Vizsgálják Pablo Neruda halálokát

Spanyolországban is vizsgálni fogják Pablo Neruda, a negyven éve elhunyt chilei költő földi maradványait, hogy fény derüljön halálának pontos okára. Az áprilisban exhumált holttest maradványain a chilei vizsgálatok szerint áttétes prosztata rákbetegség jelei láthatóak.

Három hónappal a chilei költő földi maradványainak exhumálása után Mario Carrozo, az ügyet vizsgáló chilei bíró bejelentette, hogy a Murciai Egyetem törvényszéki orvosszakértői szolgálatának küldik el elemzésre a maradványokból vett mintákat. Az áprilisban exhumált holttest maradványain a chilei vizsgálatok szerint áttétes prosztata rákbetegség jelei láthatóak. A feltételezett mérgezést azonban nem tudták a helyi szakemberek kizárni. Szövetmintákat küldtek egy amerikai laboratóriumba, hogy tisztázzák a halál okát.

Neruda Isla Negrában lévő sírját bírósági rendelet alapján nyitották fel, hogy kiderüljön, valóban rák következtében halt-e meg a Nobel-díjas költő, vagy a Pinochet-féle puccsot követően méreginjekcióval végeztek vele baloldali kötődése miatt. Santiago de Chilében több mint tíz chilei és külföldi szakértő vizsgálta meg a maradványokat.

Pablo Neruda 1973-ban, a Salvador Allende vezette szociáldemokrata kormány ellen elkövetett katonai államcsíny után alig két héttel halt meg. Halála körülményeinek kivizsgálására a chilei Kommunista Párt (PC) vezetője nyújtott be keresetet több mint másfél éve. A párt – amelyhez Neruda erős szálakkal kötődött – a költő egykori sofőrjére és titkárára, Manuel Arayára hivatkozva azt állítja, hogy az írót megmérgezték, és nem a rákban halt meg.

A költő ügyét 2011 nyarán vették fel arra a listára, amely az emberi jogok megsértésének az igazságszolgáltatás által máig ki nem vizsgált hétszáz esetét tartalmazza.

(forrás: múlt-kor.hu)

Neruda valójában Neftali Ricardo Reyes Basoalto néven látta meg a napvilágot Chilében. A gyakorlatias és szigorú mozdonyvezető apjára való tekintettel első fiatalkori verseit álnéven írta. Véletlenül bukkant Jan Neruda cseh író nevére, ezt vette fel a 40-es évek elején. Pablo Neruda a XX. század egyik legnagyobb költője, 1971-ben kapott Nobel díjat.

Neruda műveiben a szokatlan sokféleség és sokszínűség csodás szintézisben jelenik meg. Életművében meglelhető a világirodalom szinte minden költői kísérlete. Minden megtalálható benne, amit a költészetről tudni kell, és tudni lehet. Számára a költészet a totális tapasztalat, az állandó változás és a folyamatos küzdelem önmagával.

Neruda bebizonyította, hogy vers mindenre alkalmas, nincs olyan dolog vagy jelenség, amit nem lehetne versben kifejezni. Sikerült áttörnie és átjárhatóvá tennie a vers és a próza, a líra és az epika közötti merev határokat.

Nerudát nem érdekelték az elvont irodalmi viták, kitért a versmagyarázások elől. Költői zsenialitása túlszárnyalt minden előirt vagy elvárt iránymutatást. Soha nem vált dogmatikussá. Fő művét, – Canto General – a Teljes Ének-et dantei becsvággyal írta. Ez a Divina Commedia nagyságrendű alkotás művészileg és szellemiségében is sok szállal kötődik D. Rivera, J. C. Orozco és D. A. Siqueiros, mexikói muralisták világhírű falfestményeihez.

Neruda a spanyol nyelvű költészetet központi alakja, egyben legfontosabb kapocs a latin-amerikai és spanyol költészet között. Gyermekkora óta ellenállhatatlanul vágyakozott a nagyvilág megismerésére. Életében – kezdetben botcsinálta diplomataként – eljutott a világ legkülönbözőbb országaiba és megszámlálhatatlan városába. Egész életére meghatározó befolyást gyakoroltak a polgárháborús Spanyolországban töltött évek tapasztalatai és az olyan kiváló írókhoz fűződő bensőséges barátsága, mint Federico Garcia Lorca és Rafael Alberti.

Somlyó György találóan nevezte költő barátját a XX. század Homéroszának.

Neruda számára a barátság volt az egyik legfontosabb érzés. A világ minden táján voltak barátai. Nem tett különbséget a fontos – az államelnökök, első titkárok – és a kevésbé fontos emberek között. Az esetleges politikai vagy más jellegű nézeteltérések sem akadályozták a nyílt szívű barátkozásban.

Gondolkodása és látásmódja egyetemleges volt, de a legköznapibb és a legegyszerűbb dolgokban is felismerte az univerzálist. Művészi ihletet nyert bármikor, bárhol és bármiből, lett légyen az ház, utca, asztal, evés, ivás vagy ágy. Természetesen szerette az igazán jó lakmározásokat, társalgásokat, meghívásokat és éttermeket.

Nerudának 50 ezer peseta vérdíjjal a fején egy éves bujkálás után (barátja, a későbbi Nobel díjas Miguel Angel Asturias útlevelével) sikerült kijutnia Chiléből. 1949-ben váratlanul megjelent Párizsban, az első Béke Világkongresszus záró ülésén, majd rövid moszkvai kitérő után Budapestre érkezett, hogy részt vegyen Petőfi Sándor halálának 100. évfordulója alkalmából rendezett ünnepségeken. Ezt követően még többször is járt Magyarországon. 1965-ben Neruda és Asturias feleségükkel együtt látogattak el hozzánk.

Boldizsár Iván leírásából ismerjük, hogy a Neruda és Asturias házaspár előítélettel érkezett hazánkba, azt hallották, hogy az itteni vendéglőkben vagy barátaik házában valamiféle íztelen ételt fognak számukra felszolgálni. Egy könyv megírásának ötlete az első esti, a várbeli Alabárdos étteremben elfogyasztott vacsora, illetve az ott látható Arany Jánostól vett idézett, “vadat, halat s mi jó falat – szem-szájnak ingere”, valamint másnap, egy Duna-parti egyszerű matrózkocsmában megismételt bőséges és jóízű étkezés nyomán vetődött fel bennük. E két messziről jött író úgy érezte, hogy újszerűen adhatnak hírt olvasóiknak a magyarokról azzal, hogy heteken át vidéken járva, az ételeken keresztül ismerkednek meg az országgal. Külön érdekesség, hogy Neruda prózaírásban gondolkodott, Asturiasnak pedig versírásra szottyant kedve.

Amikor az ötlettől meglepődő Boldizsár Iván egy kicsit meghatódva megkérdezte: “Ennyire szeretik Magyarországot?”, az a választ kapta, hogy “ennyire szeretjük az életet”.

A két Nobel díjas író a “Megkóstoltuk Magyarországot” című könyvben örökítette meg a tipikus magyar ételeket, italokat, fűszereket és a jellegzetes hazai hangulatot.

Nem lehet kétséges, hogy ez a maga nemében egyedálló és nem szokványos írás szerves része a hatalmas nerudai életműnek.

Neruda egy helyütt így jellemzi közös írásukat: “Ezért hát e szokatlan, játékos könyvet (költők szórakozását, Szent Iván-éji valóságos álmot) magyar házak, cigányballadák, ellenállhatatlan mágnesességű tűzhelyek között ötlöttük ki, és hoztuk létre. Az egész földkerekség minden fűszerszáma benne található e nagy lélekkel megáldott fazekakban, mert a magyarok tudják, hogy együtt élni annyit tesz: együtt enni. Ha létezik boldog könyv, ez azok közül való. Nem csupán azért, mert evés közben írtuk, azért is, mert szavakkal akartuk megadni a kellő tiszteletet a bőkezű és ízletes barátságnak.”

Máshol pedig arról ír, hogy “Kővel és husánggal, késsel és jatagánnal, tűzzel-dobbal vonulnak a népek az asztalhoz. Mennek, mennek az asztal felé ezer zászló alatt, ezer függetlenségi harcban kiéhezett világrészek. És mindenki az asztal felé tör: harcoló férfi és harcoló nő. A világ asztala fölött, ha mindenki körülüli majd, galambok fognak röpülni.

Keressük hát a Földön a boldog asztalt! Keressük meg az asztalt, amelynél megtanul enni a világ. Amelynél megtanul enni, inni, dalolni! A boldog asztalt. Magyarország jóízűnek látszott, és mi megízleltük.”

Majd így folytatta: “Enni jöttünk ide. És ha azt kérdik: de miért nem töprengeni, bölcselkedni, tanulni? – mi azt feleljük: tesszük mi azt is, tettük is. De erről hallgatunk. E kis könyvben azt mondjuk el a világnak, amivel boldogan belaktunk. Víg és szeretetteljes kötelesség ez. És a jó ízeket megosztjuk. Üljünk hát mind, a világ minden népe az asztal köré, üljünk le a boldog asztalhoz, Magyarország asztalához.”

A budapesti Alabárdos étterem ínycsiklandozó étkétől elvarázsolva emlékszik vissza Neruda az ázsiai kebabra és grúz saslikra. Idézzük őt: “Ifjú koromban India városaiba vezetett a véletlen, s 1927-ben az utcai piacokon ismertem meg a kebabok ízét és művészetét: szabad ég alatt húzzák nyársra és sütik Ázsia tűzhelyei fölött, ahol lármával pöröl az illat, majd később Moszkvában, az Aragvyban kóstoltam meg Grúzia finom, savanyú szilvamártással ízesített legjobb saslikját. Ez a saslik oly igen földönjáró költők kedvence, mint Kirszanov és Szimonov, és igaz, ami igaz, ami szót és a bort és a lakomázást illeti, e két barátomat tekintélyként tisztelem. De látnám csak őket itt, mikor a konyha-kapitány hosszú kardra fűzi a saslik darabjait, mikor felemeli, ég felé nyújtja a gótikus áldozatot, fűszert és bort tölt a kardmarkolat kelyhébe, majd a szertartást kísérő cigányok hegedűszava mellett, az elsötétített szalonban, meggyújtja a hosszú, kék lánggal felvillanó fegyvert, topázszín szikrák pattognak el-elcsöndesedve, végül, amikor már csak a hegedűk zümmögnek, és tálra kerül a nyársonsült, ahogy a fönséges sült húsnak megjelennie kell, égi muzsika közepette, mintha mennyekből szállna alá.”

A két író-barát arról a Magyarországról mesél, ahol keverik a paprikát a borssal. Felfedezik és rehabilitálják a levest. Megénekelték a halászlét, a gulyást, a főzelékeket, a káposzta műremekeit, a libamájat. Az Alabárdos éttermen kívül megemlékeztek a Mátyás pincéről, a Pilvaxról, a Citadelláról, a Vasmacskáról, a Hungáriáról és az akkori Híd (most Kéhli) vendéglőről. Kis balladát írtak az Aranyszarvas étterembe való bemenetről és kijövetről. Elmesélték vasárnap délelőtti budapesti sétájukat, a Margit szigeten és a spanyol tárlat megtekintését a Szépművészeti Múzeumban, a Visegrádra, Kecskemétre és Tihanyba tett látogatásukat.

Ódákat zengtek tündöklő magyar borokról, külön verset szenteltek a sötét bikavérnek és a fényes tokajinak

E rendhagyó könyv epilógusa a magyar konyhát “kísérlet, próba és dicsőséges kalandnak” nevezik, amelynek lobogója a meglepetés. Majd így summázzák megélt tapasztalataikat:

“Ehhez a pillanatonként megújuló kísérlethez, ehhez a szüntelen próbálkozáshoz, ehhez a nap mint nap ismétlődő kalandhoz kapcsolódik most az ízek gyűjteményes virágfüzérében a próza és vers kalandja, amelyhez, íme, itt áll az utószó! Versben megénekelni, prózában ünnepelni a jó evést, ez volt a borospoharak hevében született szándékunk, hozzájárulás ahhoz, amit így kellene nevezni: harc az eleven élet fenntartásáért. És az eleven élet az asztalnál kezdődik?”

Pablo Neruda a XX. század legnagyobb latin-amerikai poétája megismerte és megszerette Magyarországot.

1965-ben, az Aranyszarvasból kijövet című, már említett kis balladában ábrándosan sóhajt fel:

“Be szép is gondolatban a föld túlsó felén sétálva/ Budapestre gondolni, amely ott fekszik éppen,/ ahol a szemben álló nyár gyújt most pipacsot!/ Daloljunk, cimborák, s arra koccintsunk,/ hogy egy tengerbe fusson majd mindegyik folyó.”

Somlyó György és sok más kiváló magyar írónak köszönhetően Neruda legjelentősebb írásai megjelentek és ismertté váltak Magyarországon. Emlékszem, Neruda: “Száz szerelmes szonett” volt az első ajándék, amit feleségemnek, akkor még fiatal egyetemistának adtam.

Neruda részt vállalt a Chilei-Magyar Kulturális Egyesület vezetőségének munkájában és sokat tett a kétoldalú kapcsolatok ápolása és a hivatalos kapcsolatok felvétele érdekében.

Végül nem hallgatható el, hogy Neruda ismert közéleti személyiség volt és politikailag elkötelezett. Az ún. személyi kultusz leleplezése egyfajta katarzist okozott költészetében, de rendíthetetlenül hitt eszméiben és meg akarta újítani azokat. Visszautasította a hitehagyottak és a köpönyegforgatók csábításait és dicséreteit. Élete és sorsa mindörökre összefonódott a véres katonai puccsal megdöntött, Allende elnökben megszemélyesült chilei demokratikus és forradalmi folyamattal.

Élete utolsó pillanatáig reménykedett egy derűs és jókedvű jövőben. Ezért mondotta – a mellette mindvégig hűségesen kitartó, halála után emlékét megőrző és ápoló – szeretett felesége, Matilde 1988-ban, a Pinochet-rendszer végét jelző népszavazás évében, a költő halálának évfordulóján a következőket:

“(Neruda) szerette a vidámságot. Ezért most itt nem kérem, hogy egyperces néma hallgatással emlékezzünk rá. Nem! Pablo számára egyperces vidámságot, harsány zajongást és sok tapsot kérek!”

(szerző: Dömény János, forrás: Népszava)