Vannak versolvasó emberek, akik a magyar költészet gazdag egészéből Kosztolányi Dezsőt szeretik legjobban; még olyan is akad, aki azt állítja, hogy ő a legnagyobb magyar költő. Vannak azután mások, akik azt mondják, hogy Kosztolányi költészete csupán egy szín a Nyugat-nemzedék pompás skáláján, de Kosztolányi prózája a magyar regény- és novellairodalomnak legalábbis az egyik csúcsa. Ismét mások elámulnak a nagy szorgalmú műfordítón, aki a világirodalom évezredeiből százszámra és kötetszámra ontotta a bravúros, óriás nyelvtechnikájú – bár nem túlságosan hűséges – magyar változatokat. S ha mindehhez hozzátesszük, hogy kitűnő és mindig érdekes esszéíró, lebilincselően csevegő újságíró – akkor mindenképpen meg kell állapítani, hogy ha rajongói olykor túloznak is, egy igen jelentékeny és nagyon vonzó irodalmi nagy alakkal állunk szemben, aki nagyon is alkalmas arra, hogy bizonyos pillanatokban kedvenc költője vagy írója legyen az olvasó embernek.
A Nyugat nagy költőnemzedékének, az Ady mögé sorakozóknak ahhoz a legelső vonalához tartozik, amelyet Babits Mihály, Tóth Árpád, Füst Milán, Juhász Gyula és ő, Kosztolányi Dezső fémjelez (s ide kell még sorolnunk igen kis terjedelmű, de mégis nagyon jelentékeny költészetével Karinthy Frigyest is). Ezek mind bölcsészként, tanárjelöltként indultak, volt, aki “filozopterköltészet”-nek gúnyolta lírájukat, amelynek nem mellékes jellegzetessége volt a költők igen nagy és széles körű műveltsége. S valamennyiükre jellemző volt az évezredek örökítette versformakészlet tökéletes birtoklása és mesteri módon kezelése. És ami nem kevésbé jellemző, hogy e néhány közös jellemző vonáson túl szinte semmi sem emlékeztet bennük egymásra. Értő olvasó egy Kosztolányi-versről vagy prózai bekezdésről akkor is felismeri, hogy ki írta, ha éppen azokat a sorokat addig még nem is olvasta.
Nagy kultúrájú vidéki értelmiségi családból érkezett egyetemistának Budapestre, apja a szabadkai gimnázium igazgatója volt, elődei egyik oldalról szabadságharcos hagyományú, műveltséget őrző és hagyományozó köznemesek, másik oldalról nemzedékeken keresztül patikus polgárok. Könyvek, eszmék és versek közül került fel az egyetemi társak közé. Itt az egyetemen azonnal összebarátkozik a hasonlóképpen irodalom szakos Babits Mihállyal és Juhász Gyulával, majd életre szóló barátságot köt a matematikával és fizikával foglalkozó Karinthyval és a jogász, de közben kereskedelmi iskolai tanárnak készülő Füst Milánnal. Irodalmi légkör, filozófia és esztétika kelti izgalmukat. Kosztolányi korai költészetében a világirodalomban divatos impresszionizmus, szimbolizmus, pesszimista dekadencia visszhangozik. Keresi a lélek kalandjait. S amikor 1907-ben (huszonkét éves korában) első verseskönyve megjelenik, felfigyel rá Ady is, felfigyelnek Ignotusék, akik nemsokára már szervezik a Nyugatot.
Ezekből a fiatal bölcsészekből, Kosztolányi baráti köréből kerül majd ki az a gárda, amely odaáll Ady mögé, akikkel Ignotus megindul az új irodalom felé. Kosztolányi sem kerülhet máshová, mint a Nyugat körébe.
Adytól tulajdonképpen nagyon távol áll. Majd sokkal később, tíz évvel Ady halála után egy botrányt keltő tanulmányban ki is fejti idegenkedését Ady egyéniségétől és költészetétől. A politikus és egyértelműen haladó Adyval szemben Kosztolányi a teljes politikai el nem kötelezettség híve és szószólója, ifjúkorában egyszerre ír a szocialista Népszavába és egyházi szemléletű katolikus lapokba, később lelkesedik Károlyi őszirózsás forradalmáért, majd az ellenforradalom idején egy ideig jobboldali hangokat üt meg, sőt rövid időre ellenforradalmi lap munkatársa, amit azonban hamarosan szégyell, főleg barátai előtt. Ezek a barátok sem kifejezetten baloldaliak (igazán csak Juhász Gyula az), de humanista polgárok, akik irtózattal néznek az ellenforradalomra. Az ő körükben a viaszlelkű és viasz-lelkiismeretű Kosztolányi is hamarosan elkülöníti magát az ellenforradalomtól, amelyhez valójában ugyanúgy nincs köze, mint a forradalomhoz. Ő a lélek kalandjainak költője és prózai krónikása. Részvétet érez minden emberi szenvedés iránt, látja és ábrázolja a polgári élet sivárságát, undorodik minden erőszaktól, gyönyörködik és gyönyörködtet a szépségben, játszik a nyelv végtelen lehetőségeivel, lelkére ereszti a külvilág benyomásait, és megfogalmazza a benyomásokat. Senkire költészetünkben nem illik annyira az impresszionista jelző, mint őrá. Nem vátesz, nem a közélet látnoka, nem lehet a tudat és az erkölcsi magatartás iránymutatója, mint Petőfi, Ady vagy József Attila, de még a művészet menedéket adó magasztosságát sem árasztja úgy, mint Arany János vagy Babits Mihály. Kosztolányi ehhez túl hitetlen, túl céltalan, túl eszménytelen. De varázslatosan játékos, aki elkábítja a lelket.
Művészi fejlődésében igen jól el lehet különíteni három korszakot. Az első indulásától az első világháborúig tart. Ebben az időben igazi, programszerű dekadens költő: a század emberének, pontosabban, polgárának szorongásait, hitevesztését, magáramaradottságát fejezi ki, de olyan bravúrosan játékos versekben, hogy az olvasót a pesszimista tartalom ellenére is inkább felderíti. Ennek a korszakának legkiemelkedőbb alkotása, A szegény kisgyermek panaszai – a kisgyermekkori emlékek, félelmek, vágyak, benyomások művészi felidézései. Ezzel a kötettel (1910) lépett Kosztolányi a kor költőinek első vonalába.
A második korszak az első világháború kitörésétől a forradalmakon át az ellenforradalom első évéig tart. Ez a nagy ingadozások kora. Kosztolányi közeledik a politikához, rokonszenvez a polgári radikalizmussal, verseiben és prózájában kifejezi a háború borzalmait, kitűnő publicisztikai cikkeket ír, versei mellett egyre csiszoltabbá válik kezében a novella, 1918-ban a forradalom mellé áll, a tanácsköztársaság idején visszahőköl, majd 1919 végén vállalja az ellenforradalmat. De az ellenforradalom terrorjától elfordul, és baráti körével együtt politikamentességbe vonul.
A harmadik korszakában emelkedett igazán nagy költővé, és ekkor alakult ki benne az európai viszonylatban is jelentékeny regényíró. 1920 után még több mint másfél évtizede volt. Óriási szorgalommal építette fel ekkor életműve terjedelemben is nagyobb, értékben is jelentékenyebb részét. Költészetében egyre inkább emelkedik az emberségesség költőjévé. Mindenben kételkedő pesszimizmusa lassanként átvált az ember iránti részvétbe és az emberbe vetett hitbe. A családi életben megtalálja a felelősségtudatot. Nyelve és kifejezőkészsége – ha lehetséges – még gazdagodik. Formaművész létére még a szabad versekkel is kísérletezik – teljes sikerrel. Ebben az időben keletkeznek kitűnő novelláskönyvei (Tengerszem, Esti Kornél). Csak úgy árasztja a műfordításokat. És ez időben írja regényeit. Ezek elsősorban lélektani regények, akkor is, ha történelmet idéznek, mint a Néró, a véres költő, akkor is ha cseléd és nagyságos úrék társadalmi problémájáról van szó, mint az Édes Annában, s akkor is, ha a vidéki városok sivárságáról szólnak (Pacsirta, Aranysárkány). Kitűnően ért az emberi lélek rezdüléseihez, és erről az oldalról közelítve nemegyszer – akaratán kívül – társadalmi igazságokat tud megvilágítani. Az Édes Annában például a kizsákmányoltak, a megalázottak osztálygyűlöletének pszichológiai mozzanatait mélyebben tárja fel, mint bárki, aki hasonló témáról politikai meggondolásokból írt. Regényei be is törtek a világirodalomba, a Néró, a véres költőről többek közt Thomas Mann írt elragadtatott sorokat.
Kosztolányi későbbi éveiben a fiatal költők bizalmas barátja és tanácsadója volt. És ő, aki oly indulatosan elkülönítette magát Adytól, nemcsak megértéssel fogadta József Attilát, de korán fel is fedezte benne a bontakozó nagy költőt.
Ötvenegy éves korában rák ölte meg.
Végső versei a halálvárás és a halálfélelem remekművei.
Ezek zárják le a játékosságában is mindig szorongó művészetet. De ebben a szorongásban ugyanakkor könnyedség és báj is volt. És ez a költészetvarázs egyben menedéket is adott a szorongások ellen.
Ezért is olyan sok olvasónak kedvenc költője Kosztolányi: pillanatnyi feledést ad a lét fenyegetései ellen.

(Hegedűs Géza: A magyar irodalom arcképcsarnoka)