Pataki András a Petőfi Színháznál

Pataki András rendező, a Forrás Színház igazgatója, a Magyar Versmondók Egyesületének szakmai alelnöke nyerte el a Soproni Petőfi Színház igazgatásának jogát, a másik aspiráns Márton András színész volt. Az eredményt szerdán jelenti be a város.

Pataki András Pápán érettségizett, majd hittudományi főiskolát és tudományegyetemet végzett. Neve akkor lett ismert, amikor 1986-ban megalakult az ajkai Forrás Színpad. Jelenleg ezt a nevet továbbörökítő, 1995-ben létrejött Forrás Színházi Műhely igazgatója, rendezője és mindenese. Előtte öt évet a veszprémi Petőfi Színházban töltött, négy évvel ezelőtt választották meg a Magyar Versmondók Egyesületének szakmai alelnökévé. Ez irányú tevékenységét az újabb vezetői kinevezés nem érinti.

A színház éléről márciusban távozott Darvasi Ilona, aki úgy nyilatkozott: döntésének egyetlen oka volt, a fenntartó vezetője ugyanis “nem tartott igényt” Huszti Péter tevékenységére, azaz nem hosszabbított vele szerződést. Áprilisban a Pro Kultúra Sopron Kft.-t egyedül ügyvezető Nyerges Ferenc arról beszélt: ő már tavaly márciusban jelezte, hogy “nem jó úton haladunk és változtatni kellene erre az évadra a befogadó színházi koncepción”.

Darvasi lemondása után a Pro Kultúra tulajdonosa, a soproni önkormányzat sajtófőnöke azt közölte: a korábbi elképzelésekkel szemben nem vár őszig a Soproni Petőfi Színház vezetőjének kinevezésével a teátrumot működtető cég. Kuslics Balázs elmondta: azért döntöttek így, hogy az új vezetőnek elegendő idő álljon rendelkezésére a következő évad programjának összeállítására; mindez azt jelenti, hogy nem várják meg, amíg lezárul a Pro Kultúra Sopron Kft. ügyvezetői posztjára kiírt pályázat. Ezt azért kellett meghirdetni, mert a társaságot vezető Nyerges Ferenc március közepén lemondott a tisztségről. A megyei jogú város közgyűlése nem sokkal később úgy határozott: a távozó vezető és helyettese az új ügyvezető szeptemberre tervezett hivatalba lépéséig közösen irányítja a társaságot.

Pataki Andrásról saját szavaival:

“Ma már nem gondolom azt, hogy színészként dolgoznom kéne, meglehetősen középszerű színész lettem volna. Sokkal jobban érdekelt a színház egésze, s hogy a saját magam ura legyek, ne a próbatábláról értesüljek arról, hogy a holnapi napot hogyan töltöm el”.

“Azokon a területeken mutatunk be igényesnek szánt produkciókat, ahová a kőszínházak nem vagy kevésbé jutnak el. Ma Magyarországon ez az első magánkézben lévő nagyszínházi vállalkozás, ami nem kommersz műveket mutat be. Hetvennégy várossal rendszeres kapcsolatban állunk, a szezonban 160-170 előadást játszunk”.

“A színháznak az a feladata, hogy az emberi élethez valamit hozzá tudjon tenni, az emberekért szóljon, ne az emberekből éljen meg. Az anyagiak mellett a színházak morális válsággal is küzdenek. A kőszínházak nem a valamiért élésről, hanem a valamiből való élésről szólnak. A színház attól lesz izgalmas, ha változtatni akar. Ha csak szórakoztatni, ha csak kiszolgálni akar, akkor szereptévesztésbe kerül. Nem hiszek abban a kijelentésben, hogy a közönség igényeit ki kellene szolgálni. Inkább úgy gondolom, hogy a színház alakítja a közönség igényét”.

“Fontos, hogy emberi pillanatok legyenek, szempárok találkozzanak, s tudjunk megsejteni valamit abból a katarzisból, amit a színház nyújthat az embereknek -szerencsés esetben”.

“A színházzal én gondolatokat szeretnék megfogalmazni, hogy az emberi élethez – ha lehetek ennyire szerénytelen – hozzátegyek valamit. A színház alapfunkciója is ez. A színház azért jött létre, hogy az emberi élet minőségét javítsa, hogy az értelmet szolgálja és kibontsa, hogy ebben a művészeti ágban a szabadság kézzelfoghatóbb, átélhetőbb, katartikusabb legyen, hogy a humánum az legyen, ami valójában. Tehát nem attól függ egy felelős döntés, hogy milyen anyagi háttér van a dolog mögött. Ha, mondjuk, nekem nincsen karácsonyfám, de megfoghatom egy embertársam kezét, akkor inkább lemondok a karácsonyfámról és megfogom azt a kinyújtott kezet. Ha egy jó előadást tudunk csinálni, és annak van egy vagy több katartikus pontja és együtt lélegzik a nézőtér, akkor azt gondolom, hogy ez ugyanazt a hivatást teljesíti be, mint a vallás, vagyis ugyanahhoz az abszolútumhoz visz közelebb. A néző ugyanazt az abszolútummal való együtt létezést tudja átélni, azt a lehetetlent, amely a véges és a végtelen között létezik, de mégiscsak átélhető ebben a furcsa ellentmondásban, ebben a véges létállapotban is, hiszen ki tudunk nézni belőle pontosan az értelem által, azáltal, hogy érzelmeink vannak. És lehet, hogy ezeket az érzelmeket nem kell szégyellnünk átélni, mert az talán jövőképet adhat, hogyha van mondanivalónk és tudunk együtt sírni, nevetni”.

(Az idézetek forrása a Presztízs és a Napló újság,
szerző: színház.hu)