Sinéad Morrissey T.S. Eliot-díjas

Sinéad Morrissey, Belfast első koszorús költője kapta az idei T.S. Eliot költészeti díjat Parallax című verseskötetéért. A zsűrielnök az ír költő verseit politikai, történelmi és egyéni szempontból is ambiciózusnak nevezte.

A zsűri elnöke, Ian Duhig szerint a tavalyi év briliáns tematikájú kötetei közül egyhangú szavazással választották Sinéad Morrissey válogatását.

A 41 éves költőnek a Parallax az ötödik verseskötete, és korábban már háromszor is felkerült a T.S. Eliot-díjra esélyesek listájára.

A Poetry Book Society által két évtizede alapított elismerést a világ egyik legrangosabb költészeti díjaként tartják számon. A győztes munkát – az év legkiemelkedőbb, Nagy-Britanniában vagy Írországban publikált verseskötetét – egy költői testület választja ki. A hétfőn Londonban átadott elismeréssel a T.S. Eliot-hagyaték jóvoltából 15 ezer fontos pénzjutalom is jár.

A Parallax ott volt a legjobb verseskötetnek járó 2013-as Forward Prize befutói között is, ám azt a díjat végül Michael Symmons Roberts’s Drysalter című kötetének ítélték.

A T.S. Eliot-díjra esélyes tíz kötet közé is beválogatták a Drysaltert, olyan költők új kollekciói mellett, mint George Szirtes, Helen Mort, Daljit Nagra vagy Robin Robertson.

Szeptemberi kritikájában a The Guardian egy kincsesládához hasonlította Sinéad Morrissey kötetét.

Az északír költőt korábban kinevezték Belfast első koszorús költőjévé, akinek feladata az, hogy jobban bevonja a költészet világába a nagyközönséget. Az észak-ír költőnőnek több kötete jelent meg. A Carcanet kiadó gondozásában napvilágot látott There Was Fire in Vancouver (1996), a Between Here and There (2002) és a The State of Prisons (2005) egy nagyívű költői pályát tár elénk. Sinéad Morrissey beutazta a fél világot Japántól Amerikán át Kináig vagy Jordániáig. Jelenleg Belfastban él. Költészetének alapmotívuma az utazás, konkrét és átvitt értelemben egyaránt. A diszlokáció, a szabadság, a spirituális ébredés és a biztonságkeresés útjai hol megrendítően okos, hol delejes erejű versekben jelennek meg. A finom hangú és rendkívül formaérzékeny költőnő munkásságát díjak egész sora fémjelzi. Megkapta a Patrick Kabvanagh díjat, az Eric Gregory díjat, a Macaulay ösztöndíjat és jelölték a legrangosabb T. S. Eliot díjra, amit most meg is kapott. Jelenleg a Queen’s Egyetem költő-rezidense.

Sinéad Morrissey így vall magáról: “Portadownban születtem, Armagh megyében, Észak-Írországban és hatéves koromig egy republikánus lakótelepen éltem. Utána Belfastba költöztünk. A körülöttem levő emberek életét kitöltötte a 70-es évek erőszak-történelme, de erre csak jóval később jöttem rá, amikor a gyerekként átélt tünetekről kiderült, hogy ahhoz a betegséghez tartoznak, amit csak fokozatosan kezdtem megérteni. 16 éves koromig szüleim az Ír Kommunista Párt aktivistáiként rendszeresen elvittek a pártgyűlésekre, béketüntetésekre, május 1-i felvonulásokra és pártrendezvényekre. A belémnevelt meggyőződést, a rothadó kapitalizmusról és a hamarosan felvirradó szocialista utópiáról lassan kikezdte, hogy osztálytársaim mind középosztálybeli unionisták voltak, akiknek a szülei sose támogattak volna egy forradalmat. Az észak-ír társadalom két szigorúan elkülönült közösségre oszlott: a nacionalisták és az unionisták közösségére. A kommunista családi háttér és a megrögzött ateizmus csak erősítette bennem a sehová se tartozás, a diszlokáció érzését. Ír nevem volt, protestáns iskolába jártam, katolikus negyedben laktunk és nem ismertük se az ‘Üdvözlégy Mária’, se a ‘Sash’ (Vállszalag: protestáns felvonulási induló) szövegét, halálra rémültünk a katolikus szobrok kínzó agóniájától és ki voltunk zárva a július 12-i ünneplésekből (hagyományos protestáns felvonulás). Mint esetleges ellenségek folyamatos fenyegetettségben éltünk mindkét közösség részéről. Sehová sem tartozni – se katolikusnak, se protestánsnak nem lenni – nem létező kategória volt a közgondolkozásban. A liberális szellemű gyerekkor ugyanakkor hihetetlen szabadságérzetet is adott nekem. Amikor szüleim elváltak és belfasti házunkat eladták, Németországba mentem egy évre túlélni a rámszakadt összezavarodottságot. Ráébredtem a különböző városok, helyek törékeny valóságosságára és az emlékezet hihetetlenül fontos szerepére, miközben új és új ideiglenes otthonokat építettem magamnak.”

Mundruczó Kornél 2005-ben álította színpadra az akkor 33 éves költő versestjét a Trafóban, Zérus címmel. Nem jelezte a színlap, ki fordította magyarra a verseket. Mundruczó Kornél rendező ugyanis átültette színházzá a költeményeket. Nem verbális színház jött létre versekből. Hanem olyan színház, ahol a rendező nem látomásait és hallomásait rámolja színpadra, de komolyan nekilát újrakérdezni a színpadi törvények alapelemeit: mit jelent a kimondott szó, ha más is hallja, ha többen hallgatják? Mi a kimondott szó és a megjelenített gesztus viszonya? Mit jelent a tér ereje? Melyik erősebb, melyik hallgatagabb pontja? Mit tehetnek a fények a hangsúlyozásért? Mi az az erotikus hatás, amit jobb híján ‘varázslatnak’ szoktak vartyogni? Hogyan idézhető elő feszült erotikus erőtér a színpadon, ami csak deszka, vasak, traverzek és az unalom tág mezeje rendszerint? A rendező így nyilatkozott a versszínházi előadásról:

“Megpróbáltam elképzelni, mi történik, ha három futballcsapatnyi férfi egy láthatatlan asztalnál egy költőnő szövegét tátogja; megváltozik-e a szöveg; megváltoznak-e a férfiak, hangjuk, alakjuk, férfiságuk feloldódik-e ebben a levegővel és szomorúsággal teli szövegben. Nevezhetjük így ezt a vers-estet egy kísérletnek is, mely a nemek közti átjárhatóságról vagy átjárhatatlanságról hivatott szólni. Ebben a kísérletben tudom lefordítani a saját nyelvemre azt a kulturális sokszínűséget, ami ebben a költészetben megjelenik. A kísérlet alanyai férfiak, akiknek fizikuma és arca maga a szöveg kontextusa. Nem mintha a szöveg róluk szólna, nem mintha a versek kizárólag a férfi és a női princípium párbeszédei lennének. A versek anyaga, a szöveg szövete azonban mégis olyan könnyű és egyszerű, ösztönösen tiszta, minden mellébeszélést és nehézkességet mellőző, hogy egyértelműen és vállaltan egy nő áll a szövegek mögött. Ezek a férfiak, akik zsinórok nélküli marionettként ülnek a láthatatlan asztalnál, zsinórokon lebegő tányérok és poharak mellett, mintha csak egy megbeszélésen, vagy vacsorán ülnének, hangtalanul tátogják ezeket a szövegeket, melyeket egy színésznő mond el. Így büszkén és magabiztosan üldögélve asztaluknál kiszolgáltatottaivá válnak a nő hangjának. Hangjának és gondolatainak. Ha nevetni támadna kedvük, nevetséges némaságukkal akkor is magukra cáfolnának. Nem menekülhetnek így egyetlen jelentés elől sem, amit ők maguk, bábuként csupán testükkel és gesztusaikkal hoznak létre. Ha a kísérlet sikerül, akkor a férfikórus némán tátogó zavarában, kétségbeesettségében, sebezhetőségében és férfiassága természetes fölényében – a színpad úgy tűnik ezt hozza ki belőlünk – ismét egy elemi párbaj születhet.”

(forrás: MTI, trafo.hu)