Ady nyomán

95 esztendővel ezelőtt, 1919. január 29-én temették el Ady Endrét. Halála tömegeket mozgatott meg: ő volt az első olyan magyar költő, akit a nemzet halottjaként temettek el. A szabadság megszállottja volt, Európában hitt, a kor embere pedig benne.

Adyt nem szülőfalujában, Érmindszenten, hanem Budapesten kísérték utolsó útjára, a temetés napja gyásznap volt, a közintézmények zömében munkaszüneti napot tartottak, az iskolák bezártak. A költőt a Nemzeti Múzeumban ravatalozták fel, onnan kísérték a Kerepesi temetőbe, ahol Jókai sírja közelében helyezték örök nyugalomra. A szertartáson többek között Jászi Oszkár és Babits Mihály mondott búcsúbeszédet. A nagy távolság és a kemény tél megakadályozta, hogy Ady szülei is részt vehessenek a temetésen, de a szülőfalujából jelen lévő református lelkész a sírhantról egy virágszálat hazavitt a gyászoló szülőknek.

Fotó: Ady temetési menetének indulása a Nemzeti Múzeum előtt
(Müllner János fényképe / Budapesti Történeti Múzeum,
Kiscelli Múzeum, Fényképtár)

Ma Adyt – politikai hovatartozástól függően – kezdik bizonyos véleményformálók degradálni, kicsinyíteni, holott világszerte ismert és nagyrabecsült életműve tesz tanúbizonyságot zsenialitásáról. Költő volt, liberális és nemzeti magyar költő, aki ismerte Európa szellemét és erejét, és hitt benne. Ismerte az emberi értékeket és gyengeségeket, a gondolkodást és a butaságot. A szabadságot szerette, a határokban nem hitt. Értette, de nem fogadta el a tudatlanságot és a lustaságot, és tenni akart az országért. Éppen ezért merte kimondani nemzete gyengeségeit is, anélkül, hogy ellenségképet keresett volna. Valaha így lehetett vátesz. Ma kiért rajonghatunk ennyire?

“A kánonok múlandók, a közízlés változik. Egy-egy új remekmű születése visszamenőleg írja át és rendezi újjá az irodalom történetét, mondta a huszadik század angol irodalmi fejedelme, T. S.Eliot. A múltat nem eltörölni kell, hanem felfedezni. A közízlés pedig folyamatosan tágul, amit tegnap elutasított, ma elfogadhatja. Az irodalomtörténet nem folyamatos, földrengések rázzák meg. Ady Endre például ilyen földrengés volt, s vele, a konzervativizmussal szemben a Nyugat folyóirat modernizmusa, Babits, Kosztolányi, Juhász Gyula, Füst Milán, Szép Ernő, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula. Ady ellen maga Tisza lépett fel, a politika akarta kiszorítani.” – nyilatkozta Ungvári Tamás, A halhatatlanság enciklopédiája és A feledés enciklopédiája szerzője, Széchenyi-díjas irodalomprofesszor a hvg.hu-nak.

Nagyváradi publicisztikája

Ady tisztánlátásának kulcskérdése a liberalizmushoz való viszonya. Amikor mint újságíró fellépett a magyar irodalomban, ezzel a világnézettel indult el útján. Ám ő az uralkodó osztály pártjainak csupán cégérül szolgáló liberalizmusba beleépítette a nagy francia forradalom s a magyar reformkor eszméit. Erre volt is némi alapja, hiszen már gondolkozó ifjúként, Zilahon élte át az egyházpolitikai harcokat, a kiegyezés utáni magyar politika egyik leghaladóbb tettét. Ady távolodását a liberalizmustól meggyorsította, hogy a hatalmon levők éppen ebben az időben – 1899-1900 körül – még a látszatát is elvetették az igazi szabadelvűségnek. A liberalizmus igazi természetére mi sem volt jellemzőbb, mint hogy Ady e nagy múltú politikai eszme igazi szellemét idéző, antiklerikális tendenciájú mondanivalóját vagy nem írhatta meg a lapjában, vagy pedig állásfoglalását utólag dezavuálták. 1901 tavaszán Egy kis séta címmel művészi riportot írt a Nagyváradi Friss Újságba. A kanonok-soron tett sétájának impresszióját rögzítette, s az ott látottakkal a város szegénynegyedét állította riasztó ellentétbe. Cikkéért a káptalan feljelentette a bíróságon, s pár napra el is ítélték.

{92.} Adynak a liberális ideológia fogságából való kiszabadulása ennek ellenére sem történt gyorsan. Nem utasította el egyértelműen ezt a világnézetet még akkor sem, amikor annak hivatalos gyakorlatától már megundorodott, hanem olyan bajnokaira vetette tekintetét, akikre – régi tetteik alapján – még némi fénye hullott az igazi liberalizmusnak (Szilágyi Dezső és mások). 1901 második felétől kezdve – s ez nagyjából egybeesett a Nagyváradi Naplóhoz való átkerülésével és itteni városi, polgári élményeinek tudatosodásával – egyre tisztábban adott hangot publicisztikájában a polgári radikalizmus eszméinek, egyre határozottabban bírálta a félfeudális Magyarországot. 1900-ban indult meg a Huszadik Század című folyóirat, melyet Ady nagy figyelemmel olvasott. Hangot adott ez a szemle annak a válságnak, amelybe a világ s a magyar társadalom a századforduló körül került: az imperializmus korszaka volt kibontakozóban. A Huszadik Században olvashatta nagykárolyi ismerőse, Jászi Oszkár írásait, s láthatta itt egy-két váradi jogakadémiai tanárnak, például Somló Bódognak a nevét. A Huszadik Század ekkor még nem volt egyértelműen a radikalizmus szócsöve. Azoknak adott fórumot, akik már többé-kevésbé csalódtak a kormányzó liberalizmusban, s valami mást kerestek. Így meglehetősen heterogén munkatársi gárda került össze. Ebből a társaságból messze kihangzott a fiatal Jászi Oszkár merészen bíráló hangja. Ady váradi publicisztikáját enélkül a radikális hatás nélkül lehetetlen megérteni. A folyóirat antiklerikalizmusát, a felekezeti oktatás elleni, szekularizáció melletti érveit vehette át Ady Endre. A fiatal Ady lényeglátására mi sem vet jobb fényt, mint hogy az elsők között ismerte fel a kor folyamatát, liberalizmus és forradalmi demokrácia végső konfliktusát. Ady a szabadelvűséggé vált magyar liberalizmus eredeti tartalma szerinti értelmezésére törekedett, s ez magyarázza, hogy a radikalizmus csoportba szerveződése előtt Ady már radikális volt. Jászi írásait, mint ezt a Nyugat 1912-es évfolyamában megvallotta, már akkor figyelmesen olvasta. Vele egyidőben Ady ragyogó nagyváradi publicisztikájában az általános elmélkedések a társadalom fejlődéséről a korabeli magyar élet problémáival kapcsolódtak össze. Egyetlen drámai kísérlete, az ez időben született s Nagyváradon bemutatott A műhelyben is a liberalizmus kritikája (1902). Másrészt nem tévesztette meg – rövid debreceni, 48-as-párti lapnál töltött hónapjait leszámítva – a Függetlenségi Párt látszat-“ellenzékisége”. Végső fokon a függetlenségieket és a kormánypárt agrárius-nemzeti frakcióját – a liberalizmus szívós ellenfeleit – látta a haladás ügye legveszedelmesebb ellenségeinek.

A polgári radikalizmus hatását bizonyítja az is, hogy debreceni sovinizmusa már csak nyomokban kísért. Egy-két türelmetlen mondatban bírálja a nemzetiségi politikát, de ekkor már A magyar kétfejű sas (1901) című cikke jellemző rá. A nacionalizmus elleni harcának korai remeke ez az írás. A három szóból álló Ady-verscímeket idézi fel az olvasóban. De ez a cím jelkép is. A híres Habsburg-címer, a kétfejű sas elé teszi a magyar jelzőt, s ezzel máris utal írásának alaptételére: a nacionalizmussal összefonódott klerikalizmusra. Cikkében vallomásszerűen határolta el magát a nacionalizmustól: ” … Magyarországon hazafias dolog a németet, szerbet, románt, tótot szidni. Így van? Ha így van, én ünnepélyesen kijelentem, hogy nem vagyok hazafi. Én minden fajt, nyelvet, vallást, meggyőződést és jogot tisztelek, extra et intra Hungariam” (NN 1902). Ady tehát már korán különbséget tudott tenni {93.} nacionalizmus és patriotizmus között. Ez utóbbiról ugyancsak nagyváradi publicisztikájában olvashatjuk a legszebb, legigazabb definíciót (Diák-dolgok, NN 1901).

De a Huszadik Század eszmevilágának inspirálását kereshetjük a Menjünk vissza Ázsiába (NN 1902) című vezércikkében is, amelyben a kispolgári-liberális demokráciának a parlamentbe elsőként bekerült képviselőjét, Vázsonyi Vilmost védte meg a parlamenti támadásoktól. A polgári radikalizmus szövetségeseként lépett fel a Somló-ügyben. Somló Bódog nagyváradi jogakadémiai tanárt az evolúcióról tartott előadása miatt denunciálni akarta a “királyi katolikus” jogakadémia tanári kara. Ady nagy hírlapi-polémiában, cikkek sorában védelmezte eredményesen Somló igazát (1903).

A “dolgozó polgárok” publicistája lett egyre inkább a nagyváradi újságíró. Ady politikai tisztánlátását azonban az is fémjelzi, hogy nemcsak a hagyományos ideológián belül tudott differenciálni, de szembenézett már a század valóban új gondolatvilágával, a szocializmussal is. Igaz, hogy ekkor még inkább csak rémként felmutatott mementóként jelenik meg cikkében, mégis: számontartása Ady biztos tájékozódásáról vall. “Nálunk is ugyan növekedik a klerikalizmus s fogy a régi liberális gárda, hogy idestova az is szociáldemokrata lesz, aki nem akar …” (NN 1902). Ez az igazi hangja Váradon Adynak. S bár itt megírja a Nostra res agiturt (NN 1903), első nagy forradalmi hitvallását, ez még csak magányos jelenség, elvont program. Nem lát ekkor még igazán kiutat kora Magyarországának egyre mélyülő válságából, leletet készíteni azonban radikális eszmékkel is nagyszerűen lehetett. Annál is inkább, mert Ady radikalizmusa mindig erősen népi jellegű volt. A nép-motívum korai jelenlétéről Ady gondolkodásában egy sereg váradi cikke tanúskodik. Elég csak A nagy hazugságot (1901) vagy az 1903-as nyári hadgyakorlatok áldozatait gyászoló Bileket említeni. Ez azonban nemcsak a későbbi radikálisoktól különbözteti meg előnyére, de Nietzsche tömeg-koncepcióját is korrigáltatja vele, ahogy antiklerikalizmusát is az különbözteti meg a doktrinérektől, hogy Adynál ennek a harcnak mindig aktuális értelme van, csak része a társadalom gyökeres megreformálásáért vívott küzdelemnek. Fehér Dezső tanúsága szerint ekkor már a marxizmussal is ismerkedik. Marx írásaiból többet szintén a Huszadik Század révén és váradi baráti körében ismerhetett meg. Ez a hatás sohasem lesz kizárólagosan determináló, de mindenesetre már korán megérinti.

A nagyváradi Ady polgári világnézete ugyanakkor egyszerre volt tradíciósan magyar s nemesen “kozmopolita”: a magyar reformkor és a nagy francia forradalom eszmevilágából táplálkozott. Ady vonzódása a múlt század negyvenes éveihez és a francia 18. század eszméihez nem volt anakronizmus, hisz céljaik megvalósításra váró feladatok voltak még nálunk. Egy korai nagy írása, az 1901 karácsonyán megjelent Betlehem néma című, későbbi versmotívumokban is gazdag cikke mutatja, hogy Adyban milyen elevenen éltek a felvilágosodás gondolatai. Természetesen egészítette ezt ki történelmien értelmezett kálvinizmusa. Szabadságharcos, s még inkább a társadalmi forradalomért vívott harc őseit tisztelte a prédikátorokban. Másrészt a vallási burokba rejtett determinizmust vette észre a predesztinációban. Mindez világnézetének, gondolkozásának egyik legerősebb színe marad.

(Megjelent: Még egyszer címmel, 1903-ban, Nagyváradon)