Grecsó Krisztián: Kémlelő

Elvittem őket plázába, azt hittem, jó ötlet. Lássák, merre szalad a világ, és mert nem láttak még olyat.

A már tíz éve halott apám – idén lenne hatvanéves – akkor már tíz éve nem mozdult ki a faluból. Ott érte minden új év a termáltavak partján. Kevés csodája volt és még kevesebb szava. Azt szerette nézni, ahogy az üvegházak túlfolyóinál – akárha gejzírek duzzognának az alföldi rögön – kicsap a forró gőz. Jöttek a csípős januári esték, világított a termálvíz fehér gőzoszlopa. Apám bámulta a gyapjas felhőket, néha mosolygott rájuk. Különben némán tekert ki a telepre, át az akácerdőn. Nem szólt senkihez, nem köszönt, másét nem fogadta. Akkoriban már csak a növényeket szerette. Egyszer meglestem: úgy tartotta a fehérpaprika érzékeny szárát, mintha leány csuklója lenne. Úgy emelte meg, ahogy szerelmes férfinak nőhöz érnie illik. Simogatta a leveleket. Féltékeny voltam azokra a levelekre, velünk már régen nem bánt így, nem mosolygott ránk, ahogy a paprikára. Pedig azok sokan voltak, száz méter hosszan sorakoztak, mi meg csak hárman voltunk: az anyám, az öcsém meg én. De bennünk nem volt annyi alázat, hogy minket ennyire szeretni lehessen.

Apám feszengett, nem értette, mi az a pláza. Nagy bolt? Ő utál vásárolni, még a kisboltot is rühelli, nemhogy a nagyot. Minek odamenni? Mit lehet ott kapni? „Mindent lehet”, ezt mondtam dühömben. Zavart, hogy nem fogja fel: ez csak hangzatos ürügy. Igazából vendégségbe hívom. Nem is látta még a lakásom, ahol élek, életem első otthonát, a kis panelzugot, ahonnan látszanak a dobozi kastélyok, meg a csabai stadion. Legalább azt nézze meg! Nem annyira csinos ház, kétségbeejtően zöld, és nem is csöndes, százszámra húznak el mellette Bukarest felé a kamionok. És záró szint, beázik – nem mindig, csak, ha esik. És az ablakok nem zárnak, de az ablakok nem azért vannak, hogy zárjanak. Hanem, hogy ellássak a tót pályaudvarig, átlássam a várost. Ha nem tetszik a plázalátogatás ötlete, legalább ezért jöjjön el.

Ráállt. Azt hittem, látogatóba jön, a lakásra kíváncsi, de hamar kiderült, mégis a „nagy bolt” érdekli. Mekkora az a közért, amit ő nem tud elképzelni? Mert ő nagyot tud gondolni! Nagyot tud gondolni italban, nőben, nagyot tudott álmodni karrierben. Hát nem értem én mekkorát? Éppen azért ilyen kétségbeesetten szomorú. Őt semmivel sem lehet meglepni, mondta a kocsiban, amikor éppen nem jött semmi. Különben egész úton kritizált: „kisebb ívben”, „nem férünk bele”, „mit csinálsz?”, „láthattad volna, hogy jön”. Nyeltem. Nem akartam elrontani a kedvét. Ha nagyot tud álmodni, akkor tetszeni fog neki a pláza. Illik hozzá, a nagyot álmodóhoz, aki soha semmit nem tett a nagy álmaiért. Neki való a túl sok csillogás, a szürke télben is mesésre aranyozott giccsvilág.

Már a parkolóban láttam, baj van. Mégis lehet olyan nagy egy bolt, amit ő nem bír elképzelni. Az üvegfalú liftből kifarolt, a mozgólépcsőre nem állt rá. A cselédlépcsőn mentünk föl, a szinteken körbe se pillanatot, másfél méterre állt meg a korláttól. „Ez borzasztó”, zihálta. „Dehogy borzasztó”, dohogtam. Azt hittem, a figyelemért cirkuszol. „Ez túl nagy”, mondta. Majdnem elmosolyodtam, ezek szerint nekem volt igazam. De ekkor kimondta a lényeget, hogy mi zavarja. „Itt látják rajtunk, hogy parasztok vagyunk.”

A lakásom sem tetszett neki, alacsony a plafon. Mindjárt ránk dől. És nincs kert, nincs hová kilépni. „Azért lakás”, nyugtatta anyám, „nem kell mindig gazolni”. „Menjünk már”, mondta, „induljunk végre haza, nincs levegő, nem érzitek, hogy nincs levegő?!” Néztem rá, lemondóan, olyan kétségbeesve kapaszkodott, hogy nekem is légszomjam lett. Úgy éreztem, itt tényleg nem lakhat a boldogság. Cibálta magára a kabátot, puffancs, vastag dzseki volt, hálátlan, buta darab, nem csúszott a kötött pulóverre. Nyitottam az ajtót, „gyerünk, hazavezetek”.

Ekkor vette észre a kémlelőt. A bejárati ajtón nagyítós üveglyuk: mint minden lakásban. Elmosolyodott, ő még ilyet csak filmen látott. Kiküldte anyámat az ajtó elé, „ezt ki kell próbálni”, mondta pajkosan, bele kell nézni, „kapcsold föl, anyukám, a folyosón a villanyt, nem látszol!” Anyám toporgott, várta, hogy látsszon. Cseréltek, mert anyám sem kémlelt még soha. Most apám ment ki, csöngetett is, anyu gurgulázva nevetett, hogy látja, ő az, bejöhet. Megint anyám ment ki, hadd csöngessen ő is. A folyosón lekapcsolta a fényt az automata. Percekig kuncogtak: mindig anyámat ijesztette meg a sötét. Aztán azon, hogy olyan alacsony, hátrébb kell állnia, látsszék.

Nem tudom, mikor vette le a dzsekit. Idővel én is beszálltam, végül is én sem néztem még meg soha a kémlelőn át. És ott, a kémlelőben más volt a világ. És mi is mások voltunk: boldogak és ijedősek. Féltünk, hogy ránk szakad a lépcsőházi sötét, és odabent majd, ahol a boldogság lakik, ahol nevetnek a többiek, nem látnak majd minket egy pillanatra. Pedig, amikor én néztem bele a kémlelőbe, úgy éreztem: mi örökké vagyunk egymásnak. És az a lyuk megmutatja, mit gondol a túloldalon az az ijedt másik. Akit szeretni érdemes.

(A szerző az Élet és Irodalom hetilap munkatársa,
írása a Vasárnap Hírek 2014.01.19-i számában jelent meg.)