Instant versek jó áron

Rupi Kaur ma a legnépszerűbb élő költő a világon, Instagram- és Facebook-oldalát milliók követik, egy-egy felolvasására pillanatok alatt elfogynak a jegyek (szó szerint: tavalyi londoni estjére tíz perc alatt mindet elkapkodták), köteteit pedig egészen eszelős példányszámban adja el a kiadója.

Ha őszinte akarok lenni, el kell mondanom, hogy előbb láttam Rupi Kaurt menstruációs vértől diszkréten átázott szürke pizsamanadrágban, mint hogy egyetlen versét is olvastam volna. Mentségemre szólhat, hogy a szerző Instagram-oldalának több mint kétmillió követője nagyrészt ugyanígy lehet ezzel. És azt is érdemes talán már itt, az elején leszögezni, hogy még mindig az említett pizsamanadrágot tartom a művész legérdekesebb munkájának, holott azóta az egész világ megfordult vele.

Az 1992-ben, India Pandzsáb tartományában, szikh családba született Kaurhoz hasonló villámkarriert nemigen futott be senki, és nem csak az elmúlt években, de az egész irodalomtörténetben is aligha találunk hozzá foghatót. Igaz, az irodalomtörténet jó részében nemhogy közösségi média, de egyáltalán internet sem volt, ami azért, valljuk be, nem túl fair a korábbi generációkkal szemben.

A költőnő családjának útja mindenesetre Észak-Indiából négyéves korában Kanadába, közelebbről Toronto javarészt szintén ázsiai bevándorlók lakta Brampton nevű külvárosába vezetett. A Kaur gyerekek itt tanultak meg angolul, itt jártak iskolába, és Rupi is innen szárnyalt ki a művészet szelén a világhírnév felé.

Nem ironizálni akarok, de ha úgy vesszük (és maga a szerző hajlamos úgy venni), valóban tündérmesébe illő történet ez.

Ha nem úgy vesszük, akkor meg a szerencsés véletlen találkozása az ügyes önmenedzseléssel.

Fotó: Joe Carlson CC

Rupi Kaur ma a legnépszerűbb élő költő a világon, Instagram- és Facebook-oldalát milliók követik, egy-egy felolvasására pillanatok alatt elfogynak a jegyek (szó szerint: tavalyi londoni estjére tíz perc alatt mindet elkapkodták), köteteit pedig egészen eszelős példányszámban adja el a kiadója. Sokan tartják őt, illetve a mellette-mögötte felsorakozó szerzőket, az úgynevezett instaköltőket a líra megmentőinek, de azok sincsenek kevesen, akik a műnem abszolút devalválójaként háborognak sikereiken, vagy csak szimplán fanyalognak a szövegek minőségén.

De még ennél is érdekesebb talán az a zavar, amivel a kritika próbál valahogy fogást találni elsősorban Kauron. Illetve csak úgy tesz, mintha próbálna. Egy-egy kivételtől eltekintve ugyanis inkább nem állít semmit, biztos, ami biztos.

A történet nem annyira kacifántos; a néhány száz Instagram-követővel rendelkező, a University of Waterloo-n írást és retorikát tanuló Kaur hiába próbálja áttolni verseit az úgynevezett kanonikus presztízslapok és kiadók szerkesztőségén, úgyhogy úgy dönt, magánkiadásban adja ki első kötetét. A milk and honey 2014-ben jelenik meg, és tulajdonképpen teljes érdektelenség veszi körül, amit Kaur később úgy magyaráz, hogy

a fehér férfiak dominálta elit irodalmi világban (bocsánat: piacon) nem volt egyszerűen hely az érzékeny, női traumákról, szerelemről és vágyakról szóló, a dél-ázsiai bevándorló lány nézőpontját közvetítő költeményekre.

Ezután jött az a bizonyos szürke pizsamanadrág, amit egy vizuális-retorika kurzusra készített menstruációs fotósorozathoz kapott Kaur testvére lencsevégre 2015-ben. A képet az Instagram sértőnek találta, és leszedte, majd Kaur visszatette, az Instagram meg újra leszedte, mire Kaur a Facebookon kelt ki egy hosszabb kommentben, ami aztán bejárta a világsajtót.

Én azt gondolom, hogy a költőnőnek abszolút igaza volt, ez nem is lehet vitás, amikor számon kérte, hogy a bikinis képek, a női test tárgyiasító, szexista ábrázolása miért nem sértő, és viszont miért az pár csöpp vér, miért elviselhetetlen a szembesülés azzal a zsigeri ténnyel, hogy a női testben való létezés velejárója a menstruáció. A kurzusra készült egyetemi projekt saját életet kezdett élni, a női önazonosság egyik új szimbólumaként jelent meg egyszer csak a nagy csatornák híradóinak a képernyőjén is, mígnem az Instagram visszavonulót fújt és bocsánatot kérve Kaurtól, visszahelyezte a képet eredeti helyére – csak épp közben Kaur oldalának követői tízszer annyian lettek, mint a balhé előtt.

Innentől jön képbe a líra: szerzőnk a váratlanul elnyert figyelem középpontjába kerülve gondolt egy nagyot, és magánkiadású (saját kezűleg illusztrált) kötetének verseit elkezdte közzétenni az oldalán, hátha azokra is kíváncsiak lesznek a megsokasodott követők. Azok voltak.

A többi lényegében már média-, ha nem épp egyenesen irodalomtörténet.

A verseket százak és ezrek kezdték lájkolni és megosztani, majd tízezrek, végül milliók, a milk and honey-ért pedig hamarosan bejelentkezett egy mamut kiadó. Oké, az Andrews McMeel nem szépirodalommal foglalkozik elsősorban (bár a Simon & Schuster, aminek az alvállalata, annál inkább), hanem népszerű könyvekkel és képregényekkel, de hát abszolút ráéreztek a dologra – tegyük hozzá, kicsivel korábban a szintén instaköltő Lang Leav Love & Misadventure-ével elég jót futottak.

A milk and honey második, immár professzionális vállalatnál megjelent kiadása első nap (!) ötvenezer példányban ment el,

vezette a New York Times irodalmi sikerlistáját, amire egyébként ötvenkét hétig folyamatosan fel tudott kerülni, és a megjelenés óta eltelt két év alatt immár több mint egymillió fogyott belőle világszerte, arról nem is beszélve, hogy huszonhat nyelvre le is fordították. Egyszerűen letarolta a piacot, és minden elképzelést felülírt, ami addig a kortárs líra eladhatóságára vonatkozott.

Fotó: Rupi Kaur Instagram

Csak összehasonlításképpen: a 2017-es költészeti Pulitzer-díjat elnyerő Olio, Tyehimba Jess kötete egy év alatt tízezerben fogyott, míg a szintén sztárköltő Billy Collins 2013-as Aimless Love-ja négy év alatt negyvenhétezer példányban. Pedig Collins volt az a költő néhány évvel korábban, aki azzal keltett feltűnést, hogy – bár ő maga egyébként az egyetemeken szerveződő, úgymond hagyományos költészeti élet ismert képviselője – elsőként igazolta le lírikus létére a nemzetközi megavállalatnak számító Random House, rossz nyelvek szerint hét, Collins ügynöke szerint csak hat számjegyű összegért. Az első kötetes, huszonkét éves Kaur úgy verte tehát kenterbe Collins professzort, hogy rossz (vagy ízlés szerint: jó) volt nézni.

De hát ennyire jó költő lenne Kaur? Talán sejthető a válasz, egyáltalán nem, sőt.

Nyilván a versízlés is épp olyan, mint bármelyik másik, kinek ez, kinek az tetszik, de hát azért van, amiről messziről látszik, hogy valahogy nem kóser.

it is a part of the
human experience to feel pain
do not be afraid
open yourself to it

– mondja a költő egyik legismertebb verse. Ez nem idézet, ez az egész. Vagy:

i do not need the kind of love
that is draining
i want someone
who energizes me

Szintén egész vers. Esetleg:

i have
what i have
and i am happy
i’ve lost
what i’ve lost
and i am
still
happy

Inkább nem folytatom.

A falvédőbölcsességek találkozása az emlékkönyvköltészettel, mondhatnánk, és miért is ne mondjuk, még ha közben zavarba is ejt, nem önmagában a millió feletti eladott példány, hanem a vegyes kritikai fogadtatás. Hiszen a vegyes itt nyilván azt jelenti, hogy van benne jó is, komoly helyeken. A Guardiantől a Boston Globe-on át a New York Timesig jelentek meg többé-kevésbé lelkes írások erről az új lírai boomról, az instaköltészetről, aminek zászlóvivője Rupi Kaur. El is felejtettük mondani, de 2017-es második könyvének, a The Sun and her Flowersnek az első, egymillió példányban megjelent kiadása év végére már el is fogyott, újra kellett nyomni.

Amire mindezek után kíváncsiak lehetünk, hogy az eladott példányok számán kívül mi az, ami a kritikusok bólintásait kiváltja ezekben a szövegekben, és egy egész generáció (az ezredfordulósok) hangjaként üdvözlik Kaurt – ahogy azt a Toronto Star újságírója tette?

A képlet egyfelől bonyolult, másfelől pofonegyszerű.

A bonyolultabb része az, ahogy a 2010-es évektől felerősödő kulturális és társadalmi elitellenesség találkozik a Kaur-líra boncasztalán a feminista nézőponttal és a kisebbségi, bevándorló-tapasztalatanyaggal, a posztkoloniális emlékezet díszletfala előtt. A pofonegyszerű rész benne, hogy az előbbiek komplexitását rendre túlegyszerűsítéssel találja szerzőnk feloldhatónak.

A Kaur-jelenséget alaposan feldolgozó cikkében (The Problem With Rupi Kaur’s Poetry) a BuzzFeeden Chiara Giovanni is valami hasonlót jelez: az ázsiai nő nézőpontja, a posztkoloniális múlt árnyéka, illetve a harmadik világbeli női test kiszolgáltatottsága inkább csak ürügyként, áruvá tett, kizsákmányolt témaként jelenik meg a versekben. Kaur a vallomásos hangot fenntartja a személyesség látszata érdekében, de a traumákat soha nem specifikálja annyira, hogy azok az olvasót esetleg elidegenítsék (igen, a fehér, városi, középosztálybeli olvasót sem). Ráadásul visszás Nyugaton felnőtt, privilegizált helyzetű nőként olyanokat írni, hogy családjában a nők generációról generációra, kolonializációról kolonializációra ugyanazokat a tapasztalatokat kénytelenek átélni, mondja Giovanni. Nyilván van azért különbség a 2017-es Toronto és az 1917-es Pandzsáb között.

Ugyanakkor érthető a kritikusok feszengő csodálatba oltott zavarodottsága is, Kaur két dologra hivatkozik általában, ha verseiről beszél: egyrészt a személyesség kizárólagosságára (a versekre olykor „my baby”-ként utal), másrészt arra a megerősítő (empowerment) indíttatásra, amiből a szövegei születnek:

hogy elviselhetőbbé tegye a nők, különösen a kisebbségi, sötét bőrű, dél-ázsiai nők életét.

Mindezt szorozzuk fel az Instagram kétmillió követőjével (tegyük hozzá, a siker óta Instagram-képeinek esztétikája köszönő viszonyban sincs a véres pizsamanadrággal), és máris látható, hogy miféle darázsfészekbe kellene a kritikusnak nyúlkálnia, ha ki szeretné mondani, hogy ezek a versek bizony bűnrosszak.

Ez még Magyarországról is átérezhető, nemhogy a sokkal érzékenyebb észak-amerikai közegben. Amíg pedig nem sikerül valahogy feldolgozni a jelenséget, kritikai nyelvet találni rá, és kibeszélhetővé tenni a mennyiség és a minőség viszonyát, ami ma kisebbfajta tabunak tűnik, marad a jolly joker érv: hogy talán ezek a versek fogják majd a sok millió fiatalt mágnesként bevonzani a „jobb” költészet olvasásához. Habár valójában semmi sem támasztja alá, hogy a jó irodalomnak a rossz irodalom lenne a legjobb reklámhordozója.

_______

A cikk a Magyar Narancsban jelent meg, A világhírű költő, akinek előbb láttam a véres pizsamanadrágját, mint a verseit címmel. S ahol megjelent: a Pislogó szobrok a Narancs új blogja. Szerzője Krusovszky Dénes költő, kritikus. Irodalomról lesz benne szó, a régi irodalomról és az újról, arról, amire alig emlékszünk és arról, amit jobb lenne elfelejteni már, az olvasás öröméről és bánatáról, rossz irodalomról és jóról, és hogy az egyik miért olyan, a másik meg ilyen, vagy fordítva.