Versszerű veszedelem

A versszerű bővített mondattal, ami egyre sűrűbben bukkant elém a Facebookon (jobbára színesen, keretben, egymáshoz simuló kezek rajza alatt – olykor fölöttük -, vagy éppen angyalokkal), voltaképpen alig volt bajom, csak éppen meghökkentem, hogy az idézet Camus-től származik. Én inkább Coelhora tippeltem volna. Legutóbb többször elolvastam, hogy rájöjjek, miért is nem tetszik nekem.

A versszerű bővített mondattal, ami egyre sűrűbben bukkant elém a Facebookon (jobbára színesen, keretben, egymáshoz simuló kezek rajza alatt – olykor fölöttük -, vagy éppen angyalokkal), voltaképpen alig volt bajom, csak éppen meghökkentem, hogy az idézet Camus-től származik. Én inkább Coelhora tippeltem volna. Legutóbb többször elolvastam, hogy rájöjjek, miért is nem tetszik nekem.

„A kezet csak megfogni szabad, elereszteni vétek, ellökni átok, egymásba simuló kezek tartják össze az eget és a világot!”

Talán a fordításban lehet hiba, gyanakodtam, majd beütöttem a Google-ba Camus nevével az első mondatrészt.

Nos, a 2494 találat talán – esetleg csaknem – mindegyike a teljes mondatot tartalmazza. Egy Albert Camus-ről PDF-formátumban publikált dolgozat is ezzel az idézettel kezdődik, és tartalmazzák még ugyanezt mondatot – néha több tőmondattá bontva – különféle aforizma- és szólásgyűjtemények is. A Tények Jézusról című blogot is ez vezeti be. És így tovább.

Ám annak ellenére, hogy valamennyi általam megnyitott ajánlat az idézetet Camus-től származtatta, arról nem találtam információt, hogy melyik művében szerepel, s arra sem, hogy ki fordította magyarra.

Amikor azonban Camus neve nélkül ütöttem be a Google keresőjébe, hogy „a kezet csak megfogni szabad”, „nagyjából 23 ezer 600 találat” (!) volt a Google kínálata. A közülük találomra megtekintett száz ajánlat jó része szerint ugyancsak Camus a szerző, így, teszem azt, a Kalocsai Néplap tudósítása szerint a Szociális Munka Napján rendezett ünnepségen Kalocsa város alpolgármestere ezzel a Camus-idézettel zárta beszédét. Hébe-hóba ugyan más szerzőkre is leltem (például az idézett mondatot a Kenderföld-Somági Általános Iskola honlapján Schiller írta, a Kispallagi Csiga-biga Óvoda honlapja pedig a mondatot Gárdonyi Gézának tulajdonítja), de a száz megnyitott poszt túlnyomó többsége a szó szerinti teljes mondatot nem származtatja élő személytől. Ilyen, mondjuk, a TÁMOP 3-3-10 című, meg az Egyensúly AE Egyesület adományboltja, aztán akad, amelyik a Szent István Bazilika felirataként közli, a Parókia elnevezésű református portálon pedig egy hívő keresztény versként teszik közzé. A barcsi temető – kihagyva az idézetből az eget és hozzábiggyesztve két sort – sírfeliratnak ajánlja. Ilyeténképpen:

„A kezet csak megfogni szabad,

elereszteni vétek, ellökni átok.

Egymásba szoruló kezek tartják össze a világot.

Emlékül, hogy emlékezz

ha ez már csak emlék lesz.”

A Lélekvándor portál azonban – amely egyébként a mottóként és hibátlanul idézett szöveget ugyancsak Albert Camus-től származtatta – történetesen egy Wass Albert emlékmű avatásáról tudósított. Ez a tény azt az ekkorra már igen intenzív sejtelmemet erősítette meg, hogy az oly sokak által, s mostanában egyre sűrűbben idézett mondat szerzője magyar lehet.

Nagyon magyar.

És a www.magyar-vers.hu honlapon rábukkantam Alföldi Gézára. Itt – továbbá, mint utóbb felfedeztem, a kuruc.info honlapján is – bizonyos Dobszay Károly írt róla mintegy nyolc éve nekrológot, amelyet azóta ötvenen olvastak, én pedig az ezerháromszáznál több Facebook-ismerősöm közül elsőként olvashattam. Egyebek között megtudtam, hogy Alföldi Géza költő is volt (5000 verset írt), s egy-egy versével nemzeti szellemű kiadványok hasábjain „valószínüleg már sokan találkoztak”, noha költeményeit többször „nevének említése nélkül (ismeretlen költő aláírással) közölték”. Ama, ez írás kezdősorában említett versszerű bővített mondat azonban a nekrológban nem volt benne.

Viszont benne volt, hogy Alföldi Géza Cegléden született.

És Cegléd Város Önkormányzatának honlapja talán az egyetlen, amely az ugyancsak pontosan – történetesen egy meghívó mottójaként – idézett, e cikkben sokszor említett mondat alatt Alföldi Géza nevét szerepeltette. A meghívó a tavaly novemberi Szociális Munka Világnapjára, programjában pedig a polgármester köszöntőjét követően A kezet csak megfogni szabad címmel a helyi szakképző iskola irodalmi színpadnak műsorára invitált.

Valamivel később az idézetet tartalmazó verset is sikerült fellelnem. Illetve kiderült, hogy az idézett versszerű bővített mondatot nem tartalmazza vers, mert ez a mondat maga a költemény:

Egymásba simuló kezek

A kezet csak megfogni
szabad,
elereszteni vétek,
ellökni átok,
egymásba simuló kezek
tartják össze
az eget és a világot.

Ezeket az interneten ma„nagyjából” 23 ezer 600 bejegyzés által tartalmazott sorokat Alföldi Géza Budapesten, 1938. július idusán vetette papírra, de ebben a formában csakis a Gede testvérek kiadásában megjelent Végrendelet című vaskos kötet 377. oldalán olvashatók. Elektronikusan is fellelhetők.

A kötetnek az antikvárium.hu honlapon nincs ára, de előjegyezhető, a booklineon szintén, ott azonban 5900 forintot kell fizetni érte, ha lesz belőle példány.

Ez a kötet egy rettenetes és elképesztő náci rímhalom, egyáltalán nem eredeti, hanem kifejezetten Szálasi őrületére hajazó hátborzongató fajelméleti zagyvalék, az oly sokak által Camus-idézetként megosztott egymásba simuló kezek a kötetben más helyütt a legkevésbé sem az eget és a világot szándékoznak összetartani, a kezek, bizony, egészen más célból szólíttatnak találkozásra:

„Ha nem találjuk meg egymás kezét,

Nem holnap, nem holnap, de ma még,

S nem állunk a gátra testtel, vérrel,

Ősök, hősök alkotó hitével,

Kereszttel, karddal, körömmel, foggal,

Géppisztoly s ágyúval, kapával, botokkal!

Végünk! Végünk! Úgy irtanak ki aljas gazok,

Álcázott barátok, álcázott magyarok…”

Igaz, ebben az Én már tovább nem hazudok című versben nincs benne, hogy a patkányzsidók.

Ha az Alföldi Géza nevet beütöm a Google keresőjébe – tessék megkapaszkodni (majd kipróbálni) – negyedmilliónál több, „nagyjából 260 ezer” a felkínált találatok száma.

Nem írom le mindazt, amit kibányásztam róla (a Wikipédia sem tartalmaz felőle egy árva sort sem), de érdemesnek tartom megemlíteni, hogy a bárói családból származó versfaragó írói álnevét – az Alföldi Gézát – Szálasi belügyminiszterének engedélyével véglegesítette, s hogy egyébként is Szálasi személyes ismerője, házi költője és fanatikus híve volt. A Vezér című versében, amelyet közvetlenül a nyilas hatalomátvétel előtt Szálasinak – több tucat író, költő és más művész jelenlétében – egy budai villában felolvasott („… ahogy gondolkodás nélkül elindulsz utána, s ha fejjel vezet a falnak, fejjel a legmagasabb hegynek, nem keresed, mit és miért akarhat, csak úgy érzed, nincs más, aki jobban tudjon bármit, mint ahogy ő tud…”), jól érzékelhetően több a rajongás, mint a rím és a ritmus.

Nem azért rajongott a Vezérért, mert tőle honvédelmi államtitkári rangot, több más pozíciót, s jövedelmező tisztséget kapott, hanem mert meggyőződéses hungarista volt. Több versének címe hungarista jelszó, jelmondat puszta másolata, a „Vagy megsemmisülünk vagy megsemmisítünk” ezek közül való.

A fajelmélet költeményeinek tölteménye. Ám nemcsak a nemzetvezető antiszemitizmusa, hanem az alpárisága is érzékelhető bennük. Ilyenek a többi között az „Üzenem” címmel publikált sorai („… Egyszer minden mocskos patkányra / rászakad az örök rémület, / s ti, akik ma mégis rajtunk rágtok, / tudjátok meg: nincs könyörület!… / Kérges markunk ököllé duzzad, / fáradt szemünk mintha villám volna, / s megismeri büszke úrmagunkat, / kifosztott fajtánk minden árulója.”), vagy éppen „A patkányok dala” (olvassák el, ha akarják, én bármely részletének a felidézésétől is visszariadok).

Hitlerről 1952-ben De a Lelke Él! címmel Liebenauban alkotott művéből arra következtetek, hogy szerinte a zsidók belerúgtak a holtra váltan földre hullt sasmadár (azaz Hitler) kihűlt tetemébe, ami jellemző rájuk, s ezért megérdemelten bűnhődni fognak. Ennek a majdani bűnhődésnek előzménye, hogy annak idején a sasnak akartak ugyan, de hiába próbáltak ártani. Versszerűen: „Rúgtatok volna rajta akkor, / Mikor az égen fent repült, / S csodákra alkotott két szárnya / A napsugártól részegült. Szállt, suhant… Az ég csodálta, / Himnuszt dalolt a szél neki. / S hogy bújt a réti hörcsög, patkány… / Reszketve bújt, hogy szétszedi!” (Én megpróbáltam elképzelni ezt különös helyzetet, de nem ment.) A versféleség vége: „Most ott vihogtok rajt’ a testén, / Száz porbabúvó dögbogár… / De jól vigyázzatok! A lelke, / A lelke él, és visszajár!…”

Gondolják el, ez az ember Szálasit Krisztussal, Szálasi Ferenc felakasztását pedig többféleképpen is Jézus Krisztus keresztre feszítésével rokonította.

„És Krisztusom, Én Péter nem leszek” címmel afelől nyugtatta kivégzett mesterét, hogy Szent Péterrel ellentétben, aki Krisztust háromszor megtagadta, ő Szálasival ezt sohasem teszi meg, s a hungarizmus eszmerendszerének emigráns apostolaként egész életében az ellenséggel való leszámolásra, bűneik véres megtorlására törekszik.

Ez így is történt.

Bizonyára volt okuk a német hatóságoknak az Alföldi Géza által indított és vezérelt, a magyar nemzeti emigrációnak nevezett csoport legradikálisabb szócsövévé vált Hídverők című, havonta kétszer megjelenő folyóiratot 1962-ben jogos bírósági döntéssel betiltani és Alföldi Gézát hat hónapi felfüggesztett szabadságvesztésre ítélni, mellékbüntetésként pedig Németországból kitiltani.

A mellékbüntetés foganatosítása azért maradt el, mert nem volt ország, amely ezt a nagyon magyar (ma azt mondanánk, hogy mélymagyar) patkányozó rímfaragót befogadta volna.

Manapság minálunk a csupán egyetlen, leginkább tévesen Camus-től származtatott versszerű bővített mondata egyelőre még valamivel jobban terjed, mint az általa képviselt eszmerendszer, s a Gede testvérek által 2005-ben megjelentetett Végrendelet című, igen vaskos és félelmetes „lírai” kötete.

(szerző: Aczél Gábor, forrás: Gépnarancs, Propeller)