Hírek
Százak búcsúztak Kézdy Györgytől
A család, rokonok mellett számtalan barát, kolléga és a színész tisztelői rövid idő alatt megtöltötték a Kozma utcai zsidó temető szertartási épületét. Székhelyi József versben búcsúzott jó barátjától, akivel 2004-ben közösen alapították meg Az Élet Menete Alapítványt. Őt követte az alapítvány egyik tagja, aki Izraelből utazott Magyarországra, hogy elbúcsúzhasson a színésztől.
– Visszahívlak! Emlékszem, ezt mondtam neked utoljára a telefonba, de nem tettem. Tudtam, hosszasan győzködnélek, hogy még van remény, de a gyenge lábakon álló, mégis racionális érveimet határozott pesszimizmusoddal azonnal szétrombolnád. Nem hívtalak. Sajnálom! – emlékezett vissza Fodor Tamás (70) színész barátjára, a „súgók rémére és egyben kedvencére”.
Nagy Anna (72) színésznő, akivel a debreceni Csokonai Színházban játszottak együtt, könnyeivel küszködve búcsúzott. A gyászmenet hagyományőrző módon többször megállt, míg a hosszú, kacskaringós úton elértek Kézdy végső nyughelyéhez, ahol özvegye, menye és lányunokái után a gyászoló tömeg minden tagja egy-egy kavicsot helyezett a leeresztett koporsóra. A sírnál fia, Kézdy Márk héberül búcsúzott apjától.
Kézdy György a Szomszédok Virág doktoraként lett országosan ismert. Kollégái zárkózott embernek ismerték, magánéletéről is keveset lehetett tudni. Erős dohányos hírében állt, azonban amikor 2005-ben rákot diagnosztizáltak nála, letette a cigarettát. Betegségét kollégái, barátai előtt is titkolta. Az év elején gyomorfertőzéssel került be az Uzsoki utcai kórházba, majd február 8-án, néhány nappal 77. születésnapja előtt saját akaratából vetett véget életének.
Hagyományos zsidó szertartás keretében helyezték végső nyugalomra a színművészt. A Magyar Versmondók Egyesületét Lutter Imre és Pataki andrás képviselték.
(szerző: Z. A., fotók: Veres Viktor, forrás: Blikk.hu)
Kézdy  György a Színművészeti után pályafutását 1962-ben a debreceni   Csokonai Színházban kezdte, A Szegény Dániel című krimi főszerepe után   1967-ben áthívták a Pécsi Nemzeti Színházhoz, ahol tíz évet töltött,   majd 1977 és 1978 között a kecskeméti Katona József Színház és a   Népszínház következett.
Kézdy György 1978-tól a Nemzeti Színház társulatának tagja volt, 1983-tól a Mafilm alkalmazásában dolgozott, közben a Játékszínben is fellépett. 1987 és 1992 között a szolnoki Szigligeti Színház művésze, 1993 és 2001 között a veszprémi Petőfi Színház tagja volt. Pályája végén szabadfoglalkozású színész lett, és több helyen lépett fel verses előadóestjeivel, és színadarabokban is.
Klasszikus tragédiák és modern művek jelentős karakterszerepeit játszotta, felhasználva a groteszk ábrázolásmód eszközeit is. Kiemelkedő alakítást nyújtott többek között Csehov Sirály (Medvegyenko), Schwajda Ballada a 301-es parcella bolondjáról (A bolond) és Ibsen Peer Gynt (Gombkötő) című darabjában. Az 1990-es években a Szomszédok című teleregény állandó szereplője volt, és gyakran foglalkoztatta a rádió is. Kézdy György utoljára az Orlai Produkciós Iroda Esőember című darabjában lépett színpadra a pszichiáter szerepében, a darabot 2010. júniusában mutatták be.
A  színművész  hetvenötödik születésnapján a távirati irodának adott  interjúban úgy  fogalmazott: „A színészet szakma. Nagy szakma. Meg kell  tanulni, és ha  valaki azon túl még egy kicsit hozzá tud tenni, akkor  azt lehet mondani,  hogy művész lesz.” Szólt arról is, hogy igazából  mindig a színházat  szerette, viszont a film adta a széles körű  ismertséget. A Szomszédok  idején kicsit bántotta, hogy mindig csak a  tévésorozatról beszélnek, más  szerepei pedig nem érdeklik a nézőket. De  aztán kiszámolta, hogy  pályája során kevesebben látták színpadon, mint  ahányan a Szomszédok  egy-egy részében. „A színház olyan, mint a  kaleidoszkóp: az egész  szerkezet egy papundekli cső, pár üveglencsével,  benne néhány színes  papírdarab, mégis ahányszor megmozdítjuk,  megváltozik a látvány.  Csodákat lehet művelni vele!” – vallotta.
A  színész 1981-ben Jászai  Mari-díjat, 1988-ban érdemes művészi címet  kapott. 2006-ban elnyerte a  Magyar Köztársasági Érdemrend  tisztikeresztje kitüntetést és az Ivánka  Csaba-díjat.
(forrás: Magyar Hírlap, fotó: MTI)
Kézdy Györggyel az ember nem csinált interjút, hanem leült vele beszélgetni, fecsegni, egyszerűen jól érezni magát. Aztán, ha ebből a csevegésből született valami a nyilvánosság számára is, akkor valószínűleg az olvasók, a nézők szintén azt érezték, amit a riporter: Hű de jó ilyen kedves, bölcs emberrel beszélgetni. A Nápszava írását közöljük.
Az  alábbi interjú még az ATV Törzsvendég című műsorába készült 2010-ben,  írásban eddig nem jelent meg. A tegeződés oka pedig csak annyi, hogy  iskolatárak között ez így szokás. És mindketten számon tartjuk a közös  gimnáziumot, a Madáchot, még ha majd’ harminc év különbséggel jártunk is  oda. A jelenet elején a riporter két tenyerét a kamera előtt összeütve  csap egyet a “csapóval”. Kézdy ezen hangosan nevet. – Jaj, de gyönyörű.  Hát ilyen nincs is, hát ez gyönyörű -és kacag tovább, az asztalt  csapkodva.
–  Te, aki olyan három-négy tucat filmben szerepeltél, csak nem  lepődsz  meg egy csapón. Még ha ott erre külön embert is alkalmaztak –  jegyzi meg  a riporter kicsit sértetten.
– Hát, igen. 
–   Szegény az eklézsia, ráadásul több lábon kell állni a mai világban.   Tudod, minden olyan bizonytalan. Nálunk a riporter a csapó. Egyébként   hogy vagy?
– Köszönöm, most meglehetősen jól. Dolgozom.
– Mit csinálsz?
– Próbálok egy érdekes darabot Fodor Tominál a Stúdió K-ban.
– Sokat dolgoztatok régebben is együtt, nem?
–   Néhányszor még Szolnokon. Jó munkák voltak. De azóta nagyon sok idő   telt el. Most hívott egy szerepre. Nagyon örültem, mert ez egy másfajta   munka. És az ő társasága nagyon izgalmas.
– Klasszikus színház. 
– Nem úgy klasszikus színház. Ahogy ma már nincs is klasszikus színház, ez benne a gyönyörű.
– És mi az a szerep, amit kaptál?
–   Téboly Thébában, a címe, de ezt így nem kell nagyon komolyan venni.   Euripidész Bakkhánsnőjéből van valamilyen módon átdolgozva.
– Fodor Tamásosítva.
–   Tamás rendezte és a Szeredás Andris készítette a szövegkönyvet. Ők   együtt szoktak nagyon érdekes dolgokat alkotni. Én Kadmosz nyugdíjas   királyt játszom. A próba folyamat azért izgalmas nekem, mert másként   kell dolgozni, mint ahogyan szoktam. 
– Téged még meg lehet lepni? Annyi helyen, annyi mindent próbáltál, csináltál már.
–   Nekem kell alkalmazkodnom valahogy, valamilyen módon és ez jó és   izgalmas. És a Karinthy Színházban is játszom egyet és az megint csak   nagyon jópofa, mert az egészen más. Szóval, most úgy érzem magam. mint   30-40 évvel ezelőtt.
– Úgy is nézel ki.
– Köszönöm szépen, aranyos vagy. Ám minden látszat csal, de nem minden csaló látszik – és megint nevet és nevet.
–   Szeretsz sokat dolgozni?  Vagy rövidesen azt mondod, ahogy bármely más   szakmában is előfordul, hogy kösz most már elég, – na, hagyjuk abba,   mert otthon keresztrejtvényt akarok fejteni. 
– Nem tudok   keresztrejtvényt fejteni, úgyhogy kénytelen vagyok dolgozni, ahhoz, hogy   ezt a számomra túlméretezett kort átvészeljem. Mert én nem számítottam   ennyire, tudod? Nem volt a vágyaimban az, hogy 60 éven túl is éljek.   Nem.
– Ez nem attól függ, mikor  kérdezik meg az embertől?   Harmincéves korában még könnyen mond  ilyeneket, de ahogy jön a hatvan  már nem annyira. Harminc éves korunkban  még azt hisszük, örökké harminc  maradunk, de ez nem mindenkinek  sikerül.
– Én egyszerűen  meglepődtem, amikor túléltem azt a  kort. Akkor jöttek kisebb problémák  és miután azt is túléltem, azt  mondtam hoppá, ezzel akkor kezdenünk  kell valamit. És jólesik dolgozni,  amennyire lehet, amennyire telik az  erőmből. 
– Telik. 
– Telik.
– Ez a lényeg. Van egy önálló eseted is.
–   Ezzel kapcsolatos az én nagyon-nagy bánatom. Egy remek est, a Stúdió   K-ban, majd a Nemzetiben is egyszer meg tudtam csinálni. És azt mondták,   ha telt ház van és siker, akkor fölveszik a műsorba. És tele volt és   nem vették föl. 
– Juj, de csúnyák.
–  Nagyon csúnya  dolog.  És nem is miattam. Bár benne a lelkem. Ez Orbán  Ottó, Lázár  Ervin. Zelk Zoltán és Karinthy művekből van összeeszkábálva.  Nem is  eszkábálva, mert ez nagyon ki van találva. És az adta az  apropóját,  hogy rettentő gyorsan egymás után meghalt Orbán Ottó és Lázár  Ervin,  akikkel barátok voltunk. A haláluk nagyon megrázott. Egyidősek  voltunk  ugyanis mi hárman. És hirtelen úgy elhagytak. És mind a  kettőjüket, –  hogy is mondjam –  saját műveikkel temettem el Úgy  éreztem, hogy ezt a   barátságot valahogy meg kell örökítenem.
– Az ércnél maradandóbb emlékművek állítasz nekik.
–   Ez a szándékom. És azt hiszem, sikerült. A versekből lett egy kerek   egész. Nagyon szeretem az előadást és a közönség is, már aki értesül   róla valamilyen módon. Mert ma már ezeket is hirdetni kell.
– Hogy a fenébe ne!
– Ám, ha hirdetnénk is, nem nagyon van hol előadni.
– Gondolom, ehhez nagy előkészület, színpad, technika nem kell. Te kellesz, és a nézők.
–   Különösebb valóban nem. Én hetven percig csak beszélek. Egyik műnek  sem  mondom be a címét, ezt háttérként vetítik fel, ahogy azokat a   dedikálásokat is, amelyeket az Ervintől és az Ottótól kaptam.
– Te dicsekszel az előadás alatt?
–   Dicsekszem egy kicsit. Aztán ez elmúlik, és azt figyelik a nézők, mi   következik. Nagyon sok mindent tudok elmondani az életről, a halálról, a   szeretetről, a humánum, rólunk. És fontos, hogy ebben a rémisztő  korban  el lehessen mondani szép dolgokat. Vagy nem szép dolgokat  szépen; szép  dolgokat nem olyan szépen, úgy, hogy egyszer csak, aki ott  ül, az ne  kapjon levegőt. És nem köhögnek, nem mocorognak és ez  igazolja azt, hogy  igenis, még lehet. 
– Azt mondtad,   rémisztő ez a kor. Biztosan nem túl eredeti felismerés a részemről, de   nyilván minden kor a maga módján borzalmas.  És minden korban a szerzők   írtak arról, hogy ez így nem helyes. És kitűnő színművészek előadták   ezeket az alkotásokat és minden maradt a régiben.
– Ez mind   közhely. Mindenki azt mondja, hogy ugyan már, ez így van, amióta világ a   világ és az ember bólogat, hogy bizony- bizony. Csak azért ez mégsem   egészen igaz. Lehet, a korom – még ha a hatvanat, amiről beszéltünk túl   is éltem – nem matuzsálemi. de benne van egy világháború, amit  túléltem.  Benne van egy gyerekkor, ami hol szép volt, hol nem.  Többnyire azért  szép. Benne van egy ’56, benne van a felnőtté válás, a  pályám. És az,  hogy azt hittem, amit én túléltem 8 évesen, az többet  nem fordulhat elő.
– Az többet nem fordulhat elő.
–   Természetesen ugyanúgy nem fordulhat elő. De hogy ez egyáltalán, mint   kérdés fölmerül? Elismerem, sok minden változik. 1953-ban a Madách   Gimnáziumban eljátszottam II. Endrét, Magyarország királyát a Bánk bán   című előadásban, ami nagyon-nagy visszhangot keltett. Aztán az iskolai   színjátszó csoportunk a következő évben az Ember tragédiáját adta elő.
– Ami még nagyobb szenzáció lett, mert, az ötvenes évek elején nem volt szabad játszani az Ember tragédiáját.
– Pontosan. És ma erre az unokám azt mondja, hogy nagyapa ne beszélj már, mi az, hogy nem volt szabad játszani. Nem is érti.
– Speciel ezt én se értem. Tudom, hogy így volt, de nem értem.
– Na, látod.
– Akkor mégis csak jobb lett a világ. Annyit játszhatod az Ember tragédiáját, amennyit  csak akarod, ott ahol akarod. 
–   Tessék, itt a probléma, hogy akkor nem játszhattuk ott, ahol akartuk.   Jaj, de gyönyörű volt, mi vittük a táskánkba a szenet, a fát otthonról,   ha próbálni akartuk, mert még szén szünet is volt az iskolában.  Most   annyit játsszuk a tragédiát, amennyit akarjuk. De kit érdekel ? Akkor  mi  erről beszélgettünk. Az Ember tragédiájából és a Bánk bánból vett   idézetekkel társalogtunk.  
– Lucifer  voltál a tragédiában?
– Nem. Lucifer a rendező, Lengyel György volt. 
– Tudhattam volna.
–   Én nyolc  szerepet játszottam Fantasztikus, 8 szerepet. Még csontváz  is  voltam a bizánci színben. És mindenre, amit el akartunk mondai a   mindennapi társalgásainkban, találtunk idézetet. Jó, elmúlt. Nem is ez a    baj.  Hanem, hogy ha nyugodtan elő is lehet adni, kit érdekel?
– Sokakat. Ha nem ez a darab, valamelyik másik.
–   Nehéz bebizonyítanom, hogy erre szükség van. Vagy odaadják a termet  egy  előadásra, vagy nem. Vagy el tudom másodszor játszani, ami nekem   fontos, és a közönség is jön rá, vagy nem. És  ha nem,  akkor hiába   vagyok. Érted? Ezek fájnak, nagyon fájnak. De ne legyünk ilyen szomorúak   a vége felé. Elmondok még egy történetet. A Bánk bánt játszottuk a   Madách Gimnáziumban, és a lépcsőfordulóban ki volt téve az előadás   plakátja. Magad elé tudod idézni azt a lépcsőfordulót? 
– Azt a lépcsőfordulót én is elég jól ismerem.
–   Ott lógott a plakát és ki volt rá írva,  II. Endre Magyarország   királya: Krausz György – akkor még így hívtak. És akkor kézzel, valaki   odafirkálta:Az első izraelita  magyar király. 
–   Nem  lehetett mindenki olyan szerencsés, hogy a Madáchba járjon, onnan   tudjon rólad. Mennyire zavar, hogy a legtöbben mégis  a Szomszédok című   teleregény kicsit ütődött, de szeretetreméltó orvos szerepéből  ismernek.
–  Már  nem zavar. Megszoktam, hogy az emberek gyakran  primitív módon  azonosítanak a szereppel. Megszoktam, hogy ez szeretetet  jelent és  mérhetetlen népszerűséget. És ez gyakran segít túlélni a  rossz  helyzeteket. Fontos, hogy tudják: vagy. Eleinte még dühített, ha   Virágdoktoroztak, de aztán beletörődtem. De amikor kiállok verset   mondani – soha nem vettem észre, hogy ezzel a szereppel azonosítanának.
–   Egy bonyolult dolgot próbálok kérdezni. Egy példával kezdem. Azt, hogy   az indiánok, derék, bátor, jóravaló emberek onnan tudjuk, hogy egy  Karl  May nevű író kitalált olyan szeretetreméltó indián hősöket, akiken   keresztül megkedveltük az indiánokat. Miközben legtöbbünk soha  életében  nem találkozott igaz indiánnal. Nem lehet, hogy te, amikor egy  ilyen  kicsit ütődött, de mégiscsak szeretetreméltó zsidó orvost  játszol,  észrevétlenül elfogadhatóvá teszel egy csomó dolgot?
–  Egészen  meglep, amit mondasz. Egy szó sem hangzott el soha arról a  sorozatban,  hogy egy zsidó orvos lenne Virág doktor. Te vagy az első,  aki ezt  mondja.
– A mentalitásában, a viselkedésében sincs valami zsidó doktorbácsis?
–   Annyira nyakatekert a kérdésed, hogy engedd meg válaszként: te egy   picit hülye vagy. Sem nekem, sem senkinek soha eszébe nem jutott ez.   Számtalan történetet tudnék arról mesélni, hogy amikor felismernek az   emberek, Virág doktort ismerik fel bennem. Most beadnád nekem ezt a   marhaságot, hogy itt egy zsidó orvosról van szó? Miért lenne zsidó?   Azért mert én, Kézdy György zsidó vagyok? Én a képernyőn Virág doktor   vagyok.
– Jó, lehet, hogy csak  megpróbálok belemagyarázni  valami olyasmit, ami nincs is benne. De azért  ez mégsem olyan szerep,  mint II. Endréé. Nyilván ebben sokkal több van  belőled.
– Lehet. Nem tudom. Ezen még nem törtem a fejem.

											
																			
	

									
																							
									
																							
									
																							
									
																							
									
																							
