| 
 Sem életében, sem halála óta senki se vitatta, hogy a mi évszázadunk  magyar irodalmának egyik legjelentékenyebb alakja Márai. Akik nem kedvelték –  és sokan nem kedvelték jobbról is, balról is -, azok is elismerték  művészi értékét, gondolatgazdagságát, műveinek hatását az olvasók  sokaságára. Amikor a harmincas évek elején máris sikeres regényíróként  foglalja el helyét az irodalmi életben és az újságírásban, a fasizmus  felé tartó, majd hamarosan rohanó országban a különböző árnyalatú  jobboldaliak felettébb idegenkednek egyértelmű liberalizmusa,  demokratizmusa miatt, vagyis az adott körülmények közt harcos baloldali  ellenzékiségétől. Idegenkednek, olykor háborognak is, de olvassák,  gyönyörködnek benne (szándékuk ellenére), vitatkoznak is vele, főleg  publicisztikájával. Mert mindig érdekes, amit ír, mert stílusa elegánsan  magas színvonalú írásművészet. Mert felizgatja azokat is, akik  egyetértenek vele, azokat is, akik politikailag egyenest ellenségüknek  tartják. Azután másfél évtizeddel később a szocializmus felé induló,  majd az ábrándos szocializmus elképzeléseit hamarosan felváltó, az  eszményt önkényuralommá torzító “marxista-leninista ideológia” és a  “szocialista realizmusnak” elnevezett irodalmi kényszermunka  évtizedeiben a hivatalos kultúrpolitika ugyanazt a Márait ugyanazokért a  stilisztikai-politikai tulajdonságai miatt jobboldali “polgári  csökevény”-nek láttatná, de közben ugyanúgy elismeri művészi értékét,  sőt még szándékainak humanizmusát is. Amikor pedig 1948-ban tudomásul  veszi a politikai és főleg a kultúrpolitikai fordulatot, amely  megfosztja attól a légkörtől “amely nélkül – saját, élőszóval, illetékes  államférfiak előtt elmondott szavaival – nem érdemes élni”, és önkéntes  száműzetésbe megy… akkor ugyan nem beszélnek és nem írnak róla, de  rosszakat se mondanak. Külföldön kelt és megjelent könyveit ugyan csak  illegálisan hozzák haza az odakintjárók, de ezek békésen hazatérnek a  kofferekben, terjednek az olvasók között, az irodalom értői  magánkörökben beszélnek róluk, anélkül, hogy bárkit megvádoltak volna  Márai-könyv olvasása miatt. Mert azért a legilletékesebb irodalmi  üldözők is tisztelik, és igyekeznek maguk is olvasni új könyveit. Majd  egyszerre már kezdik hazahívni. Az egyre lágyulóbb diktatúrának egyenest  jól jönne kibékülni Máraival. Hiszen Zilahy, a másik tisztelt emigráns  már békül, olykor már hazalátogat, majd úgy dönt, hogy haza is költözik.  Az már történelmi és irodalomtörténeti végzet, hogy hazakészülődés  közben hal meg. Márai azonban él, és a maga előkelő modorában,  választékos nyelvezetével csökönyösen ellenáll. Nem harcias szellem ő,  de nem is békülékeny, hanem konok, aki törhetetlenül hűséges  eszményeihez. Így él, egyre magányosabb lélekkel a messze idegenben,  egyre magányosabban a múló évek terhével. Már elérkezett a 89-ik  életévhez, közeledik a 90. Elege van mindenből, nincs további tartalma  számára a létnek. Annak idején elment, mert nem volt már itthon, amiért  érdemes élni. Most már sehol a világban nem észlelt olyasmit, ami miatt  érdemes élni. Ilyenkor okosabb önként menni. Egy biztos kézzel tartott  pisztoly egyetlen lövésével be lehet fejezni. Ezzel a fölényes  gesztussal lépett át a nyilvánvaló, a megjósolható halhatatlanságba.  Azóta itthon megint a legolvasottabb íróink közé tartozik. 
(forrás: mek.oszk.hu) 
 |