Meghalt Heller Ágnes

Váratlanul elhunyt Heller Ágnes Széchenyi-díjas filozófus, esztéta, egyetemi tanár, a Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a New York-i New School for Social Research professor emeritusa. Kutatási területe az etika, az esztétika, a történet- és kultúrfilozófia, valamint a filozófiai antropológia kérdései voltak. Költészet és gondolkodás című könyve kapcsán írta róla a Kortárs folyóirat: “Heller Ágnes először is ízig-vérig modern gondolkodó. Modern, még mielőtt liberális vagy sztoikus vagy epikureus lenne, s modern még talán azelőtt is, hogy filozófus lenne. Azon belül pedig, hogy modern, persze nagyon sokféle: változatos és változó is. Modernnek lenni ez esetben azt is jelenti: esszéistának lenni, mind a filozófiai hitvallás, mind a poétika tekintetében.” Heller Ágnest a hírek szerint a Balatonban érte a halál.

Heller Ágnes a magyar filozófia 20. századi történetének meghatározó, nemzetközileg elismert alakja volt, de közéleti szerepvállalása is országosan ismertté tette. Magyar Tudományos Akadémia rendes tagja, a New York-i New School for Social Research professor emeritusa.

Budapesten született 1929. május 12-én zsidó származású polgári családban. Csak a szerencsének és a véletlennek köszönhette, hogy 15 évesen túlélte a holokausztot, amelyben több családtagját elvesztette. A háború után nehéz körülmények között, szegénységben élt, és csatlakozott a cionista mozgalomhoz, amit 1948-ban hagyott ott, amikor belépett a kommunista pártba.

Heller Ágnes 1947-től 1951-ig magyar és filozófia szakon tanult a budapesti egyetemen, majd a korszak legnagyobb, jelentős politikai befolyással is rendelkező filozófusa, Lukács György tanítványa lett. Ez a kapcsolat egész későbbi pályafutását meghatározta. Alig húszévesen Lukács megbízta, hogy kezdjen el filozófiatörténetet tanítani az elsőéveseknek, 1952-ben egy filozófiatörténeti jegyzetet is kiadott, amiből később is hallgatónemzedékek tanultak. “Örülök, hogy nincs belőle példányom, mert lehet, hogy nagyon szégyellném magam miatta” – mondta azzal a kíméletlen őszinteséggel, ahogy később erre az egész időszakra visszatekintett. 1953-ban számára is megdöbbentő volt, amikor a sztálinizmus bűneit elkezdték nyilvánosan beismerni, “ez egy olyan drámai pillanat volt, ahol az utak tényleg elkezdtek szétválni”, emlékezett vissza.
1956-ban már a forradalom oldalán áll, Bibó Istvánt példaképének tekinti. “Számomra 1956 olyan szent volt, mint semmi más. Életem legnagyobb politikai élménye az 1956-os forradalom volt” – mondta róla. Később a 25. évfordulóra Ausztráliában könyvet is írt az akkori eseményekről férjével, Fehér Ferenccel együtt.
Az ELTE Filozófia Tanszékén működő Budapesti Iskola tagja volt egészen 1958-ig, amikor politikai okokból Lukács Györggyel együtt eltávolították. Első önálló műve Az erkölcsi normák felbomlása – Etikai kérdések Kosztolányi Dezső munkásságában címmel még ez előtt, 1957-ben jelent meg, és annyira vonalas álláspontot képviselt az író életművével kapcsolatban, hogy Heller később maga is tévedésnek nevezte.

1958-ban 56-os szerepvállalása miatt fegyelmivel elküldték az egyetemről, öt évig gimnáziumban tanított, írásai nem jelenhettek meg, útlevelet sem kaphatott. Életének ehhez a szakaszához köthető az MSZMP KB-nak címzett, 1959-es keltezésű, “elvtársi önkritikát” gyakorló levele, melyben úgymond szembenéz politikai hibáival, mindenekelőtt azzal, hogy alábecsülte az “ellenforradalom” veszélyességét. A kordokumentumnak is tekinthető levél napvilágra kerülése 2011-ben kínos helyzetbe hozta Hellert, aki a hűségnyilatkozatot azzal magyarázta, hogy férjének akart segíteni. Az 1960-as években Heller felfelé haladt a tudományos ranglétrán, az 1955-ben megszerzett kandidátusi cím mellé 1968-ban doktori fokozatot szerzett, 1963-tól az MTA Szociológiai Intézetében dolgozott. Sorra jelentek meg művei, 1964-ben A morál szociológiája vagy A szociológia morálja, 1967-ben a Reneszánsz ember, 1970-ben A mindennapi élet és A szándéktól a következményig.

A Kádár-kor korlátozó szellemi légkörét azonban egyre kevésbé bírta elviselni. Kőbányai János 1998-ban megjelent Bicikliző majom című interjúregényében részletesen beszélt arról, milyennek látta közelről a Rákosi- és a Kádár-korszak diktatúráját, hogyan ábrándult ki fokozatosan a kommunizmusból, és jutott el a marxizmussal való szakításig:
De húszévesen azt hittem, hogy diót törünk föl. Rendszert akartam építeni. Marxistaként azt hittem, az eredeti Marxhoz való visszatéréssel kapom meg azokat az alapokat, amelyekre föl lehet építeni egy rendszert. Később az egyik alapot a másik után vettem ki építményemből, és helyettesítettem másikkal.
1968-ban társaival nyilatkozatban tiltakozott a csehszlovákiai beavatkozás ellen; 1973-ban, a „filozófus-per” során többedmagával kizárták a pártból, és elbocsátották állásából. Ilyen körülmények között szánta el magát az emigrációra 1977-ben. Nyugaton tárt karokkal fogadták, tanított Berlinben, Melbourne-ben, Torinóban, végül pedig 1986-tól huszonöt éven át New Yorkban a New School For Social Research egyetemen. Magyarországon 1978 és 1989 között nem jelenhetett meg publikációja, nyugaton viszont szinte minden nagyobb világnyelven kiadták a műveit. Elismertségét díjak sokasága is jelezte: Hannah Arendt-díjat (1995), Széchenyi-díjat (1995), Goethe-érmet (2010), Concordia-díjat (2012), Manès Sperber-díjat (2017) kapott, több egyetem díszdoktori címet adományozott neki.

A rendszerváltás után kezdett el ismét rendszeresen hazajárni, bár New York-i katedráját is megtartotta, 1995-től az ELTE Filozófia Tanszékén is tanított. Nagy lendülettel vetette bele magát a megélénkülő politikai életbe. Rengeteg interjút adott, rendszeresen nyilatkozott sajtónak, megszólalt kisebb és nagyobb fajsúlyú ügyekben egyaránt. Elszánt és következetes védelmezője volt a liberális demokráciának, felemelte a szavát az általa aggasztónak vélt antidemokratikus jelenségek ellen, és 2010-től az Orbán-kormány egyik legismertebb – nemzetközi ranggal is bíró – kritikusa lett, ennek következtében gyakran érték kemény, sokszor nemtelen támadások a kormányközeli média részéről. Közben azonban rendszeresen publikált filozófiai írásokat és esszéket is, az 1990-es évektől kezdve ismét több tucat könyve jelent meg magyarul. Férjét és alkotótársát, Fehér Ferenc filozófust, akivel több közös könyve is megjelent, 1994-ben vesztette el.
Élete végéig friss és aktív maradt, utolsó publikációja 2018-ban látott napvilágot. Egyik legutolsó interjúját 90. születésnapja alkalmából adta a Neokohn nevű portálnak. Ebben arról is beszélt, hogy miért tevődött át a munkássága súlypontja a filozófiáról a politizálásra élete utolsó szakaszában:
Ez életkorhoz van kötve, és ahhoz, hogy az ember tudatában van az életkorának. Ezt én megtanultam mesteremtől, Lukács Györgytől, aki elkövette azt a hibát, hogy azt hitte, nyolcvan felett is lehet új, önálló dologgal előállni. Az én koromban az ember foglalkozzon művek értelmezésével, és ne erőlködjön új, korszakos eszmeáramlatok kimunkálásával.

(forrás: index.hu)