A Képzőművészeti Főiskola festő majd grafika szakán tanult művész rendkívüli sokoldalúságát az is jelzi, hogy a legkülönbözőbb grafikai technikák alkalmazása mellett festményeket alkotott, verset s prózát írt, a fényképezésben új utakat keresett s orgonálni is kitűnően tudott. Művészete az avantgarde irányzatok helyett a múlt nagy tradícióihoz tudott úgy kapcsolódni, hogy a stiláris, tematikus és ikonográfiai motívumokat szuverén módon olvasztotta sajátos kifejezőrendszerébe. Egyéni mitológiát megteremtő művészetében korunk kihívásaira válaszolva értelmezte újra a szimbólumokat. A repülés, a szárnyalás Kondornál gyakori témájában különös jelképeket teremtett rovarok (Darázskirály, 1963), madarak s repülő szerkezetek (A műtücsök felröppentése, 1960) képében. A klasszikus és keresztény mitológia jelképeit, ambivalens tartalmak forrásává változtatta. Az angyalok, a kerubok, a teremtés és a rombolás géniuszai a kondori ikonográfia legkülönösebb alakjai. Angyalai, szentjei, bibliai hősei a Jó és a Gonosz polaritását az ember megkísértésén keresztül tárják fel. Krisztust ábrázoló képein a keresztre feszítés korunk számára szóló üzenete foglalkoztatja (Pléhkrisztus, 1964; Krisztus a kereszten, 1971). A földi szférában létező ember arcváltozásait, az emberi színjáték tragikus szerepeit gyakran az isteni-szellemi szféra angyalaival szembesítve tárja elénk többértelmű olvasatok, ambivalens jelentések felvillantásával. Önarckép sorozatához (Valaki önarcképe) az aszimmetriára épülő diszharmónia kinyilvánításán keresztül, az irracionálissal szembenéző magatartás a kulcs. Falképei közül legharmonikusabb alkotása a Szent Margit legendáját feldolgozó margitszigeti pannója (1968). Életművének egyik csúcspontja A szentek bevonulása a városba (1972) című monumentális olajkép is falra szánt – de a megrendelő visszautasítása miatt múzeumba került – alkotás. A szemlélő számára többféle olvasatot kínáló, a művész groteszk s ironikus felhanggokkal teli tragikus történelemszemléletét, filozofikus világképét tükröző alkotás a kondori életút szintézisének tekinthető.

Kondor Béla verseit szinte alig ismeri az utókor, a kritika is többnyire sokkal inkább valamiféle „efemer” vállalkozásnak tartja, semmint a képzőművészeti munkákhoz méltó, az életmű másik súlypontját képező művészi vállalkozásnak. Igaz, hivatkozhatunk Nagy Lászlóra, Győri Jánosra, Domokos Mátyásra, Ágh Istvánra, Tandori Dezsőre, Horváth Györgyre, Tüskés Tiborra, Sümegi Györgyre is többek közt, akik a Kondor-versek originalitásáról, a modern magyar költészetben betöltött jelentőségteljes szerepéről írnak. A többnyire a 70-es, 80-as években született recenziók, esszék és tanulmányok azonban – a Kondor-kötetekkel egyetemben – mára visszhangtalanok. Pedig a csaknem két és fél száz, nyomtatásban megjelent lírai alkotás, köztük a műfaji szempontból is összetett, hosszabb terjedelmű Angyal, ördög, költő, valóban megérdemelnék a figyelmet. Kondor Béla versei ugyanis tematikai, poétikai szempontból – általában a versformát, a szóképek eredetiségét, a kettős tehetségű (Doppelbegabung) művésznek a látás, a szemlélés folyamatához való viszonyát illetően – egyedülállóak és sokszínűek. Leggyakrabban a művészi ars poeticának, a szerelemnek, a lélek és a test gyötrődéseinek, a lét-értelmezésnek, az individuum és a transzcendencia, valamint az individuum és a hatalom viszonyának kérdéseit tematizálják.

(források: hung-art, Varga Emőke)