II. Országos Slam Poetry Bajnokság

A slam poetryvel egy probléma van: körbelengi a kúlság aurája. A kúl ember minden helyzetben, folyamatosan kúl. Kiflivásárlás közben, a postára menet, szex után, a harmadik sör előtt. Laza, nem izgul. Tudja, hogy nincs miért. Magabiztos. A világ dolgait két részre osztja: feketére és fehérre, jóra és rosszra, korlátoltra és haladóra. Rövidebben szólva: sekélyes és egyszerű, mint a bot. A nol.hu beszámolója.

2013 Budapestjén a kúlság attribútumai közé az alábbiak tartoznak: bézbólsapka; kötött sapka; kapucni; a Madách tér; kisméretű, vicces nevű saját kutya; enyhe, nem zavaró baloldaliság; valamint az ölelkezős, az összetartozást és a nem kúl emberektől való szigorú elhatárolódást jelző gettópacsizási köszönésforma.

És újabban sajnos a slam poetry is.

Legalábbis ezt gondolom, amikor szombat este megérkezem a Trafóba, a II. Országos Egyéni Slam Poetry Bajnokság döntőjére. A terem zsúfolásig tele van, levegő nincs, huszonnyolc fok lehet, sokan mégis sapkát viselnek. Néhányan összébb húzzák magukat a székeken, vállunkra súlyos kúlság nehezedik.

Ekkor azonban megjelenik a színpadon Szkárosi Endre, és elkezd teli torokból üvölteni. Nagyon jól csinálja, a nézőtéren döbbent csend, a levegőben Petőfi-parafrázisok repkednek vadul.

A bemelegítés után pedig érkezik Simon Márton, az első a huszonnégy slammer-versenyző közül. A szöveg arról szól, hogy mi is az a slam, illetve arról, hogy mi nem. És itt rögtön kiderül, hogy a slam poetryt bármi körbelengheti, amíg a lényeg, azaz a szöveg olyan tartalmat hordoz, amelyre érdemes odafigyelni. Simon verse pontosan ilyen: elgondolkodtató, humoros, és nyelvileg is rendkívül jól kidolgozott. Ez pedig szinte megdöbbentő erővel hat a nézőre, aki napjait a mindent egyre inkább agyonnyomó vizualitásban és dizájndiktatúrában éli.

A Simon által magasra helyezett lécet azonban az este folyamán még sokan megugorják. A huszonnégy versenyzőből legalább tíz olyan van, aki nagyon jó. A többiek szövegében is van legalább egy jól eltalált gondolat, szójáték, érzés, észrevétel, és az egész este folyamán mindössze egyetlenegy slammer akad, aki vállalhatatlanul gyenge szöveget írt.

A bajnokság számos pozitívumainak egyike a slammer-lányok jelenléte. Erősen megcáfolják ugyanis azt a régi berögződést, hogy költészeti esteken a szép csajok szerepe kizárólag az okos hímekre vetett, biztató és mély pillantásokban nyilvánulhat meg. Tolnai Eszter egy depressziós és egy hiperaktív nő szempontjából mondja el egy vakrandi sztoriját, míg Kemény Zsófi az irodalmi gyerek életének nehézségeiről ad elő három percben, hihetetlenül szórakoztató módon mesélve az egymást részegen kurvaanyázó magyar írókról. De az est női főszereplője ezúttal a Kolozsvárról érkező Győrfi Kata, aki az “akut párzási pánik” kifejezésre felépített szövegével a slamet egy egészen személyes, velejéig őszinte ösvényre tereli.

Közhely, hogy a művészet akkor jó, ha őszinte, de aki már végignézett néhány kortárs művészeti kínlódást, pontosan tudja, hogy mekkora értéke van egy modoroskodás nélkül végigmondott mondatnak. Győrfi előadása a magányról és az átverésről pontosan ilyen, akárcsak a döntőbe jutó Basch Péter már-már stand-up jellegű sztorizása arról, hogy milyen dolog kövérnek lenni. Vagy éppen utolsónak.

Horváth Kristóf Baschhoz hasonlóan az elgondolkodtatás és a humor eszközeit alkalmazza szövegeiben. Az elsőben a félig roma Horváth egyszerre szól be a Jobbiknak és a magukat divatból liberálisnak hazudó belvárosi prédikátoroknak, a másodikból pedig megtudhatjuk, hogy mire jó a málnás óvszer.

A legnagyobb hatású darabot azonban Süveg Márk adja elő. A történet egy deportálás krónikája, melyet egy elhurcolt zsidó szemszögéből hallunk. A szavakból, gesztusokból és csendekből megkomponált performansz után közönség és zsűri egyaránt mereven bámul maga elé a semmibe, és el is kell telnie negyed órának és két fellépőnek ahhoz, hogy valahogy kikecmeregjenek a katarzisból. A 2012-es slam poetry bajnokság győztese a döntőben aztán már rögtönzött művet ad elő. A nagyjából tíz perc alatt megírt, a kollégáknak köszönetet nyilvánító és az okoskodó újságírókat szolidan gyalázó szöveg egyértelmű bizonyítéka annak, amit a teremben már mindenki tudott: Magyarországon jelenleg senki nem ír jobban Süveg Márknál. És őszintébben sem.

A Trafóban tehát kiderült, hogy a slam a sok sapka és gettópacsizás ellenére sem feltétlenül kúl. Viszont lehet őszinte, és még mondanivalója is van.

És nagyon jó, hogy van.

(forrás: nol.hu;
szerző: Horváth András Dezső)