Parnasszus 17

Az idén tizenhét éves a Parnasszus, Turczi István író, főszerkesztő pedig október 17-én volt ötvenöt. Jó ez a rendhagyó tizenhetes, amúgy a kaszinójátékosok egykori mitikus száma; Kellér Andor Rulettkirályának Gályja ebből alapozta meg Monte Carló-i karrierjét – legyen most is jó ómen! Turczi Istvánnal, aki nemcsak a Parnasszus költészeti folyóirat alapító-főszerkesztője, de a Magyar Versmondók Egyesületének irodalmi alelnöke és a Költők Világkongresszusának harmadik alelnöke is, a jubileumok alkalmából Jánossy Lajos beszélgetett a literán.

A Nyitott Műhelyben ünnepeltétek a két évfordulót. “Onnan” hogyan emlékszel vissza, milyen körülmények között, kikkel és milyen segítségekre, biztatásokra alakult meg a folyóirat? Mekkora szerepe volt benne az egykori tévéműsorodnak?

Turczi István: Valóban, ha a folyóirattá alakulás közvetlen előzményét nézzük, akkor az 1992-1995 közötti hetente, majd havonta jelentkező Parnasszus televíziós játék említhető. Akkoriban indultak a kereskedelmi tévék, így gyorsan parkolópályára került ez a minimális költségvetéssel és hagyományos, békebeli televíziós eszközökkel operáló kvíz-akármi. De én makacsul akartam, hogy a bevezetett, egyszerű cím továbbéljen valamilyen formában, és eszembe jutott kiváló mesterem, sokunk mestere, Vas István biztatása még 1991 nyaráról. Az ő szentendrei kertjében hűsöltünk, és iszogattuk Szántó Piroska teáját, és akkor Pista elmesélte, hogy ‘Pilinszkyék is nekifutottak’ egy költészeti lap alapításának, amiből aztán nem lett semmi, de bennem ő azt látja, hogy erősen hiszek „az egészséges erők játékában”, tudok sértés nélkül nemet mondani, és megvolna bennem az a szervezői többlet, ami egy ilyen lap gründolásához elengedhetetlen.
1995 októberében indult a Parnasszus, de előtte sorban megkerestem a nagy öregeket, és eléggé természetes módon, kértem a tanácsukat. Lator Lászlóval, Rába Györggyel és Fodor Andrással az Astoria Kávéházban beszéltünk át egy vasárnap délelőttöt. Tandori Dezsővel útban a Grinzingi felé hánytorgattuk a témát, Orbán Ottóval és Lengyel Balázzsal személyesen és telefonon is, szinte folyamatosan szőttük a terveket. A lapindító esten, az Írószövetségben pedig – a régi fotók tanúsága szerint – ott volt az egész magyar irodalom, az említetteken kívül Gergely Ágnes, Székely Magda, Lakatos István, Margócsy István, Pomogáts Béla, Tornai József, és mintegy félszáz akkor pályakezdő költő és kritikus, mai szerzőink és barátaink „derékhada”. Nagy időszak volt, beleborzongok, amikor felidézem.

Az első pillanattól világos volt a szándék, hogy kimondottan költészeti periodikát szerkessz?

TI: Ez volt az egyetlen fix pont, meg a lap neve: hogy kimondottan költészeti periodika legyen a Parnasszus. Sort akartunk nyitni, és merészet lépni. Meg is kaptuk pár helyről, hogy „széllel szemben pisálunk”, néhány kósza szám, pár fanyalgó kritika, aztán süllyesztő. De sokkal többen voltak, akik kiálltak értünk, biztattak, támogattak, és ami a legfontosabb, mert ez az igazi kiállás egy induló lap mellett: kéziratot adtak.
Már az alapító okiratban megfogalmaztuk, hogy kizárólag első közlésű verseket, versfordításokat és líratörténeti-költészetesztétikai igényű esszét-tanulmányokat jelentetünk meg benne negyedévi rendszerességgel. Tehát széppróza, szociográfia, publicisztika, napi kritika, drámaközlés nem kap helyet.

Voltak-e előképei a lapnak?

TI: Ilyen típusú irodalmi lapelőzmény híján magunknak kellett kidolgoznunk a szerkesztési-szerkezeti fogódzókat. Két alapelv bizonyos volt már az induláskor is. Orbán Ottó azt mondta rám, hogy igazi „foltozóvarga” vagyok, aki képes egy asztalhoz ültetni a legmegátalkodottabb ellenfeleket is. Ezt elfogadva úgy gondoltam, a Parnasszus nem lehet irányzatos lap, hanem ha úgy tetszik, „népfrontos”, amelyben jól megférnek a különböző esztétikai és politikai nézeteket valló alkotók. Egy rádióműsorban hangzott el a 90-es évek végén, hogy a Parnasszus az egyetlen hely, ahol megütközés nélkül olvasható együtt Nagy Gáspár és Marno János. Ha ez egyfajta integrátori-mediátori szerep, akkor igen, vállalom. A másik téma a pályakezdők fórumhoz juttatása. Kezdettől figyeltem rájuk, egyengetni próbáltam az útjukat, és amikor 2000-ben megalakult a Parnasszus Könyvek kiadója, a legjobbaknak lehetőséget biztosítottam, hogy önálló kötetben mutassák meg magukat. A könyvsorozat ma már a századik kötetéhez közeledik, van stabil olvasóközönsége, és rangot vívott ki magának szakmai berkekben is.

Miként formálódott a belső szerkezet? A Centrum- és a Redivivus-rovat? Hogyan gondolhatja el az olvasó a szerkesztés menetét?

TI: A folyóirat belső szerkezetének 2007. évi megújítása – hat esztendő távlatából talán kimondható – a lap szerzői körét, szakmai elfogadottságát, sőt olvasótáborát is növelte. Hozzájárult ahhoz, hogy a Parnasszus mára a hazai folyóiratstruktúra el- és befogadott részévé, megbecsült műhelyévé válhatott. Hálával gondolok társaimra, Bedecs Lacira, Kukorelly Bandira, Vass Tibire, akikkel közösen dolgoztuk ki az új állandó nagyrovatok működtetését. A Centrum arra szolgál, hogy számról számra vendégül lássunk egy kortárs élő költőt, és új versei, a róla készülő tanulmányok, valamint egy nagy terjedelmű, fényképekkel gazdagított interjú közreadásával hozzájáruljunk egy-egy alakuló életmű rangjának megszilárdításához, vagy éppen megemeléséhez. Nem fogom felsorolni, ki mindenki szerepelt benne, legyen elég a kezdet és a végpont: Marno Jánossal indítottunk, és az idei téli szám Centrumában Tolnai Ottó személye és életműve lesz.
A Redivivus, azaz újraolvasó rovatunkban a már lezárt életműveket kívánjuk új
szempontokkal gazdagítani, a szövegértelmezés új lehetőségeit felcsillantani az érdeklődő közönségnek. Kevés irodalomnak van annyi nagy halottja, mint nekünk. Eleinte azt gondoltuk, majd a 20. századi klasszikusokból építjük fel a rovatot, de azóta annyi fontos, vagy általunk fontosnak ítélt alkotó ment el, akiknek műve semmi szín alatt nem maradhat homályban. Friss példákkal szolgálnék: mostanában foglalkoztunk Erdély Miklós, Balaskó Jenő, Szervác József költészetével, és tervezzük Bella István és Mándy Stefánia pályájának újragondolását.
A rovatszerkezet egyben meg is határozza a szerkesztés menetét, hiszen konkrét nevekre épül egy-egy szám, és ilyenkor előre végiggondoljuk, kiket kérhetünk fel, akik az adott szerző pályáját ismerik, vagy már írtak róla.

Szívügy, tudható, mégis mekkora helyet „foglal el” az alkotói életedben a lap?

TI: A Parnasszus nem foglal el nagyobb helyett az én életemben, mint a szív az emberi testben. Jól mondod, a szívem ügye.
A 17 év két dologra biztosan megtanított: az egyik a teljesítmény tisztelete. Annyi jó kéziratot, erős és felfedezésre váró szöveget olvastam (a rosszakról most ne beszéljünk), ami elég ahhoz, hogy megértsem és elfogadjam, más is tud írni, sokan vagyunk a pályán, és nem mindenki tehetségtelen. Magamon látom, mennyire tudok örülni, amikor kiugróan jó, figyelemre méltó új költő kézirata érkezik a gépemre. Minél több a közepes vagy silány írásmű, annál értékesebb, aminek önsúlya van.

A másik lecke politikai természetű: naponta tapasztaljuk, hogy értékek milyen könnyen szembekerülnek egymással, és ezáltal kijátszhatóvá válnak. Lásd az eltérő politikai-esztétikai irányzatokban gondolkodók sokszor mesterséges összeugrasztását. Azt a torzító, negligáns, kirekesztő légkört, amelynek tanúi vagyunk, amióta tovább mélyült az ellentét a kétpólusú magyar kultúra különféle színterein. Kérdés, hogy mit tehet ilyenkor a magát mediátorként aposztrofáló szerkesztő. Hangot adhat elkeseredésének, ezt teszem én most, és(!) a megértésre törekvő értelmezés igényét erősítheti önmagában és környezetében. Nem sok, de valami.

Elhasznált, mégis elkerülhetetlen; készül-e ilyenkor leltár, történik-e belső portalanítás életre-könyvekre nézve?

TI: Családi körben beszéltem arról, hogy ez a mostani kettős születésnap mennyire efemer a számomra. Minden átmeneti, mozog, változik, többnyire zsugorodik, képtelenség előre látni a jövőt, a könyvek, az írott szó, az írott sajtó jövőjét stb. Átmeneti kor ez, persze, minden kor átmeneti annak, aki benne él, és szorong. Igaza van Bibónak, az emberi autonómia nem őrizhető meg úgy, ha hátat fordítunk a kor valóságának. És ma olyan gyorsan változik minden, hogy ha hátat fordítunk, majd egy idő után vissza, ne csodálkozzunk, ha semmit nem fogunk érteni abból, amivé lett, ha a jó öreg realitás időközben lassan szürrealitásba ment át.

Ha csak egy könyvedet írhatnád meg (újra), melyik volna az? Ha csak egy költőt fordíthatnál (újra), ki volna ő?

TI: Vicces kondíció, igazi sajtós kérdés, igen röviden válaszolhatok rá: azt a könyvet, amit most írok. Amit korábban írtam, megírtam, nincs dolgom vele; úgy az enyém, hogy semmi közöm hozzá. És ebben van valami nyugtalanító, ami új munkákra sarkall. Ez az író ördögi köre. Nincs mód kitörni belőle, azaz hogy van, de erre most nem gondolnék. Most örülök, hogy van kikkel együtt örülnöm.
Ha egy költőt fordíthatnék, az Homérosz lenne, de ehhez előbb meg kell tanulnom görögül. Ennek lehetőségét azért nem zárnám ki.

Honnan ez az elpusztíthatatlan elán, amellyel minduntalan beleveted magad különböző irodalmi célokért a küzdelembe?

TI: Valaki azt mondta rám a múltkor: hegylakó vagyok a buckalakók között. Arra utalhatott, amit most kérdezel. Vannak ügyek, ügyek mindig vannak, események és emberek, akikért – az a tévképzetem – hogy érdemes küzdeni. Fiatal alkotók, elfelejtett írók, a vers népszerűsítése, a magyar líra híre, neve a világban, ilyesmik. Csip-csup dolgok, amikről azt hiszem, hogy fontosak. Hogy fontosak vagyunk. Számítunk, és számítanak ránk. Ha már ezek se, akkor mi?

55. születésnapodon mi volt a legfrappánsabb köszöntő mondat?

TI: Elmondhatatlanul jólesett, ezért elmondom, hogy annyian eljöttek a Nyitott Műhelybe október 27-én a két 17-es bulijára. Verseket hoztak, dalokat hoztak, hozták magukat. Valaki fotózott (Simon Tünde), így megosztható az öröm azokkal is, akik majd legközelebb. A legfrappánsabb köszöntő mondat? Kabdebó Lóránté, aki elmesélte, hogy az egyik unokája, egy szépséges, húsz éves örmény leányzó azt kiáltotta, amikor megtudta, hová készülnek: Én is megyek, jól ismerem a Turczi bácsit! Akinek ilyen barátai vannak, annak semmi szüksége ellenségekre.

KÉT KÖSZÖNTŐ

Tandori Dezső: Turczim, poétád…

Turczim, minden mi más mindenvaló,
az interpunkció a városok,
az utcarendszer, pontra pont zuhog,
és emlékünk jár jöttön, menten, össze,
vissza, hamletien és learien,
leírian írja föl, főúr, omlett,
egy sarkon leülünk, ívére sörnek,
a poharat elérintjük, legörnyed
bánatunkra egy lombos ág, mohó
eltérítéssel hagyjuk bűvölet
szeparéját, karéját és paréját
hurkakolbásznak és spenótnak.
Így ültük ki, így gyúrtuk ki a lényeg
messze híján a megbecsületet,
el-elemelgettük az ülepet,
ha hívott már-mi messze üzenet:
egy kis szél szaga, egy rím, mint a sóhaj,
vagy égen elkalandozott hajóraj,
mintha a legiszaposabb csatorna
égi járások tündér tükre volna,
játszottuk, csináltuk szegény helyét.
Minek? Minek a? Lenn a magas ég,
csáklyáztuk, bordáztattuk evezőkkel
vizét, és tudtuk, ez már csak előjel,
amik vagyunk, lakkcipőnk messze rég,
és mégse, még…se-mondjuk, kényszerét
nem ikszeljük ki-be, teljes poézis
mondatja velünk: NEM VAGY! S hogy ne?! Épp IS’.
Nem kötünk össze jelre jel magányt,
ott benn! haránt! élünk egymás iránt.

Szkárosi Endre: Kultikus Parnáz-raga 2 (deux)

Hát etvenet ettendő

a paranoia helye
a heje-huja pere
bele vagy nembeli
magát megembereli
a pejnyavaja párja
az árjanyelvű para
apa NASA ipara
ipi-apa-csa-csa-csa
papa hippy papucsa
nadraguja hája
a hágai nepperek
nem némberek de ment
mémemberek hágnak
tótágas kereket
mámorosan totolja
a kabuki perecet
a kirakati pereket
nem embereket
de ivarszerveket
tereget és vereget
belebuki balra
bulibaka jobbra
bika bele bele
bölömbika dala
parafa dödöle
fara pa de deux-be
bedöf a rap öbe
paramuki hoki
stoki maga blöki
mike gondu maga
nője üzi para
fafenomén bige
kicsi kacsó kecse
hippy-papa pecse
nye hagyjátok őt se
nye hagyjátok őt se
paranoia bele
velembeli bula

bula bele velem
nye hagyjátok őt se
nye hagyjátok őt se
de kit?!
de kit de kit de kit?!
hát őt sőt ehőt hát ott
holott őtöt látod
őtöt s a nőtöt ki hőt ont
a kemencesúton
fölötte kedveli a parázna Bretont
a parnázra vezető kultikus úton
ez nem a nőtöt hanem őtöt
minő de csitt! minőcsiti mint
ha volna burját –
a fekete bulát
meg az ő hős urát

kísérje bár morc íz tán
az én személyes kultuszkám
éljen soká turcisztán

Ajánlás
Herceg, hiszem, adod
bő s kegyes pardonod,
mer’ ő itt a nagy donor,
ad nekem sok honor,
csak el ne költsem botor.

(szerző: Jánossy Lajos, forrás: litera.hu)

Az interjú teljes terjedelmében a versmondo.hu oldalán is olvasható.