Versmondóként indultak

Új ars-poetica sorozatot indít a vers.hu: olyan ismert emberek mutatkoznak be saját vallomásaikkal, akik kiváló versmondók, színésznek készültek, drámatagozatosok voltak, ám az élet kicsit odébb sodorta őket. Reflektorban elsőként Kunhalmi Ágnes, aki oktatási szakpolitikus.

Egész sokáig, majdnem 16 éves koromig azt hittem, hogy az előadóművészet érdekel leginkább, hogy ez lesz a hivatásom. Kisgyerekkoromtól kerestem a lehetőségeket, hogy megtaláljam az önkifejezés azt a formáját, amelyen keresztül úgy mutathatom meg magam, hogy az a közönségnek és a körülöttem lévőknek is élményt és többletet jelentsen az amit belőlem kapnak. Kiskunmajsán, az általános iskolában erre persze elég korlátozott lehetőségek nyíltak először a vers- és mesemondásban találtam meg magam. Érdekes, hogy ma is úgy emlékszem ezekre az évekre, mint előadásra, a versek és mesék akkor inkább keretet jelentettek ehhez és az érzelmi kibontakozáshoz. Amikor verset tanultam a felkészítő tanárom, és anya órákig elemezte velem a versek tartalmát. Azt a kort, amelyben íródtak, az érzelemvilágot, melyben született a költemény, hogy ne üres hangsúlyok és hanglejtésekből álljon az előadásom, hanem azt amiért érdemes előadni az értelem is szülessen meg minden hallgatóban. Talán ezért nyertem majdnem mindig. Ma politikusként is addig finomítom, faragom a mondandómat, ameddig el nem érem azt a hatást, hogy látom, érzem értik a politikám lényegét. Ebben kíméletlen vagyok magammal szemben.

Együtt nőttem fel a versmondó versenyekkel. Talán ezért is kezelem jobban a drukkot, a hirtelen stresszt egy-egy nyilvános megjelenéskor. Megtanultam vele együtt élni, egész korán. Később a versenyzés abbamaradt, helyette a színművészetet vettem célba. Két fontos intézmény volt az országban, ahol egy 14 éves gyerek ilyesmi felé léphet. Az egyik a szentesi Horváth Mihály Gimnázium, a másik a budapesti Vörösmarty Gimnázium. Mivel édesapám is Csongrád megyében járt a jogi egyetemre – egyébként a Zenekonzervatóriumba is, többek közt, a művészeti kötődés családi hagyomány -, Szentes volt célban sokáig. Aztán a felvételi beadása előtt pár nappal a családi asztalnál közöltem, hogy inkább Budapest. Budapest, vagy semmi.

Utólag lehetne mindenféle magyarázatokkal előállni, de inkább érzés volt ez, mint döntés. A nagyobbat, a többet, a gyorsabbat akartam választani, ahol hamarabb érvényesülhetek, ahol több lehetőség közül választhatok. Az első másfél év azért magányosan és sok feszültséggel telt (nem az osztályban ott jó barátokra találtam, osztálytársam volt például Kinizsi Ottó is, hanem Budapesten), de aztán szépen belenőttem a városba. Legalább annyira tartom magam pesti lánynak, mint kiskunmajsainak. 14 éves korom óta itt élek, itt nőttem fel, itt lettem nő, gondolkodó ember. Ez az a világ, amit a legjobban ismerek és amit a legjobban szeretek.

A gimnáziumban évről évre változtam meg. Megértettem, hogy az előadás, a hatni akarás az, ami meghatároz gyerekkorom óta. Nem elsőrendűen a szereplés – mint sok színészt az akkori környezetemben -, hanem az átváltozás, a kibújás érdekelt a változtatás képessége, az újdonság átadása. Az a képesség, hogy az ember megmutasson valamit egy másik embernek, ami fontos, ami inspirál, ami továbbvisz, és amitől egy kicsit jobb vagy boldogabb lehet az élet. A színművészeti felvételijéig azért még becsületből eljutottam, de akkor már valahol mélyen tudtam, hogy a közélet, a valódi felelősség jobban érdekel, mint a játék.

Így fordultam a politika felé, így kerestem tudatosan a hozzáférést ehhez a világhoz. Az élet pedig így működik: aki tesz magáért, halad, aki előrelép, az megtalálja a lehetőséget is, és ha elég jó, ha mások is értékelik, akkor tovább tud lépni, akkor hívják, mozoghat.

A baloldal, a szabadság és a felemelni akarás, az egyenlőség sosem volt kérdés. A családomban, az iskoláimban, a barátaim között soha nem volt kérdés, hogy mindenki méltó az azonos életre, hogy a szegénység elfogadhatatlan, hogy aki segíteni képes, annak segítenie is kell.

Leginkább a szüleimtől hozom mindezt. Édesanyám negyven évig pedagógusként kereste a legszegényebb gyermekekhez is a kulcsot, amellyel segíthet nekik, apám vidéki értelmiségiként egész életét a szegénységgel napi kapcsolatban élte le. Több termelőszövetkezet jogászaként földeken dolgozó elszegényedett családok, szörnyű történeteket és fájdalmakat is hordó kis falvak emberei között dolgozott. Vezetői szerepben volt, ezekben a nagy szervezeteknek – ma úgy mondanánk, mezőgazdasági integrátorok – mindig a felső vezetésében dolgozott, de egymás mellett sokszor a közvetlen földmunkásokkal. Ezt a szemléletet, a humánus gondolkodást, az empátiát nem tanította direkt soha: egyszerűen ilyen volt, ilyen ma is.

A „Mondd mit érlel…”-t soha nem mondtam versenyen, soha nem adtam elő nyilvánosan, azt hiszem. A konyhában mondta nekem apa ő tanította meg. Azt hiszem, ő is azt szereti benne, amit én: nagyon erős képekkel, nem elkenve beszél az alul lévők fájdalmáról. Ilyen helyezet mindig volt és mindig lesz a világban, de az életünket úgy éljük, mi emberek, hogy nem nagyon figyelünk rá. Ez valahol érthető, nem lehet mindig a rossz dolgokra figyelni, mert akkor magunk is összetörnénk lépten-nyomon. Ezért nagyon erős ez a szöveg: mert amikor szembejön, akkor élethelyzettől függetlenül hasba markol. Ez tényleg ilyen: mit érlel annak a sorsa, aki csak kívülről nézi a gyárat? Akit nem vesznek fel a földekre dolgozni? És mit annak, aki tehetős ugyan, de a gazdagság őrizgetése felemészti az életét. Nem is él igazán, csak védi magát a valódi élettől.

A művészet egyébként is az életről szól, csak úgy, mint a politika. Minden állítás állásfoglalás, ha az ember papírra ír valamit, vagy kimond valamit, azzal felelősséget is vállal. Igaz, amit mondtam? Érvényes lesz holnap is? Valódi? Ha nekem mondaná valaki, befogadnám? Elhinném? Mit jelentene nekem?

Nem véletlen, hogy a kortárs költészet ma ilyen erősen reagál arra, ami az országban történik. Az utóbbi évek politikára direktebben reflektáló irodalma – nem mondanék politikai irodalmat, mert minden az valahol – pedig nagyon erős jelzés arról, hogy valami romlik. A középszer, az igénytelenség térnyerése, a leépülés, a kiválóság megvetése pedig együtt jár a szolidaritás felszámolásával, a szegénygyűlölettel meg a többivel. Nagyon erősen hiszem, hogy ez az irodalmi reakció olyan jelzés, amit a hazai pártpolitikát egyébként elvetők egy része is észrevesz és tettre kap. Akik eddig azt várták, hogy a napi politizálók hagyják őket élni most arra kényszerülnek, hogy tegyenek valamit azért, hogy a politika ismét békén hagyja őket. Paradox helyzet.

Mivel én ebben a világban élek nap, mint nap, és most jön a választás, hadd mondjak erről is néhány szót. Kelet-Európában élünk, az államnak és a művészetnek még egy darabig egészen biztosan több viszonya lesz, mint a puszta kritika. Az állami finanszírozás nem megkerülhető ügy, és nem válasz, hogy „több mecénást és rajongót szeretnénk”.  Kell állami finanszírozás, mert magas az újraelosztás, mert kevés pénzből élünk, mert a társadalmunk és gazdaságunk hatékonyságának növelése köt le minket. Az nem lehet, hogy az államtól átvett szerepeket, feladatokat a különböző kulturális, művészeti vagy közoktatási szervezetek úgy lássák el – hangsúlyozom még egyszer, az állam helyett -, hogy arra nem kapnak forrásokat! De pont ezért a legfontosabb szerintem az átlátható és versenysemleges állami kultúrafinanszírozás. Nem az az ideológiai alapú valami, ami ma zajlik: legyél fideszes, és akkor jó vagy, egyébként nem vagy jó. Az MMA-szerű ideológiai ámokfutást, a kerényiimréket meg kell fékezni, erre a típusú állami ideologizálásra semmi szükség. És ugyanez igaz a közoktatásra is: majd a kormány eldönti, hogy mit tanulhatnak a gyerekek, mit taníthatnak a pedagógusok, utóbbiakról eldönti azt is, hogy jó pedagógusok-e vagy sem, az alapján, hogy milyen portfoliót készítenek el kötelezően magukról, és nem a szakmai tapasztalat, a tudományos címek és a munkásság alapján. Ezt így nem lehet csinálni. Nem lehet politikai érdekalapon kijelölni költőket, hogy ők kötelezők, másokat kivenni a nemzeti Alaptantervből, de még az utcáról is a nevüket, szobrukat, csak mert valaki ezt kívánja. Nem lehet politikai alapon dönteni irodalmi díjakról, és nem jó, ha szakmai szervezetek, szakemberek, köztestületek beadják a derekukat, mert félnek, vagy mert többet remélnek…

Amire szükség van, az a befogadás, az együttműködés képessége és a kíváncsiság. Ez persze az iskolában kezdődik, nem a kultúrafinanszírozásban. Ilyenkor érdemes az olyan csodák felé figyelni, mint L. Ritók Nóra működése az Igazgyöngy Alapítvánnyal, amely a Berettyóújfalu melletti Toldon próbál jobb életet és több lehetőséget teremteni ott, ahol senki. Ebben a háromszáz fős zsákfaluban művészeti neveléssel mutatnak kiutat a legsötétebb szegénység legdurvább pillanataiból. Ez a csatorna egy másik, jobb, elérhető élethez. Ha engem kérdez valaki kultúrpolitikáról, akkor szerintem az itt kezdődik. És ha hagyjuk, hogy a fejünk fölött olyan módon dőljenek el dolgok, ahogyan ma, ha hagyjuk, hogy az oktatást központilag szabályozzák, a kultúra pedig az utolsó utáni terület legyen, amit támogat az állam, akkor a jövőnkkel játszunk. Én most a saját eszközeimmel tehetek ez ellen. Ez a szerepem, és hiszem, hogy ha a közönség együttműködik, a jutalomjáték a társadalomé lesz.

életkor: 31 éves
foglalkozás: oktatási szakpolitikus, az MSZP elnökségi tagja, Budapest 18. kerületének egyéni országgyűlési képviselőjelöltje (demokratikus Összefogás)
egykori iskolája: Vörösmarty Gimnázium, drámatagozat
amit tudunk róla: határozott egyéniség, kiváló hangképzés, irodalomszeretet, pörgős Facebook-oldal, tévés szereplések és fórumok tömkelege
kedvenc verse: József Attila: Mondd, mit érlel…

Kunhalmi Ágnes Facebook-oldala:
IDE KATTINTSON

JÓZSEF ATTILA: MONDD, MIT ÉRLEL…

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek nem jut kapanyél;
kinek bajszán nem billeg morzsa,
ki setét gondok közt henyél;
ültetne krumplit harmadába
s nincs szabad föld egy kapa se,
s csomókban hull a hajaszála
s nem veszi észre maga se?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
akinek öt holdja terem;
lompos tyúkja kárál a torsra
s gondjai fészke a verem;
s igája nem zörög, sem ökre
nem bőg elnyújtva – nincs neki –
s mélyéről párolog a bögre,
ha kis családját eteti?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki maga él, maga keres;
levesének nincs sava-borsa,
hitelt nem ád a fűszeres;
egy tört széke van, hogy begyújtson,
repedt kályháján macska ül,
ritmust lóbál az ajtókulcson,
néz, néz, s lefekszik egyedül?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki családjáért dolgozik;
veszekszenek, kié a torzsa,
és csak a nagy lány néz mozit;
a nő mindíg mos – lucsok holtja –
szájíze mint a főzelék
s a szigor a lámpát ha eloltja,
csend fülel, motoz a setét?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki a gyár körül őgyeleg;
helyén a kapszlit nő kapdossa
s elfakult fejű kisgyerek;
s a palánkon hiába néz át,
hiába cipel kosarat,
szatyrot, – ha elalszik, fölrázzák
s lebukik, hogyha fosztogat?

Mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki sót mér, krumplit, kenyeret,
hozomra, újságpapirosba
s nem söpri le a mérleget;
s ritkás fény közt morogva rámol
– az adó hosszú, nagy a bér –
s mi haszna sincs, hiába számol
többet a petróleumért?

S mondd, mit érlel annak a sorsa,
ki költő s fél és így dalol;
felesége a padlót mossa
s ő másolás után lohol;
neve, ha van, csak áruvédjegy,
mint akármely mosóporé,
s élete, ha van élte még egy,
a proletár utókoré?!

1932. január