Connect with us

Egy zseni ment el

Hírek

Egy zseni ment el

Életének 93. évében, hosszan tartó súlyos betegség után elhunyt Jancsó Miklós világhírű magyar filmrendező. Első önálló játékfilmjét, A harangok Rómába mentek címmel 1958-ban készítette el, ekkor ismerkedett meg Hernádi Gyula íróval, akivel barátok és szerzőtársak lettek.

A halálhírt Mészáros Márta filmrendező, Jancsó Miklós előző felesége és a Magyar Filmművészek Szövetsége is megerősítette az MTI-nek. A szövetség, amelynek a filmrendező tiszteletbeli elnöke volt, Jancsó Miklóst saját halottjának tekinti, temetéséről később intézkednek.

Jancsó Miklós Vácott született, a székesfehérvári cisztercita gimnáziumban tanult. Jogi tanulmányokat Pécsett és Kolozsváron folytatott, 1944-ben szerzett diplomát. 1945 tavaszán szovjet hadifogságba került, ahonnan rövid idő múlva hazaengedték. 1946 őszén már Budapesten volt, és felvették a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendező szakára. 1950-ben kapott diplomát, ezután a Magyar Híradó- és Dokumentumfilmgyárba került. Első önálló játékfilmjét, A harangok Rómába mentek címmel 1958-ban készítette el, ekkoriban ismerkedett meg Hernádi Gyula íróval, akivel ettől kezdve barátok és szerzőtársak lettek.

MTA-fotó

Első igazán jelentős játékfilmje az Oldás és kötés volt, az Így jöttem pedig már az összes jancsói stílusjegyet magában foglalta: a szokatlanul hosszú beállításokat, a nagy tért befogó, horizontális kameramozgást, a képek erős vizuális hatással bíró megkomponáltságát. Az 1965-ös Szegénylegényeket Cannes-ban is bemutatták, e filmjével indította az egész életművén végigvonuló gondolatiságot: az egyén és a hatalom, a hatalom és a közösség viszonya, a szabadság és a zsarnokság között feszülő ellentét filmes ábrázolását.

A hatvanas években forgatott filmjeiben – Csend és kiáltás, Fényes szelek, Égi bárány – elsősorban a magyar történelem különböző időszakaira koncentrált. 1972-ben a Még kér a nép című filmjéért a Cannes-i Filmfesztiválon megkapta a legjobb rendezés díját. 1979-ben életműdíjat kapott Cannes-ban.

Egy olasz újságírónővel szövődött szerelem miatt a hetvenes évek végéig Olaszországban élt és alkotott. Itt készítette el a La Pacifistát, valamint a hatalom és a szexuális perverziók összefonódásáról szóló Magánbűnök, közerkölcsök című alkotását.

Fotó: művészmozi.hu

Hazatérése után a magyar jelent boncoló új alkotói korszak kezdődött művészetében – ekkor készült a Szörnyek évadja, a Jézus Krisztus horoszkópja és a Kék Duna keringő – a kilencvenes évek közepétől művészete ismét megújult, a „Kapa-Pepe” filmekben a bohóctréfa, a blődli eszközeivel dolgozott, a beállítások is megrövidültek. Utolsó játékfilmjét, a keserűen ironikus Oda az igazságot a 2010-es filmszemlén mutatták be, 2011-ben közreműködött rendezőként a Magyarország 2011 című szkeccsfilmben is.

Színházi rendezései is emlékezetesek, így a Várszínházban játszott Hasfelmetsző Jack, az alkalmi színpadokon bemutatott Mata Hari, Drakula, a Csárdáskirálynő és a Szép magyar tragédia vidéki előadásai. A rendezések mellett aktív közéleti és társadalmi szerepet is vállalt, címzetes egyetemi tanár, a Magyar Filmművészek Szövetsége elnöke, több ízben az SZDSZ országgyűlési képviselőjelöltje is volt.

A 90 éves Jancsó Miklós egy 2011-ben készült interjúban arra figyelmeztetett: nem szabad a magyar művészfilmeket elhanyagolni, a hazai filmgyártást teljesen a tömegigényeknek alárendelni.

Jancsó Miklós művészetét több rangos díjjal is jutalmazták, a többi között kétszer kapott Kossuth-díjat (1973, 2006), 1966-ban elnyerte a Balázs Béla-díjat, 1970-ben érdemes, 1980-ban kiváló művész lett, több rangos fesztivál – Cannes, Velence, Split – életműdíjasa, Budapest díszpolgára, és elnyerte a Magyar Mozgókép Mestere címet is. 2012-ben Jubileumi Prima Primissima Díjat vehetett át.

Jancsó Miklós 2013 novemberében megkapta a Magyar-Orosz Művelődési és Baráti Társaság Szent-Györgyi érmét. Mundruczó Kornél rendező laudációjában hangoztatta: Jancsó Miklós időtálló munkássága iránymutató egész nemzedéke számára. „Jancsó Miklós történetei és világlátása egyedülálló módon tükrözik egy olyan ember szándékát, aki minden történetével az emberi tisztesség kérdéseit feszegeti, miközben a hatalom természetéről mutat fel kegyetlen történelmi tablókat” – fogalmazott Mundruczó Kornél, aki szerint az alkotói attitűd bizonyítja, hogy az alkotói szabadság nem politikai berendezkedés vagy világnézeti eszmék kérdése, hanem belső, morális kérdés.

Mint fogalmazott: „A film barátság. Elsősorban erre tanít meg Jancsó, akinek nem alárendeltjei, hanem alkotótársai vannak. Aki számára a bizalom és az egymás iránti figyelem a közös munka alapja. Aki körül friss a levegő, és aki mellett alkotni közös szabadság.”

Fotó: bevezetem.hu

Göncz Árpád volt köztársasági elnök megrendülését fejezte ki Jancsó Miklós halála miatt, a hivatala pénteki közleményében azt írta, a korábbi államfőt és Jancsót kölcsönös tisztelet és barátság fűzte egymáshoz.

“…Mindent tud a filmcsinálásról, erről a gyönyörűségesen átkos mesterségről… soha senki és semmi nem tántoríthatta el attól, hogy kimondja, amit ki akart, amit ki kellett mondania. A jelképek fekete-fehérjének döbbenetes erejével vagy a rá oly jellemző csípőséggel, szarkazmussal. Amin mindig átsüt a hitelesség, a féltés, a szeretet” – idézte Göncz Árpád hivatala a közleményben a volt államfő köszöntő levelét, amelyet Jancsó Miklós 80. születésnapjára küldött.

“Ma a magyar filmművészetet és egyben a magyar kultúrát érte tragikus veszteség Jancsó Miklós halálával. A modern kor vívmányai révén azonban továbbra is köztünk marad csodálatos műveivel” – fogalmazott Horváth Csaba korábbi kulturális főpolgármester-helyettes, főpolgármester-jelölt.

Fotó: moziplussz.hu

Jancsó halálára: Egy goethei pálya
(szerző: Fáy Miklós, Népszabadság)

Egy korszak lezárult. De hát a korszak rég lezárult, sőt, több korszak is lezárult. De legalább a korszakalkotó élt. Betegen, soványan, de ragyogó kék szemmel.

Bunuelről mondták, hogy az ismerősök és rokonok soha nem tudták megérteni: ez a kellemes, jól nevelt fiatalember hogyan talált ki annyi szörnyűséget. Jancsónál is volt valami kettősség: látomások, kábulat, lázak és végtelen szabadság a filmvásznon, higgadtság, józan ész, kompromisszumok, finom figyelem és nyitottság az életben. Nyilván az utóbbi tette képessé a megújulásra, az életmű korszakolhatóságára.

Fekete-fehér filmek, aztán a nagy színes látomások, az olaszországi időszak, aztán hazajőve a rácsodálkozás Magyarországra. És még mindig volt benne egy fordulat, a Kapa-Pepe-sorozat, sokaknak ez az igazi Jancsó, sokunknak ez a levezetés, egy intelligens ember véleménye a világról.

Megadatott neki a teljes élet, egy goethei pálya, választhatunk, mi az, ami a legközelebb áll hozzánk, a hév és mindent akarás, az érettség és a vélemény kimondása, vagy a bölcsesség és mosoly. Vagy az egész, ha választani nincs kedvünk, vagy ha jobban foglalkoztatnak a folyamatok, mint az állomások.

Van egy csodálatos történet Jancsóról, Daniel Olbrychski mesélte el, hogy egyszer, amikor Magyarországon járt, elfogyott a pénze, sürgősen kellett szerezni. Megtudta, hogy Jancsó éppen forgat, odament hozzá, hogy nem tudna-e valami szerepet adni neki, bajban van. Dehogynem, üljön föl a ló hátára, és hegedüljön. Igen? De a ló nem fog megijedni és elszaladni? Igazad van, akkor körbeveszünk meztelen lányokkal, akik ott táncolnak körülötted, és akkor a ló is nyugton marad. Ebből lett az Égi bárány legendásan nehezen megfejthető szimbóluma, szépséges mozgóképe.

Nekünk, földön járóknak, akik mindezt nézzük, nincs mit tenni, mint belátni: vannak, akit szeretnek az istenek.

Jancsó Miklós

Fotó: Népszabadság

 

Király Gábor:
Gyászsorok Jancsó Miklós emlékére

Rémületes, milyen mulandó,
hogy alkotott az ember,
és fontosnak hitte magát,
mint a tél tekinti lényegesnek
a karácsony pelyhes havát.
Elmúlik, eltűnik a test, a lélek,
s marad, ha marad, mi megmarad
elkészült művek,
veszett esélyek,
képzelt vagy kimondott szavak.

Hatásos volt a színrelépés,
vele a kavargó ménes,
és a lassan felkúszó Nap
vetette pontos árnyék,
egy hetvenévnyi villanás,
kérő akarat,
kökemény szándék,
és kiszámított, pontos hatás.

Az archívumok acélpolcain
elnyugvó temetetlenek,
a net kuszára hangolt
bájtjaiban körbejáró
emlékrendszerek
megőrzik amíg lesz, aki
kikér, kattint, keres
újdonatmód hajdani
hosszan pezsgő snitteket;
de az elmúlás akkor is félelmetes.

Élő legenda – írta róla a Magyar Narancs, nevét a magyar film legfényesebb korszakával együtt emlegetik itthon és a világban. Nemrégiben múlt nyolcvanéves. Nemrégiben nyitott új lapot a munkásságában három filmmel, amellyel meglepetést szerzett régi híveinek és fiatal nézőket magának. Legutóbb a Soros Alapítvány életműdíját vehette át, de Jancsó nem az az ember, aki megül a babérjain. Nyáron forgatni készül, és ott van mindenütt, ahová hívják, ahol szükség van rá.

A friss írások elkészültéig ezzel a hallatlanul izgalmas régebbi interjúval emlékezünk rá, amelyben a magyar filmek mellett a közéletről és a politikáról is kifejtette véleményét a Magyar Narancsnak.


Magyar Narancs: Az idei filmszemlének is az egyik legszorgalmasabb nézője volt. Milyennek látta a mezőnyt?

Jancsó Miklós: Az értékelés nem az én dolgom. Nem ez a szakmám. Egyszerű néző vagyok, na jó, egy kicsit szakmabeli is. A szakmabeliség néha rosszul befolyásolja az embert, de azért mégis néző marad. A néző nem tudja kivonni magát egy-egy film hatása alól. Így hát én sem.

MN: És látott valami biztatót?

JM: Rengeteg jó film volt, nagyszerű filmek… elsősorban a játékfilmekről beszélek, mert nem játékfilmekből keveset láttam, sajnos. Kicsit zsúfolt volt a fesztivál. Számomra. És hogy mi a jó, a jó film? Az, ami tetszett mindenkinek, nekem is. Olyan, amit keveset emlegettek. Például a Cs. Nagy Sándorét…

MN: Tudom, miért mondja ezt. Idén az Aranyváros lehetett a legkevesebb pénzből készült jó film.

JM: Igen. A mi filmjeink kisipari termékek. Nem sok pénzből készülnek. Kíváncsi vagyok, hogy milyen lesz majd a két nagyipari magyar film…

MN: A Hídember és a Bánk bán?

JM: Igen. Ennyi pénzt talán csak a Rákosiék adtak filmre. A Feltámadott a tengerre, talán arra…

MN: És a Várkonyi Jókai-filmjei?

JM: Ja, a nagy nemzeti romantika filmjei? Technikailag nem voltak igazán nagyvonalúak. És a stílusukban régiesek. Még a montázsuk is lassú. Várkonyi, akárcsak az én nemzedékem, még tanulta a filmet. De az utánunk jövő nemzedéknek a mozgókép már az anyanyelve. Ebben nőttek fel, már a bölcsőjük előtt tévé állt. És ez teljesen érzékelhető volt a filmszemlén. Könnyedén és természetesen beszélik a nyelvet. A képek nyelvét. És az is vigasztaló, hogy nem absztraktok, nem öncélúak, ezek a filmek a mai magyar társadalomról szólnak. Bár ez a generáció azt mondja, hogy igazából őt nem érdeklik a társadalmi problémák, pláne nem érdekli a politika, ennek ellenére egyszer csak átüt az, hogy hol élünk. Neveket nem említenék, mert az nem elegáns, meg attól is félek, hogy kihagyok valakit. Cs. Nagy Sanyit csak azért mondtam, mert ő tényleg filléres filmet csinált, és az ilyet kevésbé jegyzik meg. Mégis megemlíteném Dettre Gábor filmjét, ami díjat sem kapott, pedig a két színész, Tóth Ildikó és Ternyák Zoltán teljesítménye megérdemelte volna. Megérdemelték volna? Hülye vagyok, több mint megérdemelték volna. Fantasztikusak. És ez nem túlzás.

MN: Látott-e az idei elsőfilmesek között olyan tehetséget, mint amilyen Hajdu Szabolcs, akire már évekkel az igazi pályakezdése előtt felfigyelt?

false

Fotó: MTI – Kallos Bea

JM: Hát persze. Jó filmek jó rendezőket feltételeznek, nem? És barátságos szakmai hátteret. A ma végző rendezők szerencsés helyzetben vannak. Ma Simó Sándornak, Kende Jánosnak és más tanároknak, fiatal producereknek köszönhetően nagyjátékfilmmel vizsgázhatnak. Nagy dolog. De meg kell tudni csinálniuk majd a következőt is. ´89 óta sok olyan első- és másodfilmes van, aki nem jutott tovább. Rohadt mesterség ez. Radványi Géza mondogatta mindig, hogy nem az az ember nevezhető filmrendezőnek, aki be tudja fejezni az aktuálisan készülő filmjét, hanem az, aki mindig meg tudja csinálni a következőt. Mert nem elég hozzá a rendezői, operatőri stb. tehetség, hanem tudni kell szervezni, agitálni, pénzt szerezni. Erőszakosnak kell lenni. Szóval rohadt egy mesterség. És a szakmai háttér? Nem egyszerűen csak a jóindulat kell. Nem bizony. A napokban újra megnéztem Tóth Tamás első filmjét, a Vasisten gyermekeit. Nézzétek meg, és irigyeljétek azt a filmipari bázist, ami mögötte áll. Mert a film ipar és ipari termék. Ipari termék, amit el kell tudni adni. Be kell hogy jöjjön a befektetett pénz. Jajaj, most kényes kérdést érintettem, ugye? Magyar nyelvterületen egy magyar film, de akármilyen külföldi sem hozza be a befektetett pénzt. Egyelőre. És többek között azért sem, mert nincsen megoldva a magyar film terjesztése. És nem csak a magyar filmé. Minden eltérő filmé. Eltérő filmnek nevezem azt, amit régebben úgynevezett művészfilmként emlegettek. Hogy nincsen közönségük? Hogy a francba ne lenne! Csak néhány elvetemült, vad producer hiszi azt, hogy csupa bunkó jár moziba. Persze nem meri kiejteni a száján a bunkót, de a bunkó ízlésre játszik. Olyanfajta filmeket termel. Magyarországon alig van már eltérő mozi, és a multiplexek sem kínálnak alternatívát. Most hallottam, hogy az új berlini mozipalota – húsz- vagy negyventermes, nem tudom – nagyszerűen berendezett helyiségeiben nemcsak a futó, nagy sikerű filmeket vetítik, hanem ha esik, ha fúj, eltérő filmeket is, sőt a néző is rendelhet filmet. Mert ott, Berlinben azokra a nézőkre is gondolnak, akik nemcsak szórakozást vagy propagandát keresnek egy filmben, hanem mást is. A világ megismerését. Jó mondat, mi?

Fotó: Blikk.hu

MN: Régóta szeretném megkérdezni, honnan van annyi ideje és energiája, hogy ott legyen mindenütt, ahol segíteni kell. Ha a hetedik kerületben romákat lakoltatnak ki, ha valami ellen vagy valamiért szót kell emelni, tüntetni, aláírni, mindig számíthatnak magára… Van olyan egyáltalán, hogy nemet mond?

JM: Az néha kicsit fárasztó, ha vidékre hívnak, általában a filmjeim vetítésére, de én azt mondom, hogy már az nagy dolog, hogy egyáltalán meg akarnak hallgatni a fiatalok, beszélgetni akarnak. Ezt nem lehet visszautasítani. És nem olyan nagy ez az ország, hogy akkorákat kelljen utazni. És hogy miért? Valószínűleg azért, mert így nőttem fel. Tudom magamról, hogy milyen nagypofájú tudok lenni, néha meggondolatlanul is éles, talán mert hajt az oláh vérem. A családomban anyai ágon volt egy-két ilyen vad hegyi oláh. Nekem most egy kicsit fáj, hogy megint megpróbáljak egymásnak ugrasztani az embereket, kihasználni a nacionalizmust. Hiába intettek ellene sokan, hiszen az emigrációban már Kossuth Lajos is felismerte, hogy hiba volt nem kiegyezni a szomszédokkal, vagy Németh László már a harmincas években kimondta, hogy Magyarországnak tudomásul kéne egyszer vennie, hogy igazában nagy nép, nagy nemzeti múlttal, de akkor is csak egy nép a sok közül. Túl kell tennie magát a trianoni sokkon, és kiegyezni az utódállamokkal. Most különösen ostobaság élezni az ellentéteket, erre a kis időre, ami az átlátható határokig még hátravan. És mindig azok piszkálják fel a nacionalizmust, akiknek ebből valamifajta üzleti hasznuk származik. Vagy hülyék. Vagy aljasok. Vannak ilyenek nálunk is meg a románoknál is. De nem ők a nép. A kilencvenes évek elején történt, amikor Moldvában és Erdélyben készítettünk dokumentumfilmeket a régi zsidó temetőkről. Máramarosszigeten voltunk éppen, amikor rohant a Böjte, aki a gyártásvezető volt, hogy gyertek, mert a város határában állatvásár van. Már vége felé járt a vásár, sár volt, rengeteg ember, birkát és tehenet árultak, lovat azt nem. Azok az avasi románok félig-meddig még népviseletben járnak, furcsa, kicsi szalmakalappal a fejükön. Sok felvételt csináltunk ott, Nyika fiam volt az operatőr, és az emberek tudták, hogy Budapestről vagyunk, nagyon segítőkészek voltak, föltettek a szekérre, hogy fentről is fotózhassunk. De vásár volt, ugye, meg hát hegyiek, itták a cujkát, minket is kínálgattak vele, és volt egy-kettő, aki már beszeszelt. Már sokat forgattunk, de egy fal mellett megláttunk néhány birkát, és ott állt még két parasztgyerek meg egy nadrágos ember, iszogattak, és látszott, hogy már eléggé be vannak szíva. Egyszer csak a nadrágos elkezdett ordítani, hogy rohadt magyarok, hívja a rendőrséget, mire mi azonnal elcsomagoltunk, és mentünk kifele. Egy öreg avasi paraszt vezetett arra egy tehenet, odajött hozzánk, és tört magyarsággal megszólított minket. Azt mondta: ne vegyék a szívükre, ez egy tanító, mindig részeg, és mindig ilyen. Nacionalista részegség.

MN: Beszél még románul?

JM: Á, sose beszéltem az irodalmi nyelvet. Nem ott jártam iskolába. Csak az oltyánt, az Olt menti tájnyelvet pötyögtem. Még anyám román családjában sem a román volt a közvetítő nyelv, hanem magyarul vagy németül beszéltek, ha összejöttek. A nagy családi találkozókon száznál is többen voltunk. Igaz, ritkán. Igaz, nagyon régen. Jópofa volt. Rengeteg fajta volt közöttünk, szász is, örmény is, és persze magyar. Két lánynak például máramarosi zsidó fiú volt a szeretője, azoknak jiddis volt az anyanyelvük, és néha megkérték őket, hogy beszéljenek azon a nyelven, és jól mulattak, mert élvezték a rontott németet. Igaz, jókat nevettek a szászokon is. Az ő német nyelvük se volt akármi. Szóval talán érzékeltettem valamit abból, hogy miért tudom én régóta, hogy ember és ember között nincs különbség. Én magyar vagyok, magyarnak neveltek, de engem nem ugrathatnak össze másokkal, mert azoknak más a nyelvük meg a satöbbijük. “Egy vérből valók vagyunk!” Ezt kiáltja Maugli, nem?

MN: Sok embernek elege van már a politikából.

JM: Konszenzus idején, békés időben ki lehet vonulni a politikából. De ez most nem az az idő. És ezt Orbán Viktorék idézték elő. Három év alatt elérték, hogy szétszakították az országot. Azt is tanulmányozni kéne, hogyan csinálták, mert igazából semmiféle objektív hátterük nem volt. Sokan emlegették a weimarizálódást, de ez nem állja meg a helyét. Ott egy vesztes háború után voltak, és a fafejű győztesek is kellettek ahhoz, hogy olyan helyzetbe kerüljenek, hogy a nácik átvehessék az államot. Nálunk nem volt ilyen háttér. Más történt. Jópofa dolog. Ókori szerzők tollára való. Esetleg Moliére-nek kellene megírnia. Az történt, hogy Orbán Viktorék otthagyták a liberalizmust. Nem az ún. konzervatív jobboldalt választották, hanem a szélsőségest. A konzervatívok lehetnek liberálisok is, mérsékelten liberálisok. Orbánék nem konzervatívok s nem mérsékeltek. Világmegváltók. Minden szélsőséges világmegváltó mindent jobban tud másoknál. Mások helyett gondolkodik, mások helyett dönt. Mániákus. Atyaisten. Egyedül van, mindenki más a gyereke. És még jó, hogy csak a gyereke, és nem a mosogatórongya. Vagy vécékeféje. A fene egye meg, politizálni kezdtem. Sajnos, bármilyen szar dolog, néha kell politizálni. Nagy baj ugyan, de kell!

(Forrás: 168 óra, Magyar Narancs, HVG, Népszabadság, Gépnarancs)

Continue Reading
You may also like...

További Hírek

  • Hírek

    Izgalmas Caramel-dalokkal jön a MESTERKÓD

    By

    Tíz vadonatúj slágerrel mutatkozik be Molnár Ferenc Caramel a Mesterkód című romantikus musicalben december 3-án, szombaton este a Budapest Arénában. A produkció teljes zenei anyaga elérhetővé vált ma Caramel YouTube csatornáján.

  • Hírek

    Bertók László Költészeti Díj

    By

    Második alkalommal ítélte oda a kuratórium a Bertók Lászlóról elnevezett költészeti díjat, ezúttal Tóth Krisztina József Attila-díjas költő, író, műfordító eddigi életpályáját elismerve. Tóth Krisztina költőként az elmúlt három évtized magyar irodalmának élvonalába tartozik, nyolc...

  • Hírek

    Átadták a 2022. évi Radnóti-díjakat

    By

    Bakos-Kiss Gábor Jászai Mari-díjas színművész, a Győri Nemzeti Színház igazgatója és Tóth Benedek Ernő Bujtor István-díjas versmondó kapta idén a Radnóti-díjat, amit a Magyar Versmondók Egyesülete a XVII. Radnóti Biennálén, ünnepélyes keretek...

  • Hírek

    Újra színpadon az ország legjobb versmondói

    By

    A pandémia miatti kényszerpihenő után, négy éves kihagyással, november első hétvégéjén a Győri Nemzeti Színházban rendezi meg a Magyar Versmondók Egyesülete a Radnóti Biennálét, azon belül a XXVII. Radnóti Miklós Vers- És...

  • Hírek

    Átadták a Szépírók Társasága idei díjait

    By

    2022. október 29-én, szombaton este adták át a Szépírók Társasága idei díjait. Szépirodalom kategóriában Ladik Katalin, értekező próza kategóriában Havasréti József kapta a Szépíró-díjat, a Junior Szépíró-díjat Láng Orsolya nyerte el, irodalomszervezői...

To Top