Connect with us

A ló és az angyal jegyében

A LÓ ÉS AZ ANGYAL JEGYÉBEN
Nagy László és Kondor Béla barátságáról

Mikor Nagy Lászlót szíven ütötte Kondor Béla halála, egy barátság példátlan tragédiáját kellett tudomásul vennem testvéri aggodalommal. Egyszerre nyilvánvaló lett kapcsolatuk titkos mélysége, különös egyedülvalósága. Mert ha a hír után egész éjjel zokogás rázta az erős tartású embert, s leroskadva, négykézláb húzva magát a szőnyegen, fogával tépte anyagát, s nappal meg annyira félt az elgyengüléstől, rosszulléttől, hogy nem mert egyedül járni az utcán, valami nagyon nagy tragédiától szenvedett.
1972. december 13-án, másnap, már a halálhírtől ütötten én is mentem Lászlóhoz az Élet és Irodalom szerkesztőségébe, ahol megkért, kísérjem el a Petőfi Múzeumba, nem akar lenni egyedül, míg odaér, hogy a lap számára az ottani Kondor grafikákból válogasson. Ott érte az a fölébresztő szembetalálkozás, mely elől ezután sosem szabad kitérni a sajnálkozásba vegyült önsajnálattal, muszáj dicsőnek lenni még a tisztelt művészházaspár ellenében is, akik megint egy aszfalton elcsúszó áldozatként gondoltak kollégájukra. Egyedül lépett be a kapun.
Keddi nap volt. Szombaton vendégei voltak Kondoréknak feleségével, Szécsi Margittal kis baráti társaságban. Béla nyugodt viselkedése, szelíd derűje a gyógyulás reményével bíztatott: „szeretett volna nekünk muzsikálni. Minden hangszer, amit ő készített, ott volt kéznél: a különös hegedű, a keleti pengetős, a töröksíp, a tambura. Megmutatták, hogy lelkük van, pendültek, ríttak kicsit, hamar abbahagyták.” De akkor még pénzszűkére lehetett hárítani a kedvtelenséget, hogy karácsony előtt ennyire kiszolgáltatottak. Bátyám segíteni akart, és éppen akkor telefonált. Hihetetlen, hogy ettől a pillanattól minden szándék az élőért érvénytelen, s minden cselekedet az utóélet miatt történhet csak. Minden föltárt emlék, vallomás, hozzáforduló vers az árvaságot akarja értelmezni, a hiányt megjeleníteni.
Két év múlva is: „Elszállt mellőlem egy arkangyal, Kondor Béla. Szárnya szelével megütötte úgy a szívem, hogy ma is inog”. Ma is inog – akár a gyász első óráiban.
„B. megvette a Kondor könyvet, Németh Lajos tanulmányával. Ezt olvastam és nézegettem egész este. Éppen délután beszélgettünk M-tal: mondtam, mennyire hiányzik ez az ember nekem, nem pótolja senki és semmi. Milyen jó volt hozzám!” „Kedvesem, Samu. Tavaly álmodtam veled utoljára.” Őt gyászolja A mindenség mutogatója című versben, még a tavasz is az ő képében jelenik meg: „Kondor mester óceán-erővel ontja a formát, a színt. Nem hagyta abba, de istenigazából működik tovább. Miért látogat meg ennyiszer?… Olyan kondori ma a világ… És én nem mondtam neki soha: Te drága, te drága”. A Temetés utánban a saját kísértő halálával veszekszik, úgy akar élni, hogy ne a kondori sorsot élje, s ne a pohár fölötti pozíciót hagyja örökül, mint utolsó fényképet. „Oknak okozat iktatva: a szesz lángangyalai viszik a koporsót.” Már mindig a temetés után van:

Nem rózsával, tökéletes rémmel
nézni szembe, ez itt az örökség
ez a kincs tőle, a földbe vakult
széjjelmart rézkarckirálytól, a gyász
ragyogtat érte: tengert a redők
Magam vagyok már, ez is világos

Amíg Kondor élt, a baráti érzelmek nem voltak nyilvánosak, egymásnak kimondani sem tartották szükségesnek. Inkább a tömör méltatás, mint az 1965-ös kiállításról: „mint a legkiválóbb rajzoló a rézkarcban alkotott először nagyszerűt… Méltán nevezték a rézkarc királyának. Hamarosan kitűnt, hogy tehetsége sokrétűbb… hogy nemcsak kiváló festő, de kitűnő kolorista is. A képzőművészet izmusainak nem esik rabjául, játszik velük, mint macska az egérrel… művészetének lényege az erkölcsi tartás… Véleménye hol férfiasan haragos, hol tündérien humoros vagy gyermekien őszinte és kegyetlen. Kondor Béla kiállításán az emberféltő humanizmus sugárzik.” Emlékszem, ez a kiállítás milyen rövid ideig tartott nyitva az Ernst Múzeumban a forró nyár közepén. Ha már nem lehet letagadni, megadták neki a lehetőség látszatát. A méltatás nem említi ezt, mégis az a célja, hogy kiszóljon a néptelen tárlatból, s körébe vonja a hiányzókat is.
Kondor művészete a Menyegző verselemévé válhatott. Mi tudná a dáridó pimasz fényképészeit hívebben megjeleníteni, mint a „kék darázs-gépek, precízek, csupa gombok, rugók) motorizált rémek Kondor Béla baljós rézkarcairól.” A vers szavakkal teljesíti ki az ábrázoló művészetet, ugyanakkor azzá is válik, mint hatalmas panoráma-kép. A festő a költészetet „testemből való hiány”-nak mondta, Nagy László költészetében a barát testéből való hiány lett, múlhatatlan sajgás, véset a sebes cédrus nagy embersebei között: Jaj a Kerub Kondor orkánhuzatú sebe. Ez már a törvényesített halhatatlanság. Ezután már csak a saját nyelvén lehet előidézni, ahogy meg is történt legutóljára a Hét vers Kondor Béla képeihez ciklusban, 1977 novemberében történt. Tűnődés mártírja a Darázskirály, halott fiúknak beszél: „süvítsen-e szárny… avagy szétpukkanjon szívem a földalatti keszonban… ma nem születik szárnnyal bárki szárny és távlat bánata ez… fűnyelvvel biztassatok fiúk” – a született gyilkos Késes ember ellen, valami olyan tengerész-álomért, ahol a szerelemben megváltódni lehet, s „attól a perctől nincs közöm disznó szavakhoz… s mint kire szerelem édesen nagy súly esett / Bermuda-háromszögedben elsüllyedek.” Szent Péter „gönczében” teszi a szépet régies nyelven és írásmódban, ahogy képei középkoriasságában is van valami esendő játékosság, groteszk elevenség, báva mosoly. És kegyetlen hang is, ha a Gitáros nő elszökött. Vége a szerelmi önhitetésnek, csak a Fiatal menyasszony tétova szerepjátszása az öreg mellett, a mennyországgal díjazott kín ajánlata. Így lesz bohóctréfa az egész élet: „királyingbe hiába öltözök… sündisznóbőrt is ölthetek átdöfik bennem az angyalt… mulassatok hölgyek urak Mohácshoz mérve mi ez.” Kísérteties azonosulás, mintha azt mondaná, megyek már hívásodra, nemsokára ott leszek a nevedben szóló utolsó verseimmel.
Ezt a barátságot emlékeimmel szerettem volna alátámasztani, de alig találok hozzá eseményt. Meglepő ez még azoknak is, akik a Kondor-legendárium szereplői lehettek. Kapcsolatuk nem abban a térben zajlott, ami Kondorral annyira összenőtt. Ez intim és szemérmes, a másik látványos, sokszor zavaros, néha még botrányos is. Pilinszky élte át egyszerre mint a kettőt, s ő tudta legpontosabban kifejezni, s Kondort e kettőségben legjobban érteni: „Rendkívüli szempár fürkészi itt önmagát, a világot és bennünket. Egyszerre könyörtelen a tekintete és gyengéd, személytelen és személyes, tartózkodó és szégyentelen.” Együtt ismertem meg őket a Nárcisz presszó tükörrel kerített közegében. A szemközti bölcsész karról ültünk melléjük. Később már tudtam, déltájban biztosan megérkezik. Gyorsan jött át az előtéren, észrevett bennünket, félrebiccentette fejét, kedvesség bújkált tekintetében. Na, mi van? Elégséges válasz a – semmi különös. Rötyörészett, legyintett, leszólt. Nyers volt, mint egy melós, okos és tájékozott, akár egy szerzetes, kinek ez mégis csak földi hívság. Nagy László nem járt a Nárciszba, a hídbontók csehójába, a Pilvax söntésbe, az Építész pincébe sem. Én meg mintha csak profilját láttam volna jó ideig, amint tömény alkoholt iszik, egyszer alig szól, máskor elképesztő szavakkal szédíti a nőket, mert ahogy efféle helyeken megszokott, nem hiányoztak soha az örök jelenben élő hölgyek, s repkedtek az asztaltársaságok között a kezdő slágerénekesnők, fodrászlányok, a vezetéknév nélküli termetes Babák, s a filigrán Cipőgomszemű. A jó házból valók tűrőképességét trágárságokkal tette próbára, lássák csak szörnyetegnek, és csodálkozzanak, hirtelen milyen kedvessé változik ez a durva zseni. Semmi kedve nem volt okoskodni, művészetről fecsegni egy olyan környezetben, ahol mindenki a Művész. Akár a nyilvános helyeken, akár a műtermébe özönlő slepp előtt kamaszként rejtegette igazi valóját, s hagyott mindenkit ragyogni önzésében. Úgy tűnt, hogy
első találkozásaink alatt engem is megtűrt csupán, mintha észre se vette volna, hogy Nagy László öccse vagyok, és sohase vitte híremet abból a veszélyes társaságból, ahol a szabadság torz tükreiben tetszelegtem, s mint a legfiatalabb szaladtam kocsmákba italért, míg kettesben nem lehettünk pokoli szilveszterem, s dermedt magányunk mélyén az újévi másnaposságtól hervadt Nárciszban, 1961. január 1-én. Szelíd örömmel hívott el lakására, már nem a megszokott profil, hanem a teljes ember mutatkozott meg, ahogy a rajzasztalát belepő repülőmodelljeihez vezetett. A rovarszárnyú törékeny kis szerkezetek olyanok voltak, mint a szputnyik-mámort gúnyoló képén az űrtücsök. Szavait elfelejtettem, de akkor éreztem meg, sokkal okosabb, tájékozottabb, áradt szavaiból a szabadjára eresztett zsenialitás, a reneszánsz bőség. Játszani kezdett olyan orgonán, ami inkább egy régi falusi takács szövőszékéhez hasonlított. Baráti volt, de nem mondtam aztán se barátnak, a Samuzást is kerültem. Kölcsönadta elolvasásra versei Mártélyi füzetét. Bizalmasává tett a közös együttlét Sarkadi Imre szörnyű tragédiájának tanújaként és emlékében is.
Nagy László mindig azt tapasztalhatta, amit én az akkori újév napján. Emlékszem találkozásaikra, de csak töredékes az emlék azokról a helyzetekről, helyekről, ahol az a másik élet történt meg egy másféle időben. Kondor rajzokat visz a szerkesztőségbe, csak dolga végeztéig ül ott, aztán egyenes gerinccel föláll, s szapora léptekkel elmegy. Inkább a Belvárosi kávéházban, ahol Tamási Áron jelenléte szabja meg a rendes öltözetet, a komoly társalgást és a fesztelen kedélyt. Ha meghívott vendégekkel otthon, akkor Szécsi Margit énekének örül, s mert mindketten pestlőrinciek, a szülőhelyi élmények miatt lehetnek egymás cimborái, Béla az énekre orgonaszóval felel, László földrengéses arca mosolygósra változik, s kitart az éjszakai indulásig. Szép, egyértelmű emlékek. A barátságnak nem voltak zavaró mozzanatai, egyértelmű szeretet, testvéri bizalom jellemezte, semmi haverkodás, de nagyrabecsülés, tapintat, együttérzés, bajban való segítség. Nagy László lehetőségei által bátor kiállás az embert és művészt nyomorító körülmények ellen. Gyengéd aggodalma az alkohol miatt: „A legkisebb angyalt könnyű elítélnem. És könnyű fölmentenem is, hiszen enyhülést, feledést is adott barátomnak. De hogy szorítsam meg az olyan erőket, akik a legnagyobb formátumú magyar festőt magára hagyták.” Válaszolt búcsúztatójában az „elcsúszott az aszfalton” féle megítélésekre.
Kondor előbb halt meg, őt nem késztette olyan megvallásra a gyász, hogy „mennyire hiányzik… nem pótolja senki és semmi.” Mi pedig csak a megérzést tarthatjuk bizonyítéknak barátságunkra, s a csöndes konkrétumokban próbálunk fogódzót találni. Egy őszinte beszámoló levélben, melyet az 1961-es mártélyi nyáron írt. Aki ismeri a szavak mögötti valóságot, az a jelzéseket megsokszorozhatja: „még csak hat karcot csináltam. Mind Blake-hez… Még egy hetem van, azután megyek Pestre, amely város innen nézve elég borzasztónak tűnik most. Lárma és rossz ismerősök, házasság, pénz stb. Pénz itt sincs… kétségbeesve gondolok adósságaimra, meg a teljes anyagi csődre, amely éppen holnap következik majd be… Egy hét múlva találkozunk. Hétfőn.”
Az Arccal a tengernek, 1966-os válogatott kötethez ő készíti a védőborítót, a kötéstervet és az illusztrációkat. A védőborítón a Menyegző ifjú emberpárjának vonalban absztrahált képe, csak a segítségért nyújtózkodó és a virágot tartó kéz a megnevezhető, szárnyak tűnnek át a paláston, holdba vagy napba vagy virágba fogalmazódik át az egyetlen emberi fej, közben az egész kompozíciót hatalmas élő vitorlásnak véljük, melynek a hajószerkezet a távlata a tenger kékjén. Önálló mű az irodalmi inspiráció alapján. S mind a nyolc grafika így változtatja a verseket Kondor-művé. A Lánglakodalom füstjéből alakul a háború angyala, repülő ítéletvégrehajtó kezére csatolt szárnnyal a pici ház fölött. Majd Az angyal és a kutyák sötét kutyafej iszonyata, szárny-ruha tépő ebek és földbe gyökerezett angyallábak. A Virágénekhez társul a költő és képzőművész minden csalódásból fakadt képzete, a kézben a vágott rózsa, a lefejezett, lehulló hatalmas rózsafejek, a megszerkesztett, szerkezetszerű szárnyak árvasága. Lehet A város címere fekete katonája is angyal, a gonosz, kinek a jó angyalok buknak alá denevér szárnya mögül. A Kondor-szimbólum a Nagy Lászlóival legerősebben a Búcsúzik a lovacska rettenetében találkozik, a kerub-költő szomorú, koponyába váltó lófejekkel, a teljes forma égbe tart, akár egy szárnyatlan darázs, a lovacska lelke. A Menyegző másik megjelenítése úgy utal vissza a szövegre, hogy felidézi a teljes költői látomást, szinte viszonzásképpen, ahogy a „motorizált rémek Kondor Béla baljós rézkarcairól” sora az egész Kondor-életművet fölmutatja. A barátság megvallása ez kimondatlanul, de nyilvánossá tétetik az 1965-ből való rézkarc címében, ajánlásában: „Női Ló, egy barátomnak ajándékúl Lacinak ajándékúl Samu.”
Így kapunk választ a fölsóhajtásra, „Milyen jó volt hozzám”, most, mikor azonosulni tudott vele mindenestül. És ebben még azt az ajándékot is fölfedezhetjük, melynek hatására a költőben az alvó képzőművész is megébredt, visszatalált az elhagyott vonalhoz, az érdek nélküli ifjúsághoz. De amennyire ettől a barátságtól megfiatalodott, annyira beleőszült annak nélkülözésébe.

(Ágh István, forrás folyóirat)

 

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top