Valami más lesz…

Európa és hazánk jövőjét is szkeptikusan látja Kemény István költő, író, de úgy véli: ilyen helyzetben felértékelődik a költészet. Az utóbbi időszakban közéleti témájú versei és A királynál című kötete kapcsán egyre szélesebb körben megismert költővel pályafutásáról, a költészet jelenlegi hazai szerepéről és az irodalmi életbe belépő lányairól is beszélgettünk.

„A »veszett nagy nyilvánosság« 2011 februárjában érkezett meg igazán, amikor a Holmiban publikáltad a nagy port kavart Búcsúlevél című versedet. Számos válaszvers, cikk, blogbejegyzés, elemzés, komment született miatta. Kálmán C. György kikiáltotta az év versének, és több helyen is azt lehetett olvasni, hogy a Búcsúvers megújította a magyar közéleti-politikai költészet hagyományait.

Jobbról és balról is értelmezték a Búcsúlevelet, de többnyire leegyszerűsítve, a napi politika felől, aminek nem örültem. Ez a vers arról próbál szólni, hogy évtizedek óta nagyon nagy baj van Magyarországon lélekben, gondolkodásban, mentalitásban, akkora, ami elől talán jobb lenne menekülni. És hogy én elmenekülni nem tudok, de nem tudok megoldást sem. Nem megosztó verset akartam írni. Éppen ellenkezőleg. Személy szerint persze örülök, ha sikerült bármit is megújítanom a magyar költészetben, de nem egy ilyen negatív verssel szerettem volna ekkora nyilvánosságot.

Szerinted mi lehet az oka, hogy a politikai-közéleti költészet nem volt divatban az elmúlt évtizedekben?

A diktatúrában a politikai-közéleti költészet kötelező volt, a líra csúcsa – amitől teljesen elértéktelenedett, a végén meg már mindenki röhögött rajta. És aztán a kilencvenes évek mindenről inkább szólt, mint a költészetről. Például arról a reményről szólt, hogy megyünk az Európai Unióba, van jövő, belátható időn belül Magyarország is gazdag és pont annyira boldog lesz, mint a Nyugat, mert történelmileg egyszerűen erre van ítélve (mint például Görögország ugyebár…). Ez a pozitív jövőkép volt a fejünkben. Aztán beléptünk, jött egy-két tétova év, majd kitört a gazdasági válság, és ma úgy tűnik, hogy ha kikerülünk is ebből valaha, az az ideális EU, ahova valaha vágytunk, már nem lesz többé. Valami más lesz helyette. Valami silányabb. Itthon pedig marad a szegénység, a perspektívátlanság, az örök átmenet. Szóval csalódottságot érzek mindenfelé: magamban, a környezetemben, az országban. Mindez persze nemcsak magyar, hanem legalábbis közép-európai probléma. De Magyarországon mindehhez jön még hozzá az az elkeseredett politikai vallásháború, aminek nincs párja Európában, és ami miatt szinte lehetetlenség közös pontokat találni valamiféle konszenzusos közös jövőképhez. És ilyen nehéz helyzetekben felértékelődik a költészet. És előtérbe kerülnek a politikai-közéleti versek.

Ekkor jött a Búcsúlevél.

Igen, 2011-ben. És talán tényleg volt valami szerepe abban, hogy divatba jöttek a közéleti versek. És abban, hogy vita folyt le 2011-ben a politikai-közéleti költészet létjogosultságáról az ÉS-ben. És ennek a vitának a következtében született meg 2012-ben az Édes hazám antológia a Magvetőnél. Viszont aki végiglapozza ezt az antológiát, azt is láthatja, hogy 1990-től kezdve rengetegen írtak közéleti-politikai verseket Magyarországon – csak nem vettük észre, mert nem volt divatos.”

Amikor a kezembe vettem a kötetet, volt bennem valami megmagyarázhatatlan félelem, és gyanakvás ezekkel a versekkel szemben.

Bennem is van. És nehezen győztem le, amikor 1999-ben a szerbiai bombázások kapcsán először írtam közéleti verset. Az ilyen versek romlékonyabbak. Nagyobbat tudnak szólni, de nagyobbat is lehet velük bukni. És tényleg belénk van nevelve egy sznob gyanakvás az olyan vers iránt, ami túl direkt: „az igazi vers lehetőleg ne szóljon semmiről”.

A Búcsúvers és a közéleti költészet kapcsán azon gondolkoztam, hogy amikor olvassuk a napi sajtót, olyan érzésünk lehet, hogy a publicisták versengenek egymással, hogy ki tudja agresszívebben szidni valamelyik politikai oldalt, ki tud jobban odamondani. Gyakorlatilag a politikáról publikálók szinte bármit megengedhetnek maguknak, a nyílt rasszizmustól kezdve a homofóbiáig. Viszont ha egy költő leírja a versében, hogy kiábrándultságában legszívesebben elhagyná a hazáját, akkor kitör az országos botrány.

Ha így érzed, akkor lehet, hogy tényleg így van. És ez fura módon inkább megnyugtató érzés, mert a vers ezek szerint mégis valami külön minőséget jelent: mintha az olvasók lelkében valahol magasabban szólalna meg, mint a publicisztika. Mintha – félve mondom – szentebb volna. Ami félelmetes, de jó érzés.

A kiábrándultságra visszatérve: ez nemcsak a Búcsúvers, hanem a legutóbb megjelent, A királynál című verseskötetedre is jellemző. Szerintem egy nagyon vagány kötetről van szó, ami őszintén be meri vállalni, hogy kimond nagy dolgokat.

Az ember az idők során változik, és bizonyos életszakaszaiban bevállalósabb lesz. Néha elege lesz abból, hogy arra vár, hogy a nála okosabbak megmondják a tutit a nagy dolgokról. Én sokáig vártam, de aztán úgy döntöttem, inkább elmondom, amit én tartok fontosnak, és úgy ahogy tudom. Inkább hibázzak, mint vélt elvárásokhoz igazodjak, és csak akkor derüljön ki, hogy nem lett volna szabad hallgatni, amikor már késő. Főleg a kötet második ciklusában szereplő, 2007 körül született versek nevezhetők bevállalósnak, mert azokban jöttek össze több év családi vitái, aktuálpolitikai kérdésekkel vegyítve. Amikor tavaly összeraktam ezt a kötetet, sokat gondolkoztam rajta, hogy beletegyem-e ezeket a verseket, de végül úgy döntöttem, hogy pakoljuk bele őket, aztán hadd szóljon.

Hercsel Adél interjúja  a mandineren olvasható, ide kattintson!

Kemény István 1961-ben született Budapesten. Édesanyja tanítónő, 1999-ben elhunyt édesapja szobrász volt. Középiskolai tanulmányait Budaörsön végezte. Az érettségi után négy évig jogot tanult, majd átjelentkezett az ELTE-re, ahol 1990-ben magyar-történelem szakon szerzett diplomát.

Írásaival először a diákírók, diákköltők sárvári találkozóján szerzett elismerést. Első, ma is „vállalható” versének az 1980-1981 folyamán született Tudod, hogy tévedek címűt tartja, amely válogatott versei 1998-as gyűjteményének nyitódarabja lett. 1984-es bemutatkozó kötetét 2006-ig hét versgyűjtemény követte.
Számos kritikusa nemzedéke legjelentékenyebb költői között tartja számon. Parti Nagy Lajos szerint „költészetén immár több nemzedék nőtt fel, a sajátja is bizonyos fokig és az utána jövők is. Alapember, nem nagyon kerülhető meg, noha nem mondhatnám, hogy bárkinek útjában állna.”

Első prózakötetét, Az ellenség művészete című kisregényt 1989-ben adták ki. Az Élet és Irodalomban 1992-től 1996-ig közzétett tárcáiból készült összeállítás 1997-ben jelent meg. Első nagyregénye Kedves Ismeretlen címmel 2009-ben látott napvilágot.

A 2006. februári Holmiban nagy visszhangot kiváltott esszét publikált a Domokos Mátyás által szerkesztett Ady-szemelvénygyűjtemény kapcsán. Írt drámát, rádiójegyzetet, fülszövegeket, ponyvaregényt (álnéven), dialógusokat a Barátok közt című sorozat számára, és több fordítása (többek között tucatnyi Nick Cave-magyarítása) is megjelent.