Örkény özvegye és a magyar nyelv

A költészet napja remek alkalom a fanyalgásra: miért nem olvasnak elég magyar művet a világban? Miért nem értik nyelvünket és gondolkodásunkat? Bosszankodni felesleges. Értenek minket, csak mondjunk jó történeteket, jól. Radnóti Zsuzsa dramaturggal, Örkény István élet- és munkatársával, valamint Mácsai Pállal beszélgettünk, mi a siker kulcsa. A HVG online összeállítása.

„A Lánchíd éktelenül hosszú. Próbálja meg egyszer, Uram, és nem bánja meg. Sétáljon át egy hölggyel Budára és azután jöjjön vissza, lehetőleg ugyanazzal a hölggyel. Meglátja, szerelmet fog vallani, mert a híd olyan hosszú.” Hát ez tényleg egy hosszú híd. Szerb Antal kiváló kalauz, ha így kíséri a Budapestre érkező Idegent, akinek fogalma sincs arról, hogy ki volt a Legnagyobb Magyar, és miért hívjuk Palatinus-házaknak az Újlipót testes, folyóparti épületeit. Honnan tudhatná ő, hogy mit jelent a Lánchíd nekünk?

Márpedig az Idegen érti, hiszen Szerb megtalálta a legfontosabb tulajdonságot, a legpontosabb képeket, a legáthatóbb hangulatot, összefoglalva: a közös élményt, amivel mindenki kóstolót kaphat a magyar Lánchíd-nosztalgiából. Érkezzen az Idegen akár a Marsról, biztosak lehetünk benne, hogy az univerzum lingua francája: az élmény – még ha a szöveget magyarul is olvassuk, világnyelven szól a pesti szentimentalizmus.

Felesleges fanyalognunk tehát a költészet napján,
hogy nem értenek bennünket.

Igaz, kevesebb magyar művet fordítanak le, mint franciát vagy németet, igaz, alig találunk kötelező és ajánlott magyar irodalmat a világ oktatásában. De igenis értenek minket. Még meg is hallgatnak. Csak jó történeteket kell mesélni, és jól. Szerb Antal az egyik mesterember.

Örkény István egy másik.

Örkénynél magyarabb mesemondó nincs, ám történetei eljutottak Japántól New Yorkig. Itt egy példa: amikor hazaérkezett 1946 karácsonyán az orosz hadifogságból, a Lánchídhoz vezetett az első útja. Nem látta még családját, nem látta még otthonát, először a fagyos Dunához sétált az üszkös Keleti pályaudvarról.

Megkérdeztük Radnóti Zsuzsa dramaturgot, Örkény István özvegyét, mely történeteket meséljük el az Idegennek. Szerinte talán egyik a Tóték, amely arról szól, hogy a 2. világháború idején egy isten háta mögötti kis faluba a Tót-családhoz érkezik a frontról néhány napos szabadságra a fiuk parancsnoka, egy őrnagy. A család a távollevő és veszélyeknek kitett fiuk érdekében mindent megtesz, hogy a vendég jól érezze magát, s ezért legképtelenebb kívánságait is szolgalelkűen teljesítik, így például éjjel-nappal dobozolni kezdenek, amit az őrnagy egyre jobban élvez. Végül hétköznapi életük teljesen felfordul, s ők maguk teljesen kifordulnak önmagukból. A vendég elégedetten elutazik, de váratlanul, még egy rövid időre visszatér, s folytatni akarja a dobozolást.

„És Tót ekkor nem bírja tovább, fellázad, és feldarabolja újra megjelenő diktátorukat.

Ez a lázadás gesztusa…

…amikor valaki eljut a megalázkodás mélypontjáról a lázadásig, a kényszerű megalkuvástól az ölésig. Ez egy általános, nagy emberi alaphelyzet, amely arról szól, hogy az embert sokáig meg lehet alázni, megfélemlíteni (különösen, ha egy fontos cél érdekében tűr), de jön egy pillanat, amikor felrobban a világ, és a megalázott ember igazságtevő lesz.”

A másik történet rólunk, amely a Magyarország útikönyv elejére kívánkozik.

„A Macskajáték egy privátabb történet, de szintén emberi és nagyon ismerős alaphelyzet. Arról szól, hogy az érzelmek hőfoka nem változik az évek múlásával, csak az, ami fiatalkorban szépséges és természetes, az időskorban tragikomikussá válik. És arról is szól, hogy nem lehet egy percig sem feladni az életet.

Hőse egy idős asszony, aki újra átéli a szerelem különböző stációit, és amikor elhagyja őt az udvarlója, öngyilkosságot kísérel meg. De nem sikerül. Mikor magához tér, külföldön élő, tolószékes, béna nővérét látja maga mellett, akivel a történet folyamán végig intenzív levelezésben és telefonálásokban volt, és aki hazautazott Münchenből, a jólétből, hogy megnézze, mi történt a húgával.

S ahogy a Tóték befejezése is teljesen váratlan, úgy itt is az öngyilkosságot elkövető testvér azzal nevetteti meg béna nővérét, hogy különös játékba, macskák utánzásába kezd, hogy felvidítsa soha nem mosolygó nővérét. Ez az életerő: a legmélyebb pillanatban sem szabad az életet feladni. Mindig, mindent újra lehet kezdeni.

‘Az embernek a cselekvés az utolsó és egyetlen reménye’

– mondja egy helyütt Örkény István s ezt a keserédes erőt sugallj a Tóték is.”

Ezeknek a történeteknek kell hát idegen nyelveken megszólalnia. „Ahány ország, annyi szerencse, annyi nagyszerű előadása vagy komoly félreértése volt a daraboknak. Mindkét dráma a tragikum és a komikum elemeit, ezt a kettős látást tükrözi – szerencsére – igazán szórakoztató módon, remek szerepeket felkínálva színészeknek. És ha a fordítás egyenrangú a szöveggel, és az előadás érzékeny tehetséggel találja meg e kettősség egyensúlyát, akkor bárhol a világon megszólalhat, de ha a rendező és a szereplők elvétik az egyensúlyt, akkor viszont egy idejétmúlt melodráma vagy egy gyenge vígjáték válik belőle a színpadon. Az arány azért a közép-európai előadások javára billen, mert az itt élők érzik és értik igazán az életnek, a történelemnek ezt a furcsa libikókáit.

Itt egy pontos példa a szavakon túlmutató fordításra. Radnóti Zsuzsa úgy emlékszik egy szentpétervári (akkor még leningrádi) Tóték előadásra, mint a külföldi karrier egyik csúcspontjára. „ Az 1970-es évek közepén. Georgij Tovsztonogov, aki egy Európa-hírű, nagyszerű rendező volt, úgy adaptálta, hogy a család megaláztatása és némasága, ahogy egy diktátor elnyomja őket, abszolút aktuális volt. Gogol országában vagyunk, hallatlan sötét humorral tudta képviselni a darabot.

Olyan pillanatokat tudott teremteni, amit máig nem felejtek el,

például amikor Tótnak ásítani kellett, az őrnagy egy hatalmas villanykörtét vett elő, becsavarta a tűzoltóparancsnok szájába, és amint levette a kezét, az elkezdett világítani.

A másik: amikor már napok óta nem aludt Tót, és látomásai keletkeztek, akkor a székben elkezdett úszni. Tele volt ilyen különös, furcsa, vad jelenetekkel. Ennek a nagyszerű előadásnak az élményét fokozta és lépte túl bennem Mácsai Pál mostani Tóték előadása az Örkény Színházban.”

Értették Iránban, Mongóliában, Indonéziában és Egyiptomban is. Sőt, értették Japánban is. De valahogy elő-előfordul, hogy éppen nyugati rokonaink értenek minket félre.

Ne legyünk túl szigorúak azokhoz, akik nem beszélik az élmény lingua francáját. Nehéz tudás ez.

„Nehezen tudom elképzelni, hogy el tudnám mesélni mondjuk a holland Örkény történetét. Érdekelne, érteném, csak nem tudnám sajátomként mondani.” Ezt már Mácsai Pál rendező, az Azt meséld el, Pista! előadója mondja. Lassan 20 éve fut a monodráma, „a legősibb műfajban, amikor egy idős ember történeteket mond el.” Miért is nem lenne ennyire személyes a németalföldi rokon története? Azért, mert..

Örkény élet- és családtörténetében sok-sok fejezet „összevág a saját családom történetével…

Apám 10 évvel volt fiatalabb Örkénynél, nagyapám 10 évvel idősebb. Az Azt meséld el, Pista! egy 20. századi magyar polgárról szól, aki semmi másra nem vágyott, minthogy szuverén lényként létezhessen. Küzd az életben maradásért is, küzd a tehetsége érvényesülésért is, de főleg egy életen át küzd váltakozó, de kötelező szellemi áramlatokkal szemben a saját gondolataiért…”

Szóval ez a kulcs. Hogy felismerjük magunkat a történetben, így kell elmesélnie a törzs öregemberének. Mácsai szerint a Marslakó is könnyen megbarátkozna a Nézzünk bizakodva a jövőbe című egypercessel. „Szváziföldön talán nehezebb érteni a Macskajátékot, mert nincs opera, és ezért nem lehet szerelmes valaki egy tenorba. Vagy ott, ahol átjárhatóak a határok, szintén nehezen fogható fel, hogy mit jelent a müncheni vendég látogatása Budapesten. De hogy az öregségről szóló alapvető tartalmat megértik és át is élik, az biztos.”

És eljön majd az idő, amikor mindenki magyarul fog beszélni. Nézzünk csak bizakodva a jövőbe, amikor a világnyelven beszélő Örkény István szerint „a ‘magyar’ szó – potom száztizenöt év alatt – igévé változik, mely addigra minden élő nyelvbe felszívódik, méghozzá kellemes jelentéstartalommal.

“‘Magyarni’ spanyolul annyit tesz majd: utcán pénzt találni, érte lehajolni; katalán nyelvjárásban: ‘Könnyedén hajolgatok, amióta kínzó derékzsábámból kigyógyultam.’ És ha valaki Londonban így szól: I am going magyarni (vagyis szó szerint: megyek magyarni), ez azt jelenti: ‘Ahhoz az isteni nőhöz, akit ott látsz, most odamegyek, megszólítom, belekarolok, hazaviszem és…’ (Itt egy csúnya szó következik.)”

Margóra: az Idegen néha ugyanaz a személy, mint a Fiatal. Az Azt meséld el, Pista! egyik csúcsteljesítménye éppen az, hogy jönnek a színházjáró unokák, hogy mindenki nagyapját meghallgassák.

(videók: a HVG online oldalán)