(1906 – 1981)

Díjai:
Baumgarten-díj (1947)
József Attila-díj (1951, 1974)
Kossuth-díj (1949, 1954)

A sáros, hepehupás Érmellék szűkösen élő paraszt-zsidó-cigány világában is a legszegényebbek közé tartozott az érmihályfalvai kis zsidó templom kántora. A család a Bihar megyei falu szélén málladozó vityillóban lakott, ott született Zoltán nevű fiuk, aki vajmi keveset hozott magával és felettébb keveset kapott hazulról ahhoz, hogy híres, széles körökben népszerű magyar költő legyen belőle. Csak éppen az lett. Valami nagyon fontosat azonban mégis hozott és kapott: azt a nagyon gazdag és ízes magyar nyelvet, amely a Partium – Biharország, a Szilágyság, – Szatmár és idekapcsolódik délen Arad vármegye is – ősi öröksége, Pázmány Péter, Arany János, Ady Endre nyelvi gyökérzete. Ennek a tiszántúli, az egykori ,,két haza” (az erdélyi fejedelemség és a magyar királyság) közti országrésznek szegény zsidósága régi idők óta kizárólag magyar volt, németül sem tudtak, a Kárpátalján otthonos jiddis merőben ismeretlen volt fülüknek, istentiszteleteik már az 1840-es évektől kezdve az aradi rabbik kezdeményezésére átváltott a magyar szóra, hogy a héber szavakat sem ismerő falusiak is megértsék.
Az onnét indult Zelk Zoltán – noha apja kántor volt – a héber betűket sem tudta kiolvasni. Ebből a körből indult a költő, aki az elemi iskoláknak is csak alsó osztályaig tanulta az ábécét meg az egyszeregyet, s már kisfiú korában inaskodott, de nem tanult ki egyetlen ipari szakmát sem, alkalmi segédmunkákból keresett annyit, amennyit tudott. Miskolci és szatmárnémeti utcákon cseperedett kamasszá. 13 éves volt, amikor Érmihályfalva is, Szatmár is, ahol a történelmi változás érte, egyszeriben Romániává változott. Persze románul ugyanúgy nem tanult meg, mint egész életében egyetlen idegen nyelven sem. A következő években ugyan találkozott az erdélyi munkásmozgalommal: anekdotázva mesélgetett emlékei szerint úgy 15 éves korában már szocialistának, sőt kommunistának mondotta magát. De nemhogy ekkor, soha életében nem olvasott egyetlen Marx, Engels vagy éppen Lenin írta könyvet. Később, amikor országos hírű kommunista költőként ünnepelték, a párt büszke volt rá, a legmagasabb díjakat és kitüntetéseket kapta, persze már titkolni igyekezett, hogy valójában fogalma sincs arról az ,,ideológiá”-ról, amelynek jelszavaiból nagyon szépen hangzó és jól szavalható költeményeket adott a mozgalomnak. De ha titkolta, talán szégyellte is járatlanságát a politikai irodalomban, még a népszerűsítő brosúrákat sem volt türelme elolvasni (még egy olyat sem, amelyben az ő verseiből idéztek). Egyébként is úgy emelkedett igazán jó költővé, úgy írt jól fogalmazott politikai közhelyek mellett igazi, ma már klasszikusnak tekinthető költői remekműveket, hogy szinte elképzelhetetlen, mennyire műveletlen volt. Ezt nagyszerűen tudta palástolni, mert nagyon kedves csevegő volt, sokat tudott az életről, élő beszédének is élvezetesen szép stílusa volt, hanglejtésében is örökké kísértett a bihari élőnyelv hanglejtésének és árnyalatának a zamata. Ráadásul idegenkedett minden durvaságtól vagy éppen trágárságtól. Az is emberi jelenségéhez tartozott, hogy kifejezetten csúnya, de mégse taszító megjelenésű férfi volt, és első elözvegyüléséig szelíd, meghitt házaséletet élt-ennek ellenére a nők, a legkülönbözőbb jellegűek, mindig nagyon kedvelték.
De első házassága sem volt mindennapi. Ő a szegény zsidó kántor fia volt, Bátori Irén, aki zene- és énektanárnőnek készült, pedig felszentelés előtt álló apácanövendék, ugyanolyan vallásosan katolikus szegény emberek leánya, mint amilyen vallásosan zsidó szegény emberek fia volt Zelk. Nos, kivárták a nagykorúságot, amikor már nem kell szülői engedély a házassághoz, és férj-feleség lettek. A két család felháborodása után jó néhány évvel, amikor a költő elözvegyült édesanyja is felköltözött már rég Budapesten élő fiához, a mindhalálig buzgó zsidó öregasszony és úgyszintén mindvégig buzgó katolikus menye példaszerűen szerette egymást, együtt őrizték az akkor már meglepően szegényes otthonban a közben már nagy hírű, a meghitt otthonon kívül nagy társasági életet élő, hírhedetten lóversenyező-kártyázó költőt, aki, ha volt pénze, elherdálta, ha nem volt, akkor tarhált. – Ezért olyan nehéz kevés szóval jellemezni túl színes, túl bohém, mindig érzelemmel teljes, egyszerre lelkesedésre és állhatatosságra képes természetét. Útja a háború végéig, vagyis 39-40 éves koráig igen kalandos. Húszéves kora előtt már versei jelennek meg erdélyi lapokban. Hamar tudomásul veszik mint költőt. Akkor feljön Budapestre. Előbb még munkásköltők közt a húszas években igen divatos és forradalminak tűnő szabad verseket ír Kassák körének modorában, de amikor megismerkedik a Nyugat második nemzedékével, József Attilával is, elragadja a rímek és jambusok mámora. Ez a kör pedig elismeréssel veszi tudomásul szépen hangzó, világos nyelvű hangütését. Hamar befogadják maguk közé.
Közben azonban könnyelműen hangoztatja nemhogy szocialista, de kommunista hitét. Ezt valódi kommunista a Horthy-kor körülményei közt óvatosan elhallgatja. Zelk még a ,,Vági-féle” – a kommunistákhoz valóban közel álló és hamarosan üldözött – pártba is belép. Erre letartóztatják és mint idegen állampolgárt kitoloncolják Romániába. Onnét hamarosan titokban visszatér, átszökik a határon. Két évig illegalitásban, álnéven él, majd versei nevével újra megjelennek a folyóiratokban. Alkalmi munkákat keresve utazgat is az országban. Jászberényben ismeri meg Irént, aki vállalja a veszélyes életet a megszeretett férfival. A harmincas években megint letartóztatják, de akkor már az irodalom tekintélyes nagyjai – a hivatalosan elismertek is – olyan tiltakozást rendeznek a költő mellett, hogy kiengedik és a háború kitöréséig újságokba is írhat, könyvei is megjelenhetnek. Ha éppen nincs pénze – és gyakran nincs pénze – bármelyik íróhoz-költőhöz-szerkesztőhöz ellátogathat, ebédet bizonyosan kap, de általában némi készpénzt is. Még haza is adhat valamit a békésen váró feleségnek, később anyjának is. (Irén olykor itt-ott taníthat zenét vagy éneket, és kiderül, hogy elfogadható ifjúsági és gyermekkönyveket is tud írni.) Kedvelt alakja lesz a kávéházak irodalmi asztalainak és a szerkesztőségeknek. Azután jön a háború, következik a munkaszolgálat, kiviszik Ukrajnába, de ezt is élve ússza meg. Már megint itthon van, amikor 1944-ben Hitler megszállja Magyarországot. A borzalmak után még rémségesebb borzalmak következnek. Ekkor Zelknek sikerül megszöknie, és jól tud rejtőzködni, amíg 1945 májusában összeomlik a fasizmus.
Akárhogyan is lett, hamarosan, 1945 tavaszán a szabadság mámora lángolt fel. Természetes, hogy a kezdetek óta kommunista költő azonnal az irodalom vezéralakjai közé emelkedett. Nála lelkesebb és zengőbb hangú dicsőítője nem volt Sztálin és Rákosi Mátyás személyének. Valóban a személyüknek és nem politikai rendszerüknek, mert amikor róluk írta ódai pátoszú és himnikus áhítatú költeményeit, valójában fogalma sem volt róla, miféle rendszer ez. Olyan költői szépségekkel teljes dicsőítője volt a kényuraknak, mint a reneszánsz és barokk korbeli udvari költők császáraiknak, királyaiknak és fejedelmeiknek. Egyik Kossuth-díját a Sztálinhoz írt nagyszabású ódáért, második Kossuth-díját a Rákosi Mátyást ünneplő himnikus költeményért kapta. És amikor Sztálin halála után kezdett kiderülni, ki is volt az ünnepelt generalisszimusz, majd itthon is megszólaltak a kritika szavai Rákosi személyi kultusza ellen, az örökké hangulatoktól vezérelt Zelk egyszerre átcsapott a tiltakozás hangjába. 1956-ban a forradalom legzengőbb lelkesítője lett. És neki – úgy látszott – hinni is lehet, hiszen aki olyan elragadtatott kommunista volt, az felettébb hiteles, ha rádöbben, hogy éppen az ellentéte igaz mindannak, amit addig hirdetett. Így azután, amikor eljött a megtorlás évadja, a leghíresebb egykori kommunistákra volt a legdühösebb a halált is túl könnyen osztogató bíráskodás. Zelket a világhíres Háy Gyulával és a már klasszikusnak mondott Déry Tiborral együtt állították a büntetőbíróság elé. Ő járt a legjobban. A többit is hamarabb engedték ki, a kiszabott évek lejárta előtt, de Zelket alig másfél év után szabadon bocsátották.
A szabadulás órája rosszabb volt számára, mint a rabság. Irén alig néhány héttel előbb halt meg, az idős anya pedig halálos ágyán feküdt, és másnap meg is halt. Zelk Zoltán életében ez volt a bánat mélypontja és lírai egyéniségének legmagasabbra szárnyalása. A következő hónapokban megírta a magyar elégiaköltészet egyik legszebb, legszívszorítóbb alkotását, az örök gyász vallomását, a ,,Halott sirály”-t. A jó költő a gyászban, a csalódások élményének parazsán néhány költeményével felemelkedett a nagy költők, a maradandók közé.
Élete ettől kezdve biztosított. Hangja elmélyült, bensőségesebbé vált. Emellett korlátlan lehetősége volt bármilyen politikamentes irodalmat írni. Mert többé nem is érezte magát illetékesnek a közéleti témákban. De volt érzéke a legifjabb nemzedékhez is, kitűnő versesköteteket írt kisgyermekek számára. Világéletében lelkesedett a sportolókért, a futballmeccseken ugyanolyan otthonos volt, mint a lóverseny- és ügetőpályákon vagy a kártyaasztalok mellett. Régebben nevezetes és népszerű ódát írt arról, hogy a magyar csapat megverte az angol csapatot. A lelátók, szerkesztőségek és irodalmi társaságok világában a gyász is lassanként lecsendesedett. Szerelmes korszakok is következtek, derűssé téve az idővel elkezdődő öregedést. Egy ideig váltogatta a felettébb különböző formájú és jellemű nőket, amíg végre új, megértő feleség oldalán megtalálta az élet új összhangját. Olykor költészetében is újra megszólalt a derű és a játékosság.
Mindenki tudta, hogy milyen: telis-tele volt ellentétes tulajdonságokkal. De úgy, ahogy volt, szeretetre méltó, kedves embernek, műveletlenül is okosnak, színvonal-egyenlőtlenségében is istenáldotta költőnek tartották. Mert az volt.

(Magyar Elektronikus Könyvtár)