Tóth Krisztina: Dőlni fog a pénz

Lali még karácsony előtt le akarta vinni a feleségét és megmutatni neki az ő leendő kis aranybányájukat, a házat, amiből a lacikonyhát fognak tavasszal kialakítani. Azt mondta, két millából át lehet pofozni az egész kócerájt: végül is ez nem építkezés, csak funkcióváltás, és ebbe a két millába már bele vannak kalkulálva az engedélyek is.

– Miért, az engedélyekért is külön fizetni kell? – kérdezett vissza Vera, a felesége, miközben átdöccentek a vasúti síneken. Lali csak legyintett, mint aki nem akar hosszú magyarázatokba bocsátkozni, nem kell a Verának mindent érteni, elég, ha megbízik benne. A nő a kesztyűjével törölgette a férje előtt a szélvédőt, hogy kilássanak, mert a fűtéstől teljesen bepárásodott az ablak. Izgult. Három éve nem volt semmi munkájuk, mindent erre a sütödére tettek fel. Benne volt az összes maradék és kölcsönkért pénzük, és már megigényelték a hiteleket az árufeltöltésre is. Igazából egyiküknek sem volt semmiféle vendéglátós tapasztalata, de Vera nagyon finom lángost és palacsintát tudott sütni, a Lali meg beszervezte az öccsét, akinek szintén nem volt munkája, hogy majd ketten kiszolgálják a vendégeket.

A sáros, decemberi tópart elhagyottnak tűnt, nyoma sem volt a nyári nyüzsgésnek. A kis ház, amit megvettek, nem közvetlenül a strandnál feküdt, hanem a parthoz vezető egyik nyaralótelepi utca alsó szakaszán, két házzal a vegyesbolt után. Vera, amikor kiderült, hogy ebbe az utcába jöttek, aggodalmaskodni kezdett a kis bolt miatt. Kukucskált ki a párás ablakon és lamentált, hogy aki éhes vagy szomjas, az biztos oda fog bemenni valami süteményt és üdítőt venni, nem fognak beállni ide a lángososhoz a sorba kétszer annyiért. És különben is, miért vennének lángost vagy palacsintát, ha egyszer itt van egy vegyesbolt mellettük és ott mindent lehet kapni. Lali a vitát azzal zárta le, hogy a lángos az lángos, a lángos az nem sós kifli vagy liter tej, a lángost a vízhez fogják levinni az emberek, ahogy a palacsintát is. Papírtányéron, műanyag villával, erősködött. Viszik majd kézben magukkal, az ott szemben már a strand, és széles karmozdulattal befogta az egész partszakaszt. Bevásárolni meg hazafelé fognak a kis boltban, folytatta, majd meglátja a Vera, csak ne nyavalyogjon már előre. Ezt úgy utálja benne, morgott, hogy mindenben csak a rosszat látja, képtelen kicsit pozitívan gondolkodni. És különben is, nagyon jól tudja ő, hogy mit csinál. Előrebillent a feje, egy nyaktörő huppanón mentek át.

Az aszfaltozatlan utcában akkora kátyúk voltak, hogy ide-oda döccent a kerék, néhol kipörgött, majdnem elakadt a kocsi. Közben Lali egyfolytában a házszámokat nézte hunyorogva. Egyszer csak lefékezett egy bedeszkázott ablakú sátortetős ház előtt. Az utcában több eladó ház is volt, addig már legalább három mellett elhajtottak. A legtöbb nyaraló le volt lakatolva, a kerítéseken kiütközött a rozsda, az ősszel ültetett csenevész fák többsége már mostanra kifagyott. Kikászálódtak a kocsiból. Csípős, hideg szél fújt. A hó olvadt, és hiába közeledett az ünnep, minden elhagyottnak, szürkének látszott.

Az apró kertet is piszkos hófoltok borították. A farostlemezzel befedett ablakok alatt feketéllett a homlokzat, mintha kiégett volna a ház belseje. Amikor beléptek, kiderült, hogy ez is történt. A plafon is szürke volt a koromtól, és amikor Lali felnyúlt, hogy megtapogassa, nagydarab vakolatlemez vált le. Az apró konyhában a kredenc ajtaja sarkig ki volt tárva, az aljában egérhullákkal teli törmelék hányódott. A betonpadló olyan színű volt, mintha olajjal öntötték volna végig. A fürdőszobában megmaradt ugyan a linóleum, de a kádig vezető sáv felkopott az alzatig. Az ablakok és ajtóüvegek mind be voltak törve. A cserépkályhát valaki megpróbálhatta lebontani, de nem sikerült: a szétvert kerámiacserepek halomban hevertek a szoba közepén. Lali már az ÁNTSZ-előírásokon gondolkodott. Azt nézegette, hova lehet majd elhelyezni a konyhát és merre nyíljon a lacikonyha kiadóablaka: hogy hátulra, a telek felé nézzen-e, vagy közvetlenül az utcára. Mert ha a telek fele nézne, tűnődött, akkor esetleg ki lehetne rakni szép kerti asztalokat helyben fogyasztásra. Az azért nagyon megdobná a forgalmat. Leszórnák murvával a hátsó részt, jöhetne oda egy-két tuja, meg valami nagy hirdetőtábla, amit messziről, a partról is látni lehet. Fémbútorokat kéne kitenni, tervezgetett hangosan, nem gagyi műanyagasztalokat. Legalább három fém asztalt.

Vera kilépett a hátsó teraszra. Itt is kidőlt helyéről a zártszelvény lépcsőkorlát, és a lépcső betonja feltöredezett. Kiálltak belőle a vasak, de még járható volt. Az alsó lépcsőfoktól nem messze egy zománcozott füles lábas hevert kihajítva a földrögök közt az aljába dermedt vízzel. A jobb oldalon a drótkerítés mellett kopasz mogyoróveszők sorakoztak, távolabb egy terebélyes, lombját vesztett bokor.

– Az ott bodza. Azt majd ki kell vágni – hadonászott Lali a lépcsőn. – Marha nagyra megnő, és feketét fosnak tőle madarak. Nem kell, hogy mindent összeszarjanak itt nekem. Még elriasztanák a foltok a vendégeket.

Vera lelépett a kertbe, hogy legalább azt a lábost összeszedje, és megpillantotta a láncot. Az egyik vége a kerítésoszlopra volt erősítve egy karikával, onnan csüngött alá, a másik eltűnt valahol a mogyoróvesszők között. Vera hozzáért. A lánc megremegett, de nem mozdult. Lehajolt, észrevette a kutyát.

Meg volt fagyva teljesen. Az oldalán feküdt, a bőre teljesen rátapadt a bordáira, mintha egy halom csontot gyömöszöltek volna egy világos színű, szűk szőrtarisznyába. Kínjában, mielőtt éhen veszett volna, terebélyes gödröt ásott maga alá, közvetlenül a drótkerítés tövében. Talán azt gondolta a nyomorult, hogy a szomszéd felé átjuthat a kerítés alatt, talán csak éhségében kotort, ameddig a lánc engedte.

Vera felegyenesedett. Lepillantott maszatos lábosra, aztán újra fel, a teraszon álló Lalira. Elbotorkált a vasoszlopig, megfogta, és hangosan sírni kezdett.

Lali, a férje, elcsöndesedve figyelte. Odaóvakodott az oszlophoz, papír zsebkendőt nyújtott a feleségének, és közben azt magyarázta, hogy nem kell azért ennyire mellre szívni mindent. Hogy lesz majd itt egy-két tuja, klasszul fog kinézni az egész. Dőlni fog a pénz, Vera nem győzi majd sütni a palacsintát meg a lángost, lehet, hogy még egy alkalmazottat is fel kell majd venniük. Most még tényleg nehéz belelátni, folytatta, most kicsit még gáz ez a hely, de nem kéne ekkora cirkusz csinálni. Pozitívan kéne hozzáállni. Most egy teljesen új év jön, sokkal jobb év, mint az utóbbi három volt, túl vannak a nehezén. Jönnek az ünnepek, annak kell örülni, amijük van. Hogy legalább meg tudták venni ezt a helyet. Ez egy befektetés, ami megtérül majd. Amikor Vera végre abbahagyta a sírást és ránézett, Lali még tűnődve hozzátette:

– Talán még egy hintaágyat is ki lehetne ide tenni valahová.

(forrás: Vasárnapi Hírek,
a képek illusztrációk)