A Mediawave-re szervezték meg a barátai (Balázs Attila, Bošco Krstič, Danyi Zoltán, Durst György, Grencsó István, Jász Attila, Kőrösi Zoltán, Lábass Endre, Parti Nagy Lajos, Varga Mátyás, Villányi László) a közelgő hetvenedik születésnapjának megünneplését. Előre annyit mondtak csak, hogy a Mediawave húsz évéről beszélgetnek majd, valójában önről meséltek s az önhöz fűződő írásaikat olvasták fel. Számított a felköszöntésre?
Nagyrészt sikerült titokban tartaniuk. Néhány napja Pécsett volt egy kerekasztal-beszélgetés Thomka Beáta vezetésével a műveimről, és bár meghívtak, nem mentem el. Komoly kérdés, hogy az ember hogyan viszonyuljon a róla való beszédhez, nekem mindig problémáim vannak ezzel. Olyan vagyok ebben, mint Rilke, aki nem olvasta el a róla szóló kritikákat. Szemérmes ember vagyok, nem nagyon olvasom el a szövegeket, amiket rólam írnak, nem megyek el, mikor konferenciát rendeznek rólam, nem nézem meg a filmet, ami az írásomból vagy rólam készült. De amikor eltelik egy kis idő, és kezembe akad valami ilyesmi, abból mindig sokat tanulok végül. De ilyenkor már mindig otthon vagyok, nyugodt körülmények között, a saját világomban, oda érkezik meg a szöveg, a befogadás is más lesz ettől.
Az ilyen nyilvános ünneplésekkor sosem tudom, mit tegyek. Itt vagyok hetven évesen, és fogalmam sincs, hogyan reagáljak: elsírjam magam vagy mit csináljak. Ezért is volt szerencsés, hogy nem tudtam előre, mit terveznek a barátaim. Tudtam, hogy találkozni fogunk és felolvasunk a Mediawave húsz éve kapcsán írásokat, de nem hittem volna, hogy ez az egész csak álca. Gondoltam, hogy talán szóba kerülök és talán megemlítik azt is, hogy hetven leszek, de szerencsére nem volt időm felkészülni, akkor biztosan elérzékenyültem volna.
Több önről szóló írásban lehet olvasni, hogy a környező országok, főképpen a délszláv népek kortárs képzőművészetéről ön tudja a legtöbbet. Olyan titkok tudója, olyan behatóan ismeri ezt a világot, hogy az olvasó szinte meg sem tudja fejteni, vajon valósak-e azok a festők és művészek, akikről ír, vagy az ön képzeletének szülöttei.
A kis nemzetek nem ismerik és nem szeretik egymás kultúráját, mind Párizs vagy New York felé akarnak megmutatkozni, nem pedig egymásnak. Bármikor próbáltam is rávilágítani erre, bemutatni egy másik képet, mindig azt a választ kaptam, hogy Picasso, Matisse, Pollock, ők érdekelnek minket, nem pedig a szomszéd országban alkotó festők. A kis nemzetek nem képesek egymás különös világába belebújni, mert nincs idejük egymásra, mindig azt kell nézniük, mi a nagy trend. Bogaras dolognak tartják, hogy engem az érdekel, mit csinál egy kis nemzet kis festője.
Nemrég egy Groznjan nevű isztriai városkában voltam, ahol csak festők élnek, majdnem minden ház műterem és galéria. Bementem az egyikbe és megláttam egy képet, ami nagyon megtetszett, szinte fejbe kólintott. Egy csenevész kislány egy fekete esernyőt tartott, és zuhogott rá valami fekete dolog. Kiderült, hogy egy spliti fiatal festőnő műve, gyönyörű neve van: Tisja Kljakovicnak hívják. Egyik versemben írtam erről a képről, a festőnő pedig rátalált az interneten, végigkérdezte horvát íróbarátait, hogy mit tudnak rólam. Az egyik személyesen is ismert, így aztán elkezdtünk levelezni. Úgy hozta a sors, hogy az utóbbi időben hosszabb időket töltök Splitben, mondhatom, hogy harmadik városomnak választottam, így meglátogattam ott ezt a Tisját. Boldog találkozás volt, még a képet is nekem adta. Szerencsére mind több magyar festővel és íróval találkozom, akik elmennek ezekbe a városokba, és megtalálják ezeket a festőket. Valami mozdul tehát, lassan rájönnek, hogy valóban fontos dolgok ezek.
A teljes interjút a Versmondó folyóirat online oldalán olvashatják, itt:
