Elment Vajda Márta

Most minden szó nehéz. Egy olyan ember távozott közülünk, aki nem a reflektorfényben, hanem a háttérben tartotta össze a színházi életet – alázattal, szakmai pontossággal, hittel, figyelemmel, türelemmel, rendíthetetlen elkötelezettséggel, és legfőképpen szeretettel. Vajda Márta – a Magyar Színházi Társaság ügyvezetőjeként – csaknem négy évtizeden át szolgálta a magyar színházak ügyét. Jelenléte biztos pont volt mindannyiunk számára.

Mártát mindig a párbeszédbe vetett hite vezette. Abban hitt, hogy a színházak közössége csak akkor lehet erős, ha képes meghallani és meghallgatni egymást, ha a szakmai különbségek fölött is megmarad a tisztelet és az együttműködés. Ő az, aki hidakat épített emberek és intézmények között, aki nem a hangos szóban, hanem a csendes, következetes munkában látta az előre vezető utat. Amikor a Magyar Színházi Társaság tavaly őszi közgyűlésén leköszönt a titkári tisztségéről, azt mondta: „Én csak egyetlen egyet szeretnék, amelyért mindig is küzdöttem: legyen béke, békesség – a színházak, az emberek között. Erre most még nagyobb szükség lenne, mint bármikor korábban.”

Fotó: magyar Színházi Társaság

Öröksége mindannyiunk számára iránytű marad.

Vajda Márta 2024-ben a kaposvári Országos Színházi Találkozó zsűritagjaként az esemény programfüzetében saját maga fogalmazta meg a következőket:
„– Hogy bírod? – kérdezik gyakran ismerőseim, családtagjaim.

– Hogy tudsz ilyen sokat színházba járni?

– Szeretek – ennyi a válasz.

És tényleg. Amióta bölcsészként elvégeztem Debrecenben a Kossuth Lajos Tudományegyetemet és elkerültem az Interkoncert opera osztályára, életem szerves részévé vált a színház. Külföldi énekeseket kísérve próbákra jártam, a szegedi operával külföldi turnéra, megtapasztaltam, milyen a kulisszák mögötti világ, amelyet a közönség a nézőtérről nem láthat.
Aztán jött a Magyar Színházművészeti Szövetség és a lehetőség, hogy vidéki előadásokra járjak. Ott voltam szülővárosomban a zalaegerszegi Hevesi Sándor Színház születésénél, számtalanszor ültem előadás után a klubban Ruszt Józseffel és a nagy öregekkel. Aztán egy kis kitérő a Városmajorba, majd 1991-ben, Szűcs Miklós távozása után visszatértem a szövetséghez ügyvezető titkárnak. Közben a szervezet Magyar Színházi Társaságként alakult újjá, egyéni helyett intézményi tagsággal. Egy dolog azonban nem változott: a színház iránti szeretetem, kíváncsiságom.
Szívesen emlékszem Babarczy Lászlóra, egykori mentoromra, akitől rengeteget tanultam, Vámos Lászlóra, vagy Csizmadia Tiborra, aki szerint a rossz előadásokból lehet a legtöbbet tanulni. Éveken keresztül volt szívügyem az Országos Színházi Találkozó, majd a POSZT, a Pécsett otthonra lelt fesztivál. S most kíváncsian, nyitott szemmel és szívvel nézek a kaposvári napok elébe.
A Bánffy Miklós-díj és a Magyar Köztársasági Érdemrend Lovagkeresztje jelzi, hogy mások is értékelték azt a munkát, szeretetet, energiát, amit a színháznak szenteltem.”

Márta elvesztése felfoghatatlan.

Gyászolunk. Temetéséről – a Családjával egyeztetve – később tudunk hírt adni.

Most csend van…

Forrás: Magyar Színházi Társaság