Kosztolányi Dezső családja így vészelte át a járványt

Halálközeli élmények, kifosztott rumkészlet és a végén egy kis vörösterror – Kosztolányi Dezsőné Harmos Ilona a férje halála után életrajzi könyvet írt az íróról, amely rengeteg érdekes részletet tárt fel a mindennapi életükről és gondjaik-ról.

A hazánkban pusztító spanyolnáthát ők is elkapták, akkoriban, 1918-1919-ben az I. kerületi Tábor utcában laktak a Vár alatt. Ebből az időszakból is érdekes feljegyzéseket olvashatunk Kosztolányiné könyvében. A koronavírus-járvány idején ezekből válogattunk, hogy ne feledjük, a legnehezebb időszakokat is át lehet vészelni, és most ezerszer jobbak a feltéte¬leink, mint egy világháború utáni, leharcolt országban. Más művészek, írók járványok alatti feljegyzéseit, emlékeit is meg fogjuk keresni, hogy erőt merítsünk a tapasztalataikból. Cikkünkhöz Kosztolányi Dezsőné Kosztolányi Dezső című könyvének 1938-as kiadását használtuk.

Az, hogy személyes ismerőseik között is aratott a halál, rengeteg aggodalommal töltötte el Kosztolányiékat. A bajt csak tetőzi, hogy még olyasvalaki is üzen értük, aki eddig nem fejezte ki irántuk az igazi érzelmeit.
„Ady Endre halálosan beteg. Mostanában többször izen érettünk. Látni akarja Didét [Kosztolányi Dezsőt], engem is. Eddig titkolt szeretetét most nem rejtegeti. Fakuló, tág szemével rajongással tekint költőtársának arcába. Szomorúan mutatja csontig soványodott lábszárát.”

Ady Endre nemsokára, 1919. ¬január 27-én meghalt, a spanyolnátha végzett legyengült, egyéb betegségekkel is küzdő szervezetével. Kosztolányiék viszont tovább élték az életüket, bár elképzelhetjük milyen borzalmas lehetett egy olyan időszakban élni, amikor „jó barátaink máról holnapra meghalnak, fia¬tal férfiak, fiatal nők. Karinthy felesége, Judik Etel, Dide fiatalkorának egyik kedves emléke. És Kaffka Margit.”

Kaffka Margit temetésén ráadásul Kosztolányi Dezső tartotta a gyászbeszédet. A spanyolnáthajárvány pedig egyre inkább begyűrűzött a házaspár életébe. Az, hogy egyre több ismerősük esett a kór áldozatául, csak tovább tépázta az idegeiket.

Kosztolányiné arról is írt, hogyan próbáltak védekezni a járvány ellen: „Mi kétségbeesetten félünk a járványtól, literszámra locsoljuk a szublimátos oldatot), torokfertőtlenítő vízzel járunk s az utcán, a villamoson is gargarizálunk.”
Ám hiába igyekeztek elkerülni, a kór, a spanyolnátha őket is megfertőzte.
„Délben egy órakor valami kaparni kezdi a torkomat. Kettőkor már mind a ketten harminckilenc fokos lázban fekszünk. Estére Bözsi, a dajka is megkapja a járványt, s a másik cselédlány is. Négy ágyban fekvő beteg van a házunkban. Ádámot [a fiukat] egy barátnőnk viszi magával. Két ápolónővér veszi át az uralmat. Két hadiápolónő. Reggeltől estig azt halljuk tőlük, hogy hány beteg pusztult már el a szörnyű betegségben s hogy milyen kevesen épültek fel belőle. Didének a szíve gyönge, nekem pedig a tüdőm rozzant, Bözsinek is a szíve rendetlenkedik. Dide a leghíresebb szívspecialista tanárt követeli a lány számára.”

A magyar irodalom szerencséjére Kosztolányiék felépültek. Az 1920-ban megjelent Kenyér és bor című kötetben több olyan verset, verssort találunk, amely e beteg időszak emléke lehet, köztük a Mint című vers utolsó két szakasza is: „Csak színezem tovább a régi hársfát, / és életemnek régi-régi társát, / mint a beteg, ki forró és fanyar // lázába édes képeket kavar / és álmodik, hogy jár a dombok alján, / előtte a kutyája s bot a karján.”
Kosztolányiék lábadozni kezdtek, először a felesége állt talpra, de maga sem számított arra, amit a háztartás körül látott: „Kivánszorgok az ágyból, körülnézek. Az udvarunk akár a szemétdomb, a konyhának földjét vastagon borítja a kiloccsantott zsír, a kamránk üres. Jóságos ápolónőink mindent elhordtak s két hét alatt húsz liter rumot elfogyasztottak. Ádám is hazakerül, soványan, sápadtan, megnyúlva és valami egészen idegen, cérnavékony, szemrehányó hangon szól hozzánk. Távol tőlünk átesett a betegségen s mi nem is sejtettük.”

Bár Kosztolányi kigyógyult a spanyolnáthából, nehezen szokott vissza a régi kerékvágásba, a betegség ugyanis eléggé megviselte a szervezetét. A felesége leírta, hogy hónapokig nem bírt aludni a súlyos fertőzés után: „Álmatlanságban szenved, szaglását tökéletesen elveszítette, a nyálkahártya-gyulladása nem akar megszűnni. Rákap egy vérpangást előidéző, zsongító gyógyszerre.”
Harmos Ilona arról is írt, hogy Karinthy Frigyes a felesége halála után összeomlott, céltalanul ténfergett a városban, nem tudott egyedül maradni, ezért többször Kosztolányiéknál aludt. Az 1919. május elsejére virradó éjszakát is náluk töltötte, reggel pedig kimentek a Vérmezőre megnézni a vörös májust. Ekkor váltak akaratlanul is a vörösterror szemtanúivá: „Úrnapja. A Krisztina-téren, a patika előtt, Várnai Janka, akivel valamikor együtt jártam a színész¬akadémiára, meggyújt egy vörös zászlót, öregurak fehér kendőket lobogtatnak s a Himnuszt éneklik. Terrorfiúk páncélkocsikkal jönnek és végigsöprik az utat. Belőnek a templomba is. Mi az iskolába menekülünk.”

(forrás: magyarnemzet.hu)