Fiatalok fenn, a Parnasszuson

A születésnél bábáskodni kell. A világra jövésben és világra találásban lévő fiatal magyar költészethez értelmezési javaslatokat, az itt és most horizontján kitapintható tendenciákat, generációk közötti kapcsolatokat vizsgálnak a Parnasszus folyóirat nyári számában megjelent esszék, tanulmányok. Ezek mellett rengeteg verset olvashatunk fiatal és többségében még pályakezdő alkotóktól.

Jól proporcionált a Parnasszus szerkezete, mert az elméleti szövegekben áttekintett szerzők többségétől közöl verseket, ez pedig lehetőséget teremt a párbeszédbe léptetésükre, az azonnali összevetésükre. A húszas és harmincas éveikben járó költők között nehéz markáns törésvonalakat húzni, de különbségek természetesen akadnak.

Megtaláljuk ugyanis a már befutottnak mondható, elismert, többkötetes szerzők (Nemes Z. Márió, Krusovszky Dénes, Turi Tímea, Izsó Zita, Áfra János vagy Lanczkor Gábor) verseit, illetve az idei év egyik fontos költészeti antológiájának, az R25 tagjainak (mint André Ferenc, Zilahi Anna, Baranyi Gergely), és a kötettel még nem rendelkező, különböző költői csoportosulásokhoz, műhelyekhez – mint a Pécsi Fiatal Írók Alkotói köréhez (PFIAK) és az Irodalmi Jelen Debüt rovatához – kötődők szövegeit.

A rengeteg vers megemlítése óhatatlanul is átcsapna névsorolvasásba, aminek elkerüléséért a tanulmányok is küzdenek, szerencsés módon többnyire sikerrel. Ezért a szakszövegek és a tárgyukat képező alkotók folyóiratban közölt szépirodalmi írásai felváltva követik egymást a szemlében. A lapszám értékeiről szólva megkockáztatható, hogy a már említett R25 antológia, Lapis József a kortárs poézis mélyrétegeibe fúró Líra 2.0 című kötete, Borbély Szilárd 2012-ben kiadott esszé- és tanulmánykötete (melynek egyes szakaszaihoz épp Lapis fűz néhány „szerény kommentárt” a Parnasszus lapjain), illetve az elmúlt évek két, nem csupán a költészetet vizsgáló, hanem a kortárs irodalmi folyamatok átgondolására vállalkozó művek (Balázs Imre Józsefé, valamint Németh Zoltán könyvei) mellé helyezhetjük a Parnasszus 2015/2. számát a képzeletbeli könyvespolcon. Ezek együttolvasása hasznos válaszokat kínálhat a kétezres évek és a jelenkori magyar líra mibenlétére kíváncsi befogadónak, természetesen eltérő távlatokat biztosítva.

Csehy Zoltán tanulmányában nem szerzőkre, hanem kötetekre koncentrál. Amikor Csehy az 1980-as és 1990-es években született alkotók mestereit említi, akkor „a nyelvjátékos, radikális, narcisztikus játékokba ájult szövegirodalom művelése” helyett, noha nem kizárólagosan, a „szöveggenerálásban produktívan jelentkező »antiesztétizmusuk« miatt becsült” elődök szerepét hangsúlyozza, a korosztályt meghatározó egykori Telep Csoport Kemény, Szijj vagy Marno poétikáját követő attitűdjére utalva. Csehy a különböző címkék alatt (például „a poszthumán és az »antropológiai töredékek« költészete”, vagy az „életlíra, traumaköltészet, »katasztrófaturizmus«”) tárgyalt kötetek lényeglátó megragadása mellett a művek közötti kapcsolatokat éppúgy igyekszik felszínre hozni, mint ahogy a poétikai jegyeken túl beszél például a mediális sajátosságokból fakadó költészeti változásokról, ezen belül is leginkább a slam poetryről. Érdekes megállapítása, hogy „a hagyományosan sikertelen, meg nem értett lírikus »lúzerköltő« helyére a sikeres szövegelő, a lehengerlő és hódító, sőt szexi intellektuális »celeb« lép”. Csehy „tájékozódási segédvonalait” követve bejárhatóvá válik egy út a költészet változékony terepviszonyai között.

Krusovszky Dénes versei közül a már említett kapcsolódási pontokra figyelhetünk fel, mint például a Szijj Ferencnek dedikált Idegen című vers, vagy a két Részlet sorainak Kosztolányi-allúziója esetében; az első Részlet így hangzik: „nézem a fákat / idegesít örökös búcsúzásuk / örökös búcsúzásuk idegesít / ideje lenne mozdulni már / nézem a fákat”. Nagyszerűek Lanczkor Gábor természeti jelenségekről készített állóképei: „ahogyan a nap / Az ágbogakat kivasalja, a lábnyomok éles / Peremén meghajtja a gallyaikat.” (Szimmetrikus nap) Szöllősi Mátyás írása sokáig nem engedi olvasóját, benső magnetikus erejét a szenvtelen elbeszélői hang és a látvány feszültsége adja: „Lent a kövek. Rajtuk a lengő, / miniatűr tájak tobzódnak, szétesnek a felloccsanó víztől, / hisz ahol egy fűszál illik be fának, ott semmi sem / maradhat érintetlenül.” [purgatórium (2.)] Deres Kornélia lírai énje fojtó közérzületről beszél („A téren bolyban gyűlnek az önbizalmak, / a parókák alól kikandikál a frusztráció” [Illesztő]), Ayhan Gökhan verseinek beszélője a félelmekben ismeri fel a szakralitás maradékát: „Az ablakon túl növekvő félelem / miatt nem látszik a vasárnapi égbolt. Milyen / lassan szokok le a beszédről. Milyen lassan árul el // a beszéd.” (Vasárnap) A Metapillanat szövegarchitektúrákat létrehozó darabjaiban a trópusok leírásokkal vegyülnek, Korpa Tamás versei fokozott koncentrációt igényelnek: „vagy a fagyos téli éjjel / teáskannában feledt pickwick tömény teste, / ami törhető, konkrét, elfogult szeletekre. / napsárga ytong téglák a kertben. hűlt hely fehér szele.”

Pintér Viktória Nemes Z. Márió költészetéről írt néhány megfontolandó gondolatot. Rámutat például arra a paradoxonra, hogy „miközben saját szabadságukat hirdető hibrid szövegek születnek, befogadásukat erősen irányítás alatt tartja az alkotó. A lecsupaszított többszörösen áttételes szövegvilág törékeny és kiszámított kódokkal dolgozik, így az olvasó könnyen élhet azzal a gyanúval, hogy valaki vezeti.” Ezért sok múlik az olvasói paktum megkötésén, vagyis azon, hogy „el akarjuk-e fogadni lehetségesnek azt a fajta lét- és művészetérzékelést, amit Nemes Z. zsigeri realizmusnak, bizarro irodalomnak, biohorrornak, hibrid zónának nevez.” Nemes itt publikált szövegében a dzsihádista mozgalmak hódító szándékaikat nemcsak az európai kultúrára, hanem a földtörténeti korokra is ki akarják terjeszteni, ekképp jönnek a létre a valóban bizarr sorok: „két tucat maszkos / férfi próbálja lefűrészelni – (robosztus STIHL motorfűrészek / profi felhasználóknak!) – egy lekötözött és földre kényszerített / Tyrannosaurus fejét, hogy ezzel is üzenjenek az evolúciónak” (Drang Nach Unten).

Herczeg Ákos az R25-ös válogatásról beszél, minden művész törekvési irányait szakszerű mozdulatokkal tapogatja le. A befogadás elé helyezett megjegyzései fazonra szabják az elvárásainkat, mint mondja, a „történő irodalom folyamatszerűségéről” kevésbé kaphatunk képet az ilyen és ehhez hasonló antológiákból, mert ezek a köteteket mindig meghatározza a szerkesztői tekintet, hogy „milyen kép alakul ki a kortárs fiatal költészetről, jórészt ezen a szelekción múlik.” Jelen esetben Áfra János „már akár sokkal közvetlenebb hatáspotenciált jelenthet […], mint mondjuk a megelőző generációt meghatározó Kemény- vagy Marno-vonal.” Herczeg gondolatmenete később is a Teleppel való összehasonlítás szerint próbálja kijelölni az R25 helyét, utóbbinál például kevésbé beszélhetünk „közös esztétikai nevezőről”, viszont apolitikusság sem jellemzi őket, hiszen az antológia tagjainak jó része „nem tartja az egyén elbeszélhetőségét leválaszthatónak a közösségi hovatartozás kérdéséről.” Úgy vélem, hogy a mesterséges határponthoz, az 1989-es vagy utáni születéshez kötött R25-ösök nem feltétlenül a szerzői önkéntesség elvén hozták létre a közösségüket, ha egyáltalán beszélhetünk közösségről, hiszen az antológia kanonizációs erővel bírhat ugyan, de még nem feltétlenül teszi csoporttá a fiatalokat. A személyesség meghatározó jelenlétét érzékelve Herczeg az identitáslétesítés nyelvi-poétikai sajátosságainak nyomába ered, és összegzően elmondja, hogy a „huszonöt szerző nagy része […] nagyon is tudja, hogy ki ő, és azt is, hogy merre tart, s hogy milyen lírai univerzumban kíván jelen lenni.”

Sós Dóra rövid, kozmikus képekkel teli versei meghálálják a figyelmet, asztronómia és biológia ívein utazunk: „Szűrt alkonyszél borzolja / az áfonyaboglárka / kék sörtekoszorúit.” (Napfogyatkozás); a Lombikgalaxisokban az erszényes farkas kihalásának kozmikus tragédiája kap hangot. Kerber Balázs dallamosabb, pasztelles szövegeit szintén kiemelném: „A késődélutánt még tartják / pillérei, hátravetem magam / a sivatagban. Három, kettő, / az ég is pergő. A város járatai / benyelnek, mint egy ásítás.” (Megmaradt fény) Bende Tamás szociális érzékenységre valló sorai („Mert még mindig nem értjük az elejtett bádogkanalak súlyát, / és nem értjük a lángoló szalmabálákból felszálló füstöt, / a kiürült csajkák alján a rozsdafoltokat” [Ökölbe szorított]) összekapcsolhatók a Vajna Ádám versében megjelenő kiábrándultsággal: „halott testekből levest főznek nekünk / vér úszik benne és szeretet / eszünk egy elhordott szoborparkban / tervezgetjük az elszalasztott jövőt” (Damaszkusz felé). De említhetném Braun Barnának az antropológiai szempontból és a gyerekkorra való emlékezés miatt is izgalmas műveit, a Legóember-verseket; B. Kiss Mátyás ökonomikus, tömör nyelvezetének kiérleltségét, vagy Ugron Nóra Szamoson ücsörgő magányos sirályának képét (tengernél).

Kántás Balázs szubjektív esszéjét kevésbé látom célravezetőnek, a választott szerzők életrajzi adatolása ugyan megtalálhatja olvasóját, vagyis fogódzót nyújthat azoknak, akik ismerkednek ezzel a hét költővel, azonban az ismétlődő szerkezetből fakadóan az írás veszélyesen közel kerül az érdektelenséghez. Emellett a poétikai gyorsjelentések sem funkcionálnak jól, illetve túlontúl funkcionálisak; a kiemelés ódiuma nélkül is lehetett volna szólni egy vagy két alkotó művészetére fókuszálva, ha már a szubjektivitás vállalása megtörténik.

Szarka Károly az irodalom és marketing kapcsolatáról alkotott gondolatai zárják a Parnasszust. Miközben a virulens költészetnépszerűsítő (intermediális) projekteket összegzi, arra jut, hogy ezek semmiképpen sem ártanak, a „költészet viszont valószínűleg mindig meg fog maradni szubkultúrának. Nem kell megmenteni, mert mindig megmenti magát.” Hogy ne maradjunk le a költészeti történésekről, érdemes legalább negyedévente fellapozni a Parnasszust.

Parnasszus költészeti folyóirat, 2015/nyár

(Írta: Bihary Gábor, publikálva: 2015. 09. 14., kulter.hu)