Connect with us

A szerelmes Kosztolányi

Én úgy szeretlek.
A cigarettához
és a szalonkabáthoz te vagy a hit.

A vájt fülű és -szívű olvasónknak több talán nem is kell, hogy sejtse, ki búvik meg e sorok közt. Kosztolányi Dezső – szeretteinek csak: Dide – kisfiús daccal és aggastyáni fájdalommal telt pillantása, csakúgy, mint élet és halál mezsgyéjén egyensúlyozó költészete egyfajta védjegyévé vált.

De védjegyévé vált – köszönhetően a különös alteregó, Esti Kornélnak – a szalonkabát, s ideges kezének gyakori “lakója”, a cigaretta.

Szalonkabát és cigaretta – csöndes elegancia és nyugtalanság. A boldog-szomorú Kosztolányit sem jellemezhetnénk ennél jobban – s e kettősség ráadásul ott lesz minden tettében – így szerelmeiben is.

Kosztolányi szerelmi életéről pedig oly szemtanút szólítunk vallani, akinél közelebbről kevesen ismerhették Didét: feleségét, Harmos Ilonát.

Harmos Ilona – vagy ahogy Kosztolányi átkeresztelte: Görög Ilona – tehetséges pesti színésznő volt. 1910 telén kezdték össze-össze szövögetni életük fonalát a Párkák, bár korántsem volt könnyű dolguk. Első találkozásukra a Vígszínház nézőterén került sor. Kosztolányi a leány mellett ülő fiatalemberrel folytat eszmecserét a szünetben. A lány felett beszél el, mintha az levegő lenne, majd megkéri barátját, mutatná be őt “húgának”. Családi kötelék nem lévén, nevetve tisztázzák a félreértést. Kosztolányi gálánsan hazakíséri lányt.
A következő találkozáson azonban inkább ideges, nyugtalan oldalát mutatja a fiatalember. A “nevető harmadik” szerepében ezúttal Karinthy Frigyes, mindkettőjük közös ismerőse. A helyszín egy főpróba: Kosztolányi dacos, nőgyűlölő arcát mutatja most, ami Ilonát kihozza béketűréséből. A beszélgetést követően dühösen, bár diszkréten zaklatják Karinthyt: “Ki ez a nyegle fiatalember? Ki ez a fontoskodó lány?”. Karinthy méltán híres mondata ötlik fel: Hogyan is érthetné meg egymást férfi és nő, mikor mindkettő mást akar: a nő a férfit, a férfi meg a nőt. Karinthy hamar átlát a szitán, s “boronálni” kezd.

Eleinte csak “pajtások”. Szerepeket osztanak egymásra, hogy polgárpukkasztó jelenteket adhassanak elő az utcán, sokak megbotránkozására. A szerelem a színfalak mögött szövődik… Mély vallomások, majd heves visszakozás – leginkább így jellemezhetnénk szerelmüket. Igazi kínzó “se-veled-se-nélküled” kapcsolat. Egy alkalommal – többedik szakítás után – Kosztolányi unokatestvérét, Brenner József doktort, ismertebb nevén, Csáth Gézát keresi meg Ilona “idegi panaszaival”. Mikor a fiatal orvos előtt felfedi kilétét, immár Csáth Géza is azon kezd mesterkedni, hogy összebékítse őket. A legmeggyőzőbb érv az lesz, mikor Dide daliás unokaöccsével látja sétálni ex-kedvesét. A féltékenység visszasodorja Ilonához.

Végül házasság lesz a kapcsolat megpecsételője. Különös házasság: pajtási és szerelmi kötelék is egyben. De több is talán annál. Kosztolányi így búcsúzik tőle egy levele végén: “Barátod, testvéred, fiad: Désirée”. Ez talán mindent elárul. Kapcsolatuk ráadásul irodalomtörténeti szempontból is gyümölcsöző lesz: Harmos Ilona ötlete nyomán születik például Kosztolányi remekműve, az Édes Anna.

Kosztolányi, ha örök hűséget fogadott is, de semmiképpen sem fogadta meg, hogy többé más asszony nem gyújthatja lángra szívét. Még élete alkonyán is szenvedélyesen fellángol szerelme egy asszony iránt – s Harmos Ilonának ezúttal is fontos szerep jut.

A betegeskedő Dide szanatóriumról szanatóriumra jár feleségével, hogy gyógyíttassa magát. Egy Duna menti kastélyban ismerkedik meg talán utolsó nagy fellángolásának tárgyával: egy ideges, gyomorbeteg asszonnyal. A titokzatos asszony kisfiával és szőke nevelőnőjükkel érkezett, hogy kúrálja magát. Ilona kezdetben mit sem sejt, ám egy este… halljuk hát az ő szavaival:
Valamelyik este a társalgóból a Dunára pillantok, s észreveszem, hogy a holdvilágos éjszakában, az üveges ajtó mellett, a falhoz támaszkodva ott áll a fiúcska édesanyja, olyan különös és jelentős mozdulattal, hátraszegett fővel, amely félreérthetetlenül valami lázat mutat. Előbb azt hiszem, hogy egymagában ábrándozik, de azután, mintha az uram alakjának egy vékony szeletét látnám a közelében.” (Kosztolányi Dezsőné: Kosztolányi Dezső)

Az eset azonban nemcsak a feleség előtt tárul fel: másnap három-négy “jóakaró” hölgy súgja bizalmasan a fülébe, hogy férjének tetszik az a “másik”. Ilona rájuk hagyja, bár szívében – úgy tűnik nem alaptalanul – feléled a féltés. Dide pedig boldog. Az asszony miatt még a templomba is hajlandó eljárni vasárnapi misére – holott ezt még édesanyja kedvért sem tette meg.

Majd elérkezik a hazatérés pillanata. Dide este irtózatos jelenetet rendez: éjjel felriad, hogy rosszul van, s már érzi a véget. Orvosért könyörög, majd pedig kéri, Ilona hívjon be mindenkit hozzá. A mindenki persze nem lehet más, mint az asszony. A hitves csak az orvosért küld. Hajnalra javul a költő állapota.
Pest. Nyugalmat és koplalást ajánl az orvos a rosszullét nyomán. Dide állandó látogatója lesz egy “jóakaró barát”, akivel órákig pusmognak. Nem kétséges: ő az összekötő Dide és az asszony közt – tehát még nem szűnt meg a kapcsolat. Ilona végül dönt és enged. Mármint férjét, hogy az visszatérjen a kastélyba elrendezni érzéseit. Dide alig hisz fülének. Felesége asszisztál kis románcukhoz? Az eredmény még Ilonát is meglepi. A kastélyból hazatérő Kosztolányi ugyanis hozzá is megtér. Nem volt hiábavaló, hogy legyőzve büszkeségét visszaengedte ahhoz a “másikhoz”. Lássuk hát – kissé dramatizált formában – a jelenetet:

Ilona: Nem tudsz nekem semmit se mondani?
Dide: (sír) Manyikám, Manyikám, Manyikám…
Ilona: Mint egy síró gyermek… Szerelmes vagy?
Dide: (zokog) Manyikám, jaj Manyikám, jaj Manyikám…
Ilona: (csitítja) Na nem baj, nem baj, nem lesz semmi baj.
Dide: (zokog) Én feleségül veszem őt.
Ilona: Jó, feleségül veszed. Nem lesz semmi baj.
Dide: Milyen jó vagy, milyen jó vagy. (megnyugszik, mosolyog) Nem tudnék én nélküled élni. Hogy képzeltem én azt, hogy énlküled élni tudnék? El fognak ide jönni teára és beszélgetünk. Jó? Te is jóba leszel vele. Ugye? Ti ketten összebarátkoztok majd, és rám se fogtok nézni. Ugye jóban leszünk mindnyájan? Ugye nem lesz semmi baj, Manyikám?
Ilona: Nem lesz semmi baj, Diduskám. Nem lesz semmi baj.

Kétségek közt hánykódik, gyötrődik. Egyszer le akarja hagyni Ilonát, hogy egy albérletbe költözzön az asszonnyal; máskor arról kesereg, hogy az egész nem ér meg ennyi bonyodalmat, ráadásul az asszony arra akarja rávenni, hogy legyenek együtt öngyilkosok. Ilona gyakori telefonoktól kezdi elveszíteni türelmét, s kéri: Dide ne a füle hallatára hagyja zajlani az eseményeket. “Ha igazán szeretnél, nem haragudnál érte” – érkezik a válasz. Sic!

Hamarosan felgyorsulnak azonban az események. A titokzatos hölgy férje lép színre, s követeli, Dide váljon el, s vegye el az asszonyt, vagy álljon ki vele párbajozni. Dide könyörög hitvesének: válni szeretne, mondván: “Te vagy mindennek az oka, miért küldtél vissza a kastélyba”. Ilona hosszas vita után beleegyezik. “Édes, édes Manyikám. Látod, így melletted tudok maradni, most megint érzem, hogy szeretsz”. Végül a válás és a párbaj is elmarad. A “szegény kisgyermek” többé nem panaszkodott az ő édes Manyikájának. Szerelemről legalábbis már nem. De fájdalomról és halálfélelemről annál inkább. Röviddel e szerelem zárása előtt derült ki: Didét daganat sorvasztja. Ne sajnáljuk hát tőle – ahogy Ilona sem tette – utolsó nagy fellángolását!


(forrás: Sulinet)

 

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top