Szarajevói Költészeti Napok

Egy nemzetközi költészeti fesztiválon mindig megálmodjuk a világbékét. A romok eltűntek, a sebek megvannak, a költészet jó ragtapasz. Csak ne mosná le a folyamatosan szakadó eső. Gerevich András, a litera munkatársa az 51. Szarajevói Költészeti Napokon (51. Sarajevski Dani Poezije) járt.

Egy nemzetközi költészeti fesztiválon mindig megálmodjuk a világbékét. Sajnos nem vagyunk olyan szépek, mint a Miss Universe versenyzői, de talán joggal hihetjük magunkat egy kicsit műveltebbnek és okosabbnak. Mindezt idén május 22. és 26. között a porig rombolt, majd gyönyörűen visszaépített Szarajevóban tehettük meg. A romok eltűntek, a sebek megvannak, a költészet jó ragtapasz. Csak ne mosná le a folyamatosan szakadó eső.

Ma Szarajevó óvárosa, akárcsak a költészeti fesztivál, egy turistának álcázott poéta szemében elsőre a békés együttélés hangulatát kelti. A főutcán a Swarovski üzlet és McDonalds között, a világháborús emlékművel szemben az Iráni Kulturális Központ hívogatja a járókelőket. Rendbehozták a mecseteket, a katolikus és ortodox katedrálist, de a mellékutcákban még rengeteg a golyónyom. Béke van: vacsora után a bosnyák, horvát és szerb költők hajnalig összeborulva éneklik a Guantanamérát és az egykori közös nótákat. Büszkék rá, hogy még a háború alatt is minden évben megrendezték a fesztivált. A palesztin költő arról számol be, hogy a palesztin kommunista vezetők gyakran zsidó nőt vesznek feleségül. Maga is a kommunista párt tagja. Május 25-ét, Tito születésnapját, ami ma már hivatalosan az Ifjúság Napja, este hatalmas szabadtéri koncerttel ünnepli a város egy világháborús tankokkal teli parkban. Egy hetven feletti belgrádi szerb költőnő egyenesen Periklészhez hasonlítja Tito Marsallt egy kerekasztal-beszélgetésen.

A kocsmaasztalnál összetettebb a kép. A horvát költő, aki lassan húsz éve a hágai bíróságon dolgozik, túl sok mindent látott, Titóról egy jó szava nincs, sőt, beszámol az aktuális tézisről, miszerint az igazi Titót Moszkvában egy KGB-ügynökre cserélték, aki végül hátat fordított a szovjeteknek. Úgy tűnik, meg van győződve ennek igazáról. Egy bosnyák költő keserűen mesél a szarajevói szerb írószövetségről, mely szerinte gyűlölködő nacionalisták viperafészke. Nem megy velük a párbeszéd. Az aktuálpolitikáról csak a dühös kétségbeesés hangján szól mindenki.

A fiatalok talán megtalálták a közös identitást: az egyik huszonéves tolmács, reménybeli színész, akinek az anyja horvát, apja bosnyák, és magát muzulmánnak vallja, kifejti, hogy ma már mindegy, melyik valláshoz tartozol, az a fontos, hogy hiszel Istenben. A többi huszonéves egyetértően bólogat. Amikor megemlítem, hogy Nyugaton is ez az uralkodó mentalitás, bizonytalanul elhatárolódik. A nyugati kultúra, főleg az USA, felettébb gyanús. Ez Szarajevó. Az idegenvezetőm, Ahmed, nem ilyen barátságos városból települt ide. Boszniai szülővárosában a szerbek vannak többségben. Elmeséli, hogy bár folyékonyan beszél angolul, németül és dánul, az otthoni egyetemen a szóbeli felvételin köntörfalazás nélkül közölték vele, hogy nem vesznek fel muszlimokat, mert akkor nem lesz, aki az utcát seperje.

Ahmedet az interneten, egy meleg közösségi portálon ismertem meg. Szokatlan módon a meleg szubkultúrát a gyanú, a félelem és a titkolózás uralja. Mindenki arckép és név nélkül van jelen. Ez persze érthető, a legtöbb muszlim országban a homoszexualitást a mai napig börtön- vagy halálbüntetéssel sújtják. A városban mindenki ismer mindenkit, ezért senki nem tudhat meg semmit. Ahmed elmagyarázza, hogy nem is a közösség kirekesztése a legnagyobb baj, hanem a bosnyák melegek a saját hitükkel, saját Istenükkel nem tudják összeegyeztetni az európai módon definiált és mindezek ellenére vállalt homoszexualitást. Nehéz, ha a közös identitás valóban az istenhit, és nem a liberális, pluralista demokráciának a reménye. Talán nem zárja ki a kettő egymást. Nem csak a melegek vannak bajban. Egy svéd költő egyik este erotikus verset szeretne felolvasni. Az est előtt csendben megtiltják neki. Saját versem a szexuális ambivalenciáról átmegy a szűrőn, talán, mert Teiresziász szájába adtam a szavakat, és a klasszikus mitológia elrejti az aktuális utalásokat. Ilyenkor azért elgondolkodom, miről szólhat a versem bosnyákul, mert fogalmam nincs, mit értett vagy értelmezett félre a fordító. Később, mint megtudtuk, zárt ajtók mögött estek egymásnak a cenzúra miatt a bosnyák szervezők.

Mivel költészeti fesztiválról van szó, illene a versekről több szót ejtenem, de nem beszélek szerb-horvát-bosnyákul, így a felolvasásokból sem értek sokat. A fiatal tolmácslány úgy dönt, mindegyik verset egy-egy szóban összefoglalja: ez a háborúról, az a békéről szól, és a harmadik, na ja, a szerelemről. Sok helyszínen szereplünk városszerte: múzeumban, alternatív színházban, művházban, egyetemen és középiskolákban, lakótelepi könyvtárban és még egy vidéki művésztelepen is. Minden program flottul megy, a házigazdák jól szervezők, barátságosak és figyelmesek, minden külföldi költőnek a munkáját egy személyes tolmács segíti. Jó a koszt, a nyárson sült bárány és a csevapcsicsa, a helyi borok – az ember néha szinte gasztronómiai fesztiválon érzi magát. A felolvasásokat több tévé is rögzíti, beszámolnak a rendezvényekről, interjúkat készítenek, mert a költészeti fesztivál rangos országos esemény.

Az egész kulturális életet – itt is, mint mindenhol – keményen sújtja a gazdasági válság. A fesztivál megnyitójának helyszíne a Nemzeti Múzeum, ami az állami finanszírozás zárolása miatt ideiglenesen bezárta kapuit. A megnyitóbeszéd, legalábbis a tolmács összefoglalója szerint, csak arról szól, hogy nincs pénz, ezért veszélyben a fesztivál. (El sem merem mondani, hogy Budapesten, sőt, egész Magyarországon nincs egy hasonló kaliberű nemzetközi költészeti fesztivál. És talán igény sincs rá.) A kulturális sorvadás ottlétünk alatt is látványosan folytatódik: már újra Budapesten, a fesztivál után pár nappal tudom meg Ahmedtől, hogy Szarajevóban az egyetlen igazán színvonalas nemzetközi könyvesbolt is lehúzta a rolót távozásunk után.

szerző: Gerevich András
forrás: litera.hu