze Csokonait a szép Psychével.

Beszélni nem lehet Weöresről, de kell. Ez a szép paradoxon az irodalomtanár, az irodalomtudós éltetője. Tanítani nehéz, de tanítani kell. Ahogy Fűzfa Balázs fogalmaz: érdekeltté tenni a diákokat az irodalom szeretetében. Nehéz, de lehetséges. Itt szól közbe a Nyugat-magyarországi Egyetem Savaria Egyetemi Központjában éppen Fűzfa Balázs által működtetett Élményközpontú irodalomtanítási program, amely különféle praktikákkal igyekszik eljuttatni a diákokat (a befogadót) magához a szöveghez. A legfőbb praktika fedőneve: élmény.

Dr. Fűzfa Balázs a csöngei évnyitó délutánon.
Fotó: Benkő Sándor

Például a centenáriumi év megnyitója Csöngén, ahol a polgármesteri hivatal nagytermében rögtönzött Weöres Sándor-kiállítás várja a közönséget. Könyvek (mert olvasni kell), gyertyafény, Weöres-portré gipszből (nyilván az emlékház udvarában látható Segesdi György-szobor fejének kicsinyített másolata). Meg a Nyugat folyóirat néhány példánya, Rozmán László a délután másik előadója gyűjteményéből. Óvatosan meggyújtja a gyertyát, mutatja az egyik Nyugat-példányt: 1932. december 16-án jelent meg, ez volt a karácsonyi szám. Szerkesztik: Móricz Zsigmond és Babits Mihály. Weöres-versek is vannak benne de nem férünk hozzájuk: a példány fölvágatlan, és Rozmán László most már nem is engedi senkinek fölvágni. Íme, egy újabb ballada a költészet hatalmáról, majdnem úgy, ahogy Örkény István megírta: a telefonban nem hangzik el, a folyóirat-példányban hozzáférhetetlen a vers; de hat és létezik.

A legfőbb praktika fedőneve: élmény. Például egy látogatás a csöngei Weöres Sándor Károlyi Amy Emlékházban, ahol a fotók, dokumentumok mellett a költőházaspár személyes tárgyai (írógép, íróasztal, ágy, lámpa) is láthatók. A bejárati ajtón telefonszám: Nagy Zsuzsa szinte bármikor a vendégek rendelkezésére áll. Amíg a Weöres Sándor és Károlyi Amy örökségének ápolására létrehozott csöngei alapítvány kuratóriuma összeül, Varga Richárddal és Rozmán Kristóffal verssel-gitárral léptek föl az évnyitó eseményen körülnézünk. Bámuljuk Weöres Sándor gyönyörű édesanyját és a kollégák dedikációit: Radnóti Miklós. Nemes Nagy Ágnes. T. S. Eliot. Amint a tollas-tintás áthúzások mutatják, Eliotnak nem volt könnyű a két nevet Weöres, Károlyi lebetűznie.

(Ps.: Ha Weöres és élmény, egyszer többször föl kell ülni Fekete Ernővel a mennyekbe vágtató prolibuszra is. Aztán nézni utána, sokáig. Vagy elutazni vele.) – (szerző: Ölbei Lívia, forrás: Vas Népe)

Weöres Sándor élete költőóiások találkozásának színtere. Már egyetemi évei alatt a Batsányi Kör és a Janus Pannonius Társaság munkájába is bekapcsolódott. Itt kötött barátságot Takáts Gyulával, Tatay Sándorral és Fülep Lajos professzorral, de szoros kapcsolatot ápolt Csorba Győzővel, Vas Istvánnal, Jékely Zoltánnal és Kiss Tamással is.

Édesapja, id. Weöres Sándor hivatásos katona, huszártiszt, földbirtokos volt; édesanyja, Blaskovich Mária nagyszebeni, gazdag szerb polgárcsaládból származott.

A pápai evangélikus elemi iskolában kezdte meg, majd a csöngei evangélikus elemi iskolában (1919-1923) folytatta tanulmányait. Csöngén azonban rossz egészségi állapota miatt hamarosan magántanuló lett, az elemi iskolát így végezte el. 1924-ben beiratkozott a szombathelyi Faludi Ferenc Reálgimnáziumba, ebben az időszakban Pável Ágoston kosztos diákja volt, és Pávellel a későbbiekben is fennmaradt atyai jó viszonya. 1928 júliusában a szombathelyi Hír közölte első novelláját (Egyszer régen…), ősszel négy verse jelent meg az Erőben. Elküldte első verseit Osvát Ernőnek, a Nyugat szerkesztőjének is, aki kedvezően fogadta őket. 1929-ben, a hatodik osztályból még bizonyítványosztás előtt kimaradt, attól félve, hogy úgyis megbuktatják. 1929 nyarán felkereste Kosztolányi Dezsőt a Logodi utcában, valamint személyesen is kapcsolatba került Babits Mihállyal. Még ebben az évben átment Győrbe, ahol magántanulóként újra el kellett végeznie a hatodik osztályt, s ettől kezdve már nyilvános, rendes tanulóként folytatta tanulmányait. 1931-től Sopronban tanult, ahol 1932 júniusában érettségizett. 1931 végen néhány versét elküldte Babitsnak, aki a Nyugat 15-16. számában kinyomtatta Hajnal című versét (amelyet Weöres 1934-ben Cselédlányok címmel vett fel első kötetébe). 1931 telén két újabb verset (Jajgatás, Kicsinyesek) is megjelentetett, 1941-ig, a folyóirat fennállásáig pedig összesen 64-et.

Az érettségi után másfél évig apja gazdaságán dolgozott. 1933 őszén Pécsre utazott, és beiratkozott az Erzsébet Tudományegyetem jogi karára, majd átiratkozott a bölcsészkarra (földrajz-történelem szakra), végül filozófia-esztétika szakon szerzett diplomát. Egyetemi évei alatt a Batsányi Kör és a Janus Pannonius Társaság munkájába is bekapcsolódott. Ekkoriban kötött barátságot Takáts Gyulával, Tatay Sándorral és Fülep Lajos professzorral, valamint szoros kapcsolatot ápolt Csorba Győzővel, a Budapesten élő Vas Istvánnal, Jékely Zoltánnal és a debreceni Kiss Tamással is. Egyetemi évei alatt megalapította a Pécs jelképére utaló Öttorony című folyóiratot. 1934-ben Kárpáti Aurél Új Magyar Líra című válogatásában már Weöres Sándor is helyett kapott, 1935-ben pedig napvilágot látott a tizenkét fiatal költőt felvonultató Korunk című antológia. 1935-ben Weöres Baumgarten-jutalomban, egy évvel később Baumgarten-díjban részesült, amelyből későbbi utazásait fizette. 1935 nyarán észak-európai, 1937 elején pedig hosszú távol-keleti utazást tett: A genovai kikötőben szállt hajóra, onnan Nápolyon át Egyiptomba vezetett az útja, majd az arab és az indiai vizeken áthaladva Bombay következett, végül India és a mai Srí Lanka területét elhagyva eljutott Szingapúrba, Manilába és Sanghajba is. Az egyetem elvégzését követően Halasy Nagy József vezetésével írta meg doktori disszertációját (A vers születése). 1939-ben doktorrá avatták, doktori disszertációját pedig még ugyanebben az évben kiadta a Pannónia című egyetemi folyóirat.

Pécsen 1941-ben állították fel a Városi Könyvtárat, amelynek megszervezésével és vezetésével Weöres Sándort bízták meg. Mivel ehhez a munkához neki sem könyvtárosi végzettsége, sem gyakorlata nem volt, ezért a gyakorlóév egy részét Várkonyi Nándor mellett a pécsi egyetem könyvtárában, másik részét a Pázmány Péter Tudományegyetem könyvtárában töltötte. A Nyugat 1941. augusztusi megszűnése után Weöres a Sorsunkon kívül elsősorban a Magyar Csillagban, a Válaszban, később pedig a Diáriumban közölte verseit. Eközben az Öttorony szerkesztőségén belül már 1941-től – leginkább esztétikai, irodalmi jellegű – ellentétek alakultak ki. Weöres Sándor és Csorba Győző formálisan kiváltak a szerkesztőségből, de 1942 nyaráig továbbra is részt vettek annak munkájában. 1942 júliusában Weöres végképp kivált a szerkesztőségből.

A költő 1943 őszén Budapestre költözött, és az Országos Széchényi Könyvtár munkatársa lett. A második világháború befejezésekor viszont már Csöngén tartózkodott, és a következő évet is az apai birtokon töltötte, majd rövid ideig Székesfehérváron dolgozott múzeumi tisztviselőként, és az ottani Vörösmarty Társaságban is tevékenykedett. 1946-ban Weöres házasságot kötött Károlyi Amyval, akivel első utazásuk Rómába vezetett. Olaszországból visszatérve Weöres a Magyar Tudományos Akadémia Könyvtárában dolgozott, itt ismerkedett meg Lator Lászlóval. A házaspár ekkoriban a Törökvész út 3/c szám alatti erkélyes házban lakott. Weöres 1959-ben két hosszabb utazást is tett feleségével: májusban Kínába, ősszel pedig Görögországba látogattak. A 60-as évek elején eljutottak Dubrovnikba, 1965-ben pedig New Yorkba. 1966 júliusában a házaspár elutazott Londonba, ahol Weöres felolvasást tartott a Szepsi Csombor Kör estjén.

1970-ben megkapta a Kossuth-díjat, valamint az osztrák állam elismerő díját is. A Kossuth-díjjal járó pénzösszegből Pásztor Béla emlékére díjat alapított. 1970-ben jelent meg Weöres első angol nyelvű versválogatása Edwin Morgan fordításában, amelyet egy évvel később a német Suhrkamp Kiadó által készített Der von Ungarn című kötet követett. 1972-ben feleségével elköltöztek a Muraközi utca 10/A szám alatti kertes házba, Weöres itt lakott haláláig. Utolsó nagy fellépése 1980-ban volt, amikor Károlyi Amyval, Juhász Ferenccel és Nemes Nagy Ágnessel közösen felolvasást tartott a londoni River Side Studióban. 1982-ben Forintos-díj elismerésben részesült. Elveszített eszmélettel 1989. január 22-én halt meg Budapesten. Február 9-én temették el Farkasréten.

(forrás: wikipedia)