Buda Ferenc: Ki tudja?

Ki tudja, hogyan készül a vers? Ki tudja; érdemes-é egyáltalán leírni, rögzíteni fogantatásának, kihordásának, világra jöttének egyes mozzanatait? (Amely mozzanatok lehetnek ugyan – olykor, nagyritkán – mérföldkő-jelentőségűek is, ám legtöbbször csupán hangya-cipelte porszemek, madár-elejtette morzsák.)

Egyébiránt is: annyira különbözők vagyunk s annyira különböznek egymástól az egyes művek még egyazon szerző esetében is, hogy a mások által is hasznosítható törvényszerűségek száma elenyészően kevés – nem szólva tartalmi ellentmondásosságukról. (Belátom persze, hogy a haszonelvűség itt sem lehet elsődleges szempont.)
De lássunk néhány látszólagos ellentmondást (magam inkább ellenpontozásnak nevezném):
Írj lehetőleg napi rendszerességgel, de irtsad kímélet nélkül mindazt, ami nem odavaló.
Tekinteted kifelé-befelé egyaránt nyitott legyen.
Szellemi izomzatod tónusát egyidejűleg tartsd feszesen s lazán.
És a többi.

Látható, hogy már e követelmények mindegyike sem érvényesülhet bárkinél. A hogyan – nagyrészt alkat kérdése. Közhelyszerű példák:
Petőfi – saját szavai! – „csapott egy verset”. Vörösmarty gyötrődve, keservesen hozta világra a magáét. Csokonai építkezett, szerkesztett, szerelt. Mindhárom módszer nyomán születhetnek tisztes, „csinos” munkák, világraszóló remekművek éppúgy, mint szerencsétlen tákolmányok. A végeredmény az alkotói tisztességtől s természetesen a tálentumoktól függ. Amelyek gyarapíthatók, de herdálhatók is. (Változatlan megőrzésük a herdálással egyenlő: lásd Jézus közismert példázatát.)

A lényegről túl sokat a körülmények sem mondanak. Mert ugyan mit számít a végeredmény szempontjából, hogy egyik hajdani versemnek egy valóságos időjárási rendellenesség volt a kiinduló pontja? Mára már megszokottá váltak az effélék, ám akkoriban: a hetvenes évek valamelyikének nagyhetében csodaszámba ment, hogy a hirtelen visszatérült tél hóval-faggyal ölte a már kinyílott barackvirágokat. Hóval jön húsvét – ennyit jegyeztem le a hírből. Évekig forgattam, rakosgattam, ültettem s irtottam a sorokat, mígnem valami lett belőle. Ám az elkészült versnek már semmi köze az időjárásjelentéshez. Másról szól. Mert eleve nem erről akart szólni. Hogy is mondjam? Nem én nem akartam, hogy arról szóljon – ő akart egyébről: nem arról szólni.
(Nem tudom, érthető-é valamelyest, amit mondok. Magam csupán sejtem, hogy nagyjából mi az ábra. Ha tudnám is, nemcsak sejteném, úgy nem írnék verset. Nem verset írnék.)

A szóban forgó opus egyébként mindössze ennyi:

Hóval jön húsvét

Hóval jön húsvét,
jácint helyett hoz jeget.
Jézus úr testét
dongják fagytűrő legyek.

Szél ríkat fákat,
szirmot szaggat, szétsöpör,
zúzdal gyenge ágat,
zöld bimbóra rátipor.

Légiós kaszárnya
ablakáig ér a hó.
Sziklasír szájára
visszahengerül a kő.

A szerző, Buda Ferenc Kossuth- és József Attila-díjas költő, a Nemzet Művésze, a Magyar Versmondók Egyesületének tiszteletbeli elnöke. Az írás a Forrás folyóirat online változatában jelent meg elsőként.