Kultúrával harcolt az embertelenség ellen

Egy öreg múzeumigazgató fegyver nélkül is felvette a harcot a nácik ellen. A hatvanéves Paul Rivet a kultúra eszközeivel próbálta elnyomni a náci fajgyűlölő ideológiát, miközben titkos csapatot szervezett a németek és az áruló franciák ellen.

Amikor 1940. június tizennegyedikén német tankok lepték el Párizs utcáit, a polgárok többsége már elhagyta a várost, és egy jobb élet reményében dél felé vette az irányt. Ahogy minden más, úgy a múzeumok is zárva voltak, kivéve egy, a Musée de l’Homme, ismertebb nevén az Emberiség Múzeuma, ajtaján Rudyard Kipling “Ha” című versének idézetével: “Ha akkor is megtartod fejed, amikor körülötted mindenki elveszti a sajátját…Férfi lesz belőled fiam!”Ez akkoriban igencsak vakmerő gesztus volt, egyúttal veszélyes, ám agyafúrt üzenet a betolakodó hadseregnek. Az üzenet mögött egy bátor múzeumigazgatóval, aki hamarosan nemzete meghatározó alakjává vált. Pedig kopasz fejével, kerek szemüvegével a hatvanas éveiben járó Paul Rivet inkább tűnt finom úriembernek, mintsem háborús hősnek. Történelmi feljegyzések azonban mégis bátorságáról és találékonyságáról árulkodnak.

Elég nehéz az atombombát összetéveszteni a fogkrémmel, az amerikaiaknak egyszer mégis sikerült. A második világháború a történelem egyik legnagyobb ütközete volt, többek között azért, mert az USA vezetői ekkor jöttek rá, hogy atomtudósaik elméleti kutatásaira alapozva elkészülhet a háború végső kimenetelét eldöntő, mindent elpusztító atombomba. De hogy jön ide a fogkrém?
Munkássága során merészen kritizálta a legtöbb antropológus által támogatott (és a nácik által ugyancsak elfogadott) rasszista elképzeléseket. A harc azonban 1940 nyarára már nem pusztán az elméé volt, ugyanis Rivet és múzeumi bajtársai (fiatal tudósok, akik nem haboztak felfegyverkezni és életüket kockáztatni), megszervezték az egyik legkorábbi francia föld alatti titkos szervezetet, az Ellenállást. Bár az Emberiség Múzeumának története tragikusan végződött, a történészek mégis egyetértenek abban, hogy az reményt adott a francia népnek és megmutatta, igenis fel lehet lépni a nácik ellen; szellemi és cselekedeti szinten is. Riveték ráadásul egyszer sem ragadtak fegyvert, helyette ellopták a németek katonai tervét, foglyokat szöktettek, és írásaikkal folyamatosan frusztrálták a hatalmat. Julian Blanc történész, az első Rivettel kapcsolatos, 2010-es tanulmány szerzője úgy fogalmazott, hogy
a múzeumi bátrak “hívták életre az Ellenállás csoportját.”

Rivet fizikusként kezdte karrierjét, antropológia iránti lelkesedése pedig 1901-ben bontakozott ki, miután csatlakozott egy ötéves ecuadori tudományos felfedezőúthoz. A férfi eredetileg a csapat orvosa volt, időközben azonban az indián népek nyelvi és kulturális sokszínűsége felkeltette érdeklődését, így megkezdte azok tanulmányozását. Az antropológia akkoriban nagyrészt a csontvázak, különösen a koponyák mérete alapján rangsorolta az embereket. Mint társai többsége, Rivet elfogadta ezt, ám határozottan elutasította az árja fajelméletet, ami egyeseket feljebbvalónak, míg másokat alárendeltnek tekintett. Miután visszatért Párizsba, Rivet és hasonló gondolkodású kollégái ennek szellemében átszervezték a francia antropológiát, melyben ember és ember között csak külsőleg tettek különbséget, de összességében egyenlőnek tekintették őket. Az első világháborúban Rivet orvosi tisztként szolgált az 1914-es Marne-i csatában, majd később Szerbiában. A frontvonalon nyújtott teljesítményét hazája többször kitüntetéssel jutalmazta. Egy évtizeddel később átvette a régi Néprajzi Múzeumot a Chaillot-hegyen, majd megkezdte az épület modernizálását. Miután a német antropológia egyre inkább az antiszemitizmus felé fordult, amit bizonyos francia tudományos körök is követtek, Rivet társalapítóként közreműködött az 1937-es Races et Racisme antirasszista folyóirat kiadásában. Közben az egykori Néprajzi Múzeumnak otthont adó épületet lerombolták, helyére újat emeltek, és végül ez lett a híres Musée de l’Homme. A látogatók itt már nem csupán a klasszikus séma szerint ismerkedhettek meg a történelemmel, de átfogóbb képet kaptak a különféle őslakos népek eszközeiről művészetéről és szimbólumairól. Rivetnek hála így a tárlatok a különbözőségek helyett a népek közti hasonlóságok bemutatására fókuszáltak.

Mivel az intézmény megnyitója Hitler felemelkedésével egy időben történt, Rivet úgy érezte, tájékoztatnia kell Párizs szellemi és politikai elitjét a múzeum névválasztásáról:

“Az emberiség térben és időben egyaránt oszthatatlan egészet képez.”

Üzenete éppoly politikai, mint tudományos töltetű volt. Több kortársától eltérően Rivet elválaszthatatlannak tartotta a politikát és a tudományt, főként miután saját szemével látta, hogy a felsőbbrendűek „tudományos” elképzelései súlyos társadalmi igazságtalanságokhoz vezethetnek. Rivet az antiszemitizmus kiemelkedő kritikusa, majd a francia antifasiszta mozgalom meghatározó tagja volt az 1930-as években. 1933-as berlini látogatása során mélyen megdöbbentette, hogy a náci ideológia mennyire mélyen behatolt a német társadalomba.

Tapasztalatairól visszautazása után levelet írt antropológus kollégájának, az amerikai-osztrák származású Franz Boas-nak:
“Egy valódi terrorrendszer uralkodik Németországban, és úgy tűnik, hogy ez semmilyen reakciót nem vált ki a németek többségénél.”
A nehéz idők ellenére Rivet a könyörületet választotta: a háború kitörésekor száműzött zsidókat és kelet-európaiakat toborzott, hogy menedéket és munkát biztosítson nekik. Életrajzírója, Christine Laurière szerint Rivet több kelet-európai kultúrával kapcsolatos reprezentációt akart a múzeumba: tanítványai között volt a huszonhat éves Boris Vildé, orosz születésű nyelvész és etnológus, aki az északkelet-európai finnugor népekre szakosodott, és a harminc éves Anatole Lewitsky, egy magas, arisztokrata születésű orosz, aki a sámánizmusról tanult Szibériában, és akinek Rivet egy párizsi taxiból mutatta be a várost. A két fiatal és mesterük a múzeum kísértetjárta alagsorában tudományos kutatási munkálatokat folytatott. A háború kitörésekor Vildé és Lewitsky megszerezte a francia állampolgárságot, emiatt azonban mindkettőjüket katonai szolgálatra hívták. A németek sérülten és megtörten elfogták, majd börtöntáborba hurcolták Vidét a Franciaország és Svájc között elterülő Jura-hegységbe, ahonnan sikerült megmenekülnie.

Rivet jól emlékezett a napra, amikor ismét megpillanthatta egykori diákját:
“Éppen ebédeltünk, amikor egyszer csak a semmiből feltűnt, gyengén és kimerülten, egy vékony nádra támaszkodva, majd egyetlen szó nélkül közénk telepedett. (Azon a nyáron Lewitsky is épségben visszatért a németek fogságából.)
Vildé, Lewitsky és Yvonne Oddon (a múzeum könyvtárosa és Lewitsky szeretője) visszatérésük után szervezett engedetlenségi kampányt indítottak az ellenséges német betolakodók és a kollaboráns francia kormány ellen. A vezetést Vildé vette kézbe, aki hamarosan annyi szövetségest toborzott szerte a városban, hogy alig pár hónap alatt a “kis csoport pókhálóként szőtte át egész Franciaországot” – írja Tatian Benfoughal, Vildé önéletrajzszerzője. Rivet ismertsége révén nem vállalt aktív szerepet, ellenben a háttérben profin egyengette a szervezet dolgait: kapcsolatot ápolt a szimpatizánsokkal, franciára fordította Churchill és Roosevelt beszédeit, és mindenekfelett mondhatni főhadiszállássá alakította a múzeumot, ami a második világháború idején végig nyitva volt. Vildé ezzel szemben keresztül-kasul bejárta Franciaország megszállás alatt lévő, illetve szabad régióit, miközben disszidenseket toborzott, bekapcsolódott a katonai hírszerzésbe, valamint menekülő útvonalakat szervezett a koncentrációs táborok foglyainak. Egyszer például azt állította, hogy tizenkétezer fős fegyveres haderőt, és hatalmas fegyverkészletet tud felmutatni. Ez kétségtelenül túlzás volt, mindenesetre Vildé legalább olyan jól bánt a szavakkal, mint Joseph Goebbels, Hitler propagandaminisztere.
Rivet áldásos közreműködésével a csoport a múzeum alagsorában mimeográf sokszorosítóval kiadott egy titkos újságot, a Résistancet (Ellenállás). A címjavaslat Oddon ötlete volt, hogy így emlékezzenek a tizennyolcadik században, a protestantizmus miatt bebörtönzött hugenottákra, akik bevésték az ellenállás szót az angliai börtönök falaiba.

A lap első, 1940. december tizenötödikei kiadványa kijelentette:

„Ellenállás! Ez a kiáltás, amely a szívedből fakad bajba jutott helyzetedben. a nemzetünket sújtó katasztrófa miatt.”
Az újság másolatait Párizson túlra is eljuttatták, ám ez veszélyes munka volt, hiszen ha a Gestapo kezére kerülnek, alighanem kínzás és kivégzés vár rájuk. A csoport ezért titkos jelszavak szerint működött. Példának okáért, ha valaki az egyesület dolgairól akart beszélni, a könyvtárban azt kellett mondania, hogy angolórára jött. Mindeközben Rivet a nyilvánosság előtt folytatta a harcot a rasszizmus téves eszméjéről, előadásai pedig minden alkalommal telt házas rendezvények voltak. 1940 júliusában ő írta az első három nyílt levelet Franciaország kooperatív vezetőjének, Philippe Pétain Marsallnak, amelyben figyelmeztette:
„Marsall, az ország nincs veled”.
1940. novemberében a rádióból értesült a hírről, miszerint a Vichy kormány eltávolította őt múzeumi beosztásából; három hónappal később pedig fülest kapott, hogy a Gestapo eljön érte, ezért Kolumbiába repült. Néhány órával később a Gestapo már csak Rivet hűlt helyét találta. Bogotában Rivet Charles de Gaulle segítségét kérte, hogy információt, kapcsolatokat és logisztikai támogatást nyújthasson az Ellenállás tagjainak. A Gestapo 1941. március huszonhatodikán letartóztatta Vildét, akit két orosz múzeumi dolgozó és egy francia kém adott fel. A Gestapo Vildé elfogásával egy időben az Ellenállás többi tagját is bebörtönözte. A német katonai bíróság csaknem egy éves fogva tartás után bűnösnek ítélte őket. Befolyásos francia szereplők, köztük Paul Valéry költő és a száműzött Rivet a felszabadítást követelő petíció ellenére, Vildét, Lewitskyt és öt másik tagot kivégeztek egy Párizson kívüli erődítményben, Mont Mont-Valérien-ben, 1942. februárjában. A bíróság Oddon ítéletét megváltoztatta, és 1944 végén a németországi ravensbrücki koncentrációs táborba küldte.

Laurière tudomása szerint létezik egy levél, amit Rivet valamelyik közeli barátjának írt Vildé és Lewitsky szomorú sorsáról: “Holttestük azóta is kísért.”
A tragédia után Vildé helyett egy másik fiatal etnológus, Germaine Tillion vette át az Ellenállás vezetését. Nem sokkal később azonban őt is elárulták, és Ravensbrückbe deportálták. Tillion és Oddon túlélték a tábort, Tillion még egy úttörő néprajzi tanulmányt is közzétett szabadulásuk után, melyet az ott töltött idő ihletett. Rivet Párizs felszabadítását követően 1944 októberében visszatért száműzetéséből; de Gaulletól megkapta az ellenállási érdemrendet emberfeletti hite és bátor cselekedetiért. Oddon, Tillion, Vildét és Lewitskyt szintén kitüntették, utóbbi kettőt poszthumusz díjjal. Rivet pedig visszakapta egykori múzeumi posztját.

(forrás:raketa.hu)