Petőfi utcák népe ma

A kiállítás megtekinthető:
2023. június 22. – október 1.
Kedd–péntek: 13–18 óra • Szombat–vasárnap: 10–18 óra
Hétfőn és ünnepnapokon zárva.

Kiállító fotográfusok : Bácsi Róbert László, Bődey János, Hirling Bálint, Mohai Balázs, Móricz-Sabján Simon †, Pályi Zsófia, Stiller Ákos, Urbán Ádám és Végh László, a Pictorial Collective tagjai
Kurátor: Virágvölgyi István

A születése óta eltelt két évszázadban divat volt azon töprengeni, mit gondolna ma Petőfi. Mi inkább arra voltunk kíváncsiak, hogy ha most indulna vándorútjára, vajon mit látna: Hogyan élnek ma a magyarok?

Petőfiről nevezték el a legtöbb utcát Magyarországon, ha egymás mellé tennénk mind a 2800-at, az Atlanti-óceánig is eljuthatnánk. A Pictorial Collective dokumentarista fotós kollektíva kilenc tagja a Petőfi utcák 266 ezer lakóját fotózta az elmúlt másfél évben. A képeiken kirajzolódó, határon túlra is átnyúló képzeletbeli Petőfi utca a mai magyar társadalomról ad szubjektív látleletet.

Petőfi Sándor kultusza már a 19. században nagyra nőtt, az pedig szinte burleszkbe illő, ahogy az elmúlt kétszáz évben minden politikai rendszer magához próbálta hajlítani az aktualizált Petőfi-képet. A gyorsan nemzeti vátesszé emelt Petőfi iránt senki nem maradhatott közömbös, így az összes rezsim róla nevezett el rengeteg keze ügyébe kerülő művelődési házat, könyvtárat, laktanyát és utcát. A több hullámban futó közterület-átnevezési kampányok pedig elkerülték Petőfit, akiről például a keményvonalas sztálinista Rákosi-diktatúrában is tonnaszámra nevezték át az addig Habsburgokról elnevezett magyarországi utcákat. Persze nem a települések legfontosabb közterületeit, hiszen azokat a kommunizmushoz közvetlenül köthető embereknek és jelszavaknak tartogatták, ezért fotósaink is inkább a falvak és városok mellékutcáiban kutakodtak.

Az elmúlt két évszázadban rengeteget mozdult előre a világ és benne Magyarország is. Többet fejlődtünk a reformkor óta, mint az államalapítás óta addig eltelt 800 évben összesen. Persze volt honnan, Petőfi korában a társadalom nagy része még írástudatlan zsellérekből állt. A Pictorial Collective mai fényképeit elnézve azért mégis erősen kétséges, hogy „a bőség kosarából mindenki egyaránt vehet”-e már, és Petőfi valószínűleg nem gondolná ma sem, hogy „megálljunk, mert itt van már a Kánaán”. [1]

A képeken nem a mélyszegénység és a nyomor a szembeötlő, mert nem is ezzel találkoztak leggyakrabban a fotósok országjárásuk során, hanem a szürkeséget szépítgető népi barkácsesztétikával, ami gyakran a létbizonytalanságot hivatott elfedni. Pedig környezetünk folyamatosan visszahat ránk. De vajon a név tényleg kötelez és működik a genius loci, a hely szelleme? Fontos, hogy kiről nevezzük el az utcáinkat? Hatással van Petőfi szellemisége egy Petőfiről elnevezett általános iskola tanulóira?

Petőfi verseiben közérthetően fogalmazott, ahogy a dokumentarista fotográfiák elsődleges jelentése is könnyen dekódolható. De a versekből és a fényképekből is, pláne a teljes fotóanyagból sokkal több kiolvasható: az egész több, mint a részek összessége. Ha újabb kétszáz év múlva visszanéznek utódaink, mit látnak majd? Végképp elnéptelenedett falvakat, vagy inkább további rohamos fejlődést?

Idővel minden fénykép érdekessé nemesül. Próbáljunk meg ezekre a jelenünket ábrázoló fotókra is inkább egy képzeletbeli jövő perspektívájából rátekinteni, tanulságos tapasztalás lehet, különösen Petőfi sorait fejben tartva:

Mögöttem a múlt szép kék erdősége,
Előttem a jövő szép zöld vetése;
Az mindig messze, és mégsem hagy el,
Ezt el nem érem, bár mindig közel.
Ekkép vándorlok az országuton,
Mely puszta, vadon,
Vándorlok csüggedetten
Az örökkétartó jelenben. [2]

Virágvölgyi István
kurátor

[1]   Petőfi Sándor: A XIX. század költői (részletek), Pest, 1847. január

[2] Petőfi Sándor: Mögöttem a múlt…, Szalkszentmárton, 1846. március 10. előtt

Borítókép: Győr © Pictorial Collective / Mohai Balázs

Forrás: capacenter.hu