Connect with us

Zelk Zoltán a fővádlottak között

Vámos Miklós
Élet és Irodalom

Hogy volt
Négy fővádlott

Vas Pista bácsi szerette a fiatalokat. Ezt onnan tudhattuk, hogy gyakran mondta. Szántó Piroska néni is szerette a fiatalokat. Ezt onnan tudhattuk, hogy sose mondta. Mutatta. Vas Pista bácsi bármennyire szerette a fiatalokat, ritkán ismert rájuk. Ha az ember találkozott vele, hátrahőkölt: Ki vagy? E kérdés nem csak arra adott alkalmat, hogy bemutatkozzunk, egyszersmind az önmeghatározás filozófiai mélységeiben is megmártózhattunk. Valóban. Ki vagyok én? Miért kéne rólam tudnia bárkinek?

Közbeszúrom e helyt, hogy a hetvenes évek elején nagy kedvvel figyeltem, miként szólítják a magamfajta nyeretlen kétévest a nagyok. A Vas-féle Ki vagy? éppoly jellegzetes volt, mint a Déry-féle Figyeljen-csak. Örkény az ifjakat gyakran Doktor urazta. Mándy Te, kérlek + szünettel indított, hosszú pályaszélre szorítása időszakában megszokhatta, hogy ő kérhet csupán. Lehet, azelőtt is tudta, úriembernek született. Az Új Írás köreiben Jovánovics főszerkesztése alatt az Apám, illetve Apukám – olykor Édesapám – dívott. Gáll István, az Ember, kivételével, ő, ha jókedve volt: Komám! Ha rosszkedve: Kisszívem! – kígyósziszegés középen. Juhász Ferenc tágra nyílt szemmel hajolt feléd: Testvér! – megragadta gombod vagy hajtókád. Ennek nem örültem. Zelk Zoltán: Barátocskám! Ennek igen.

Zelk verseit még alig ismertem, mégis tudtam, különleges tisztelet jár onéki. Vas Pista bácsitól hallottam. Mikor szóvá tettem, hogy Zelk nyalta ám az elvtársi seggeket az ötvenes években, Vas Pista bácsi legyintett: Azt már rég annulálta a fővádlottság. Micsoda?
Akkoriban a magyar irodalom legalaposabban őrzött titkai közé tartozott, hogy volt itten egy bűnper, az ötvenhatos sajnálatos események (így hívták, akik nem ellenforradalomnak) után. Híres írókat ítéltek végrehajtandó szabadságvesztésre. Szám szerint négyet. A részleteket Kamondy László, a méltatlanul elfeledett novellista mesélte nekem a Kisdóm presszóban, szemben a Nagydómmal, a Bazilikával. Valahányszor a lúdtalpbetétes pincér (láttuk, amint igazgatta) felénk kacsázott, Kamondy suttogásra váltott. Ebből sejthettem, hétpecsétes titkot árul el. Állítólag Kádár elvtárs, a forradalmi munkás-paraszt kormány és a párt újdonsült fejeként zavarodottan és hosszan tárgyalt szovjet feljebbvalóival. Kamondy úgy mondta: a ruszkikkal. A ruszkik valamennyi irodalmi főkolompos fejét követelték, kijelentvén, a példastatuálás érdekében egy-két akasztás sem ártana. Azt hitték, az irodalmárok robbantották ki a lázadást. Kádár az ismert írók kivégzésétől visszariadt, arra hivatkozott, Nagy Imréék miatt is áll a bál odakünn (Európát kódolták eképpen). A ruszkik fütyültek az odakünn véleményére, azt akarták, gyarmataikon legyen csend, rend, fegyelem. Különben is, nagy vihar gyorsan elül. Orosz közmondás. Kádár alkudozott, mintha szőnyegvásárlás folyna. Tíz fővádlott, így a ruszkik. Kettő, így Kádár. Jól érvényesült volna a kereskedelemben, mert végül sikerült megállapodnia négyben. Kíváncsi vagyok, ittak-e áldomást. Ha igen, nyilván vodkával.

Déry Tibor, Zelk Zoltán, Tardos Tibor, Háy Gyula. Ők lettek a fovádlottak. Kamondy úgy tudta, a vád tanúi közt is szerepeltek írók. Többek közt egy nagyon neves, előbbieknek cimborája. Kamondy szerint Aczélnak volt annyi stílusérzéke, hogy a cimborát is lezavarta a pályáról, amíg a kartársai a hűvösön száradtak. Gyárban dolgozott, eredeti szakmájában. Ennek elvi okból nem néznék utána sem levéltárban, sem másutt. Az igazságtétel a történelem dolga. Jobban érdekeltek a fővádlottak. Szilárdan eltökéltem ott a Kisdómban, hogy mind a négyükkel megismerkedem. Nagy idők nagy tanúi. Szabadulásuk után ketten – Háy és Tardos – disszidáltak, a másik kettő kalandvágyból itthon maradt.

Értelemszerűen Déryvel kezdtem. Laza összekötő fonál, hogy az én első keresztnevem szintén Tibor, ám ezen az alapon kerülhetett volna Tardos is az élre. Déryt egyébként a legközelebbi barátai – Füst Milán nyomán – Tibuskázták. Egyhangúan őt tekintette a szakma és a hatalom “a” prózaírónak a hatvanas évek végén. Új Írás baráti találkozókon többször láttam a New York kávéházban. Vállig érő tejszínű hajzuhatagával kirítt kémiatanár küllemű pályatársai közül. Valamelyest az ifjú Einsteinre emlékeztetett. Avagy az idős Faludy Györgyre. Még inkább agg szomorúfűzre.

Egy ízben hallottam, amint regényfejezetet ígért Jovánovics Miklósnak, s előre kikötötte, tízezer forint honoráriumot kér. Jován ráállt, bár megjegyezte, ennyit még soha senkinek nem fizettek. Annyi baj legyen, vélte Déry. Tátva maradt a szám. Azt hittem, szabott árak vannak a lapoknál. Mint a közértekben. Bátorságot gyűjtöttem, odanyomakodtam az asztalához, s zavartan: Ha lehet, beszélgetni szeretnék! Nem nézett rám: Én is! – így adta tudtomra, hogy nem velem. Sokadik alkalommal megenyhült, ajánlotta, keressem föl otthonában, amennyiben ötvenhat érdekel. A rokonszenv jelének vettem, ma inkább úgy hiszem, veszélyes fülektől tartott.
Fényűzőnek ható udvarházban élt a domboldalon, melyet a nép káderdulonek becézett. Cselédasszony állta utam a kertben, alig akart beengedni, az úr ilyenkor nem fogad. A házban a felesége tette föl keresztkérdéseit, utolsóként: Még egyszer tehát, mi a neve, fiacskám? Mondtam. Bólintott, bekiabált, valami Mákos van itt! Déry hangja messziről: Bejgli? Végül bebocsátást nyertem. Amit a perről és a börtönről elmesélt, már mind megírta valahol. Társalgásunk alatt lendületesen kopácsoltak a házban. Mint kiderült, törött ablakokat javított az üveges. Az iparost munkája végeztével odakísérte Déryné (hm). A nagy író sokallta a százötven forintot, mely a sürgősségi felárat is tartalmazta, csak százat fizetett. Az ajtóval szemben ültem, láttam, a felesége odakünn az üveges zsebébe csúsztatta az ötvenest.

Déry szerint Zelket több súlyos betegség gyötörte a börtön óta. A legsúlyosabb a gyógyíthatatlan hipochondria. De a többibe is belehalhatott. Igazi pechvogel, mondta Déry. Egyik lakása börtönre nézett, ott rosszul érezte magát. A másik temetőre. Ott még rosszabbul.
Ilyen előzmények után futottunk össze az Új Írás szerkesztőségében. Zelk a szokásosnál is alacsonyabbnak tetszett. Csapottabb vállúnak. Tömöttebb aktatáskájúnak. Hatalmasabb szeműnek. Párásabb tekintetűnek. Hozzám lépett: Barátocskám, sokszor összefutottunk, írásaidat is olvastam, de nem tudtam, hogy te vagy az, most láttam fényképes interjúdat, és megjegyezlek. Mire én: Erre a kis időre már nem érdemes.
Nem voltam tisztában azzal, hogy mit mondtam. Akkoriban szavam járásává lett e borúlátó fordulat, úgy értettem, arra a kis időre, amíg még létezem, amíg el nem múlnak képességeim, amíg a pályán maradhatok – bárki irodalmi nyilvánosságát egyetlen tollvonással eltörölhette vagy évekre szüneteltethette a kultúrpolitika. Arra figyeltem föl, milyen hangosan percegnek a szerkesztőségben a plafonra erősített neonlámpák, eddig észre sem vettem. Mindenki hallgatott. Emlékszem, jelen volt Örkény István, lesújtóan pillantott rám. Amikor odahaza elmeséltem, mi történt, s ráébresztettek, mekkora barom vagyok, elöntött a víz. Egy hipochondernek emlegetni azt a kis időt… egy hipochonder fővádlottnak! Szégyelljem magam.
Azonban íme bizonyság Isten és ember előtt: nincsen olyan rémes helyzet, mit ne lehetne tovább rontani. Hetekkel később a rádió pénztárában álltam sorba. A költő került mögém a súlyos aktatáskával. Izzadtam újra. Soká fogalmazgattam védőbeszédem, mire hátra mertem fordulni, akkor az összekészített mondatok helyett, hadarva: Drága Zelk úr… költő elvt… bácsi kérem, amikor én, hogy erre a kis időre már… azt nem úgy értettem, hogy amíg föl nem tetszik dobni a bakkan… ööö… meg tetszik h… épp ellenkezőleg, hogy én – s így tovább, reménytelenül belegabalyodva. Zelk várt, nem segített, csak nézett, párásan és szomorún, majd: Barátocskám, hagyjad abba, nem vettem a szívemre! – de láttam a szemében, hogy nem ez az igazság. Nagyon megbántottam, immár másodszor. És aztán meghalt. Nem miattam. Szerencsére a két eset között tizenegy év múlt el.

Jó volna most akként folytatni: a két külföldre szakadt fővádlottat is megismerhettem. De nem akarnám a Hogy voltot Hol nem voltra cserélni. Tardos Tiborhoz lehetett valamelyes szerencsém (róla majd legközelebb), Háy Gyula azonban örökre kisiklott a kezeim közül. Immár mind kisiklottak. Vagy inkább föl. Magasra.

 

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top