Daniel Godfrey: Új Pomeji

Daniel Godfrey: Új Pomeji

Szerző:Grozdits Hahó

Aki a múltat piszkálja, az a jelennel babrál!

„- Te hogy boldogulnál a tudattal, hogy létrehoztál valamit, ami képes megváltoztatni az idő szerkezetét? Hogy az, amire rájöttél, amit mindenki a te nevedhez kapcsol, alapjában változtatja meg a világot? Ilyen felelősséggel eddig nem sokaknak kellett megbirkózniuk.

Talán csak Oppenheimer járhatott hasonló cipőben. Akárhogy is, Arlen [az időutazás technológiájának atyja a regényben – szerk.] az általa metszéspontoknak nevezett téridő koordináták megszállottja lett. Hogy ki, mikor és hol tartózkodott. Azokat az embereket keresi, akik bármilyen módon hatással voltak az életére, s teszi ezt ugyanazzal az elszántsággal, amivel mások a családfájukat kutatják.”

– olvashatjuk az Új Pompeji című regényben, mely az időutazást tette meg központi témájává. De nem úgy, ahogy azt megszokhattuk! Ebben a – miénkhez egyebekben kísértetiesen hasonlító – világban az időutazás egyirányú. A múltból a jelenbe lehet tárgyakat és embereket áthozni, s a legkisebb időtáv, amiben ez biztonsággal alkalmazható, az harminc év… A technológia egy magát felelősségteljesnek beállító magánvállalkozás (Novus Particles) kizárólagos tulajdona.

Kitől tanulták a prágai örömlányok az orális örömszerzést?
Ne bízz senkiben, aki elmúlt 25!
Az Istent játszó Ember minden korban elbukik
Egy hajszőnyeg gyönyörű. De több ezer?
Mi készül a vergődő Európa helyén?

S mert az időt nem akarják megbolygatni, ezért – állítólag – csak olyan embereket hoznak el a múltból, akik a saját korukban amúgy is meghaltak volna. Így kerül át – látszólag ellenőrzött körülmények közé, egy nagyjából rekonstruált városba – a mi korunkba Pompeji lakossága. (És mellesleg ez a magyarázat arra, hogy a régészek viszonylag kevés holtestet találtak a vulkán által elpusztított városban.)

Nick Houghton történész-doktorandusz – önmaga számára is váratlan módon – kerül az Új Pompeji működését felügyelő csapatba. Elsőre nagyszerű lehetőségnek tűnik, hogy a történelmet élő valóságában, a maga közvetlenségében tanulmányozhatja. De vajon lehetséges elhitetni a rómaiakkal, hogy csodálatos megmenekülésüket az isteni császárnak köszönhetik? S vajon a múltról való korlátozott tudásunk elegendő-e az onnan áthozott emberek megtévesztésére? Ha gyanakodnak és lázadnak Új Pompeji lakói, akkor a számukra csodaként beállítható XXI. századi technológiával kordában lehet-e tartani őket?

A történelemhamisítás ma is bevett gyakorlat. De mi lenne, ha nem csak az emlékezetbe, hanem az események valós menetébe is bele tudnánk nyúlni utólag?

„- Te hogy boldogulnál a tudattal, hogy létrehoztál valamit, ami képes megváltoztatni az idő szerkezetét? Hogy az, amire rájöttél, amit mindenki a te nevedhez kapcsol, alapjában változtatja meg a világot? Ilyen felelősséggel eddig nem sokaknak kellett megbirkózniuk. Talán csak Oppenheimer járhatott hasonló cipőben. Akárhogy is, Arlen [az időutazás technológiájának atyja a regényben – szerk.] az általa metszéspontoknak nevezett téridő koordináták megszállottja lett. Hogy ki, mikor és hol tartózkodott. Azokat az embereket keresi, akik bármilyen módon hatással voltak az életére, s teszi ezt ugyanazzal az elszántsággal, amivel mások a családfájukat kutatják.”

– olvashatjuk az Új Pompeji című regényben, mely az időutazást tette meg központi témájává. De nem úgy, ahogy azt megszokhattuk! Ebben a – miénkhez egyebekben kísértetiesen hasonlító – világban az időutazás egyirányú. A múltból a jelenbe lehet tárgyakat és embereket áthozni, s a legkisebb időtáv, amiben ez biztonsággal alkalmazható, az harminc év… A technológia egy magát felelősségteljesnek beállító magánvállalkozás (Novus Particles) kizárólagos tulajdona.

Kitől tanulták a prágai örömlányok az orális örömszerzést?
Ne bízz senkiben, aki elmúlt 25!
Az Istent játszó Ember minden korban elbukik
Egy hajszőnyeg gyönyörű. De több ezer?
Mi készül a vergődő Európa helyén?

S mert az időt nem akarják megbolygatni, ezért – állítólag – csak olyan embereket hoznak el a múltból, akik a saját korukban amúgy is meghaltak volna. Így kerül át – látszólag ellenőrzött körülmények közé, egy nagyjából rekonstruált városba – a mi korunkba Pompeji lakossága. (És mellesleg ez a magyarázat arra, hogy a régészek viszonylag kevés holtestet találtak a vulkán által elpusztított városban.)

Nick Houghton történész-doktorandusz – önmaga számára is váratlan módon – kerül az Új Pompeji működését felügyelő csapatba. Elsőre nagyszerű lehetőségnek tűnik, hogy a történelmet élő valóságában, a maga közvetlenségében tanulmányozhatja. De vajon lehetséges elhitetni a rómaiakkal, hogy csodálatos megmenekülésüket az isteni császárnak köszönhetik? S vajon a múltról való korlátozott tudásunk elegendő-e az onnan áthozott emberek megtévesztésére? Ha gyanakodnak és lázadnak Új Pompeji lakói, akkor a számukra csodaként beállítható XXI. századi technológiával kordában lehet-e tartani őket?

Gipszöntvény Pompeji egyik halottjáról, bizonyára a vulkáni gázok végeztek vele

És akkor még nem is beszéltünk etikai kérdésekről! Milyen jogai vannak/lehetnek annak, aki gyakorlatilag már kétezer éve halott? Egyáltalán emberként kell rájuk tekinteni? – Súlyos végiggondolhatatlanul izgalmas kérdések tömkelege kap választ Daniel Godfrey regényében… és ez csak egyetlen vetülete az időutazás technológiája által feszegetett kérdéseknek. Hiszen ott vannak azok, akik a jelenből tűnnek el: nyilván csak a jövőben gyökerező magyarázattal lehet értelmet találni eltűnésük mögött. De mi az, ami a jelenben annyira fontos lehet, hogy a miatta nem szabad kitörölni az adott személyt. Nick Houghton a saját bőrén tapasztalja meg, hogy…

„… történelem alakulásához többféle módon hozzájárulhat. Néha elég az is, ha az ember valami jó ötlettel áll elő. Vagy néha egy viccel vagy odavetett megjegyzéssel segít másoknak.”

És akkor még szót sem ejtettünk a történetben eleinte idegen szálnak tűnő kollégiumi takarítónőről, aki minden látszat szerint gyilkosság áldozta lett, s aki szellemként bolyong… mielőtt kulcsszereplőjévé nőne az Új Pompeji körül szövődő történetnek.

Daniel Godfrey csillogóan szellemes, olvasót ingerlően titokzatos regényt hozott össze, mely esetenként felvillantja azt, is, mennyire bizonytalan határai vannak annak, amit mi történelemnek hívunk/nevezünk. Minden összefügg mindennel, s nem biztos, hogy nem a mi rossz poénunkon – ezen a cikken? – múlik a világ sorsa.

(forrás: libraius.hu)