Hogyan legyünk magyar költő?

“Szülessünk egyszerű Glatternek Pesten. Édesanyánk, ikertestvérünk haljon e szülésbe bele. Tizenhárom évesen árvuljunk egészen el.” A minapi abdai gyalázat apropóján Bächer Iván korábbi írását közöljük teljes egészében, saját kötetéből.

Szülessünk egyszerű Glatternek Pesten. Édesanyánk, ikertestvérünk haljon e szülésbe bele.

Tizenhárom évesen árvuljunk egészen el.

Járjunk egyetemre – részben a numerus clausus okán is – Szegedre. Itt találjunk társakra végre. Találjunk zsidó származású katolikus pap példakép-professzort.

Tanuljunk meg minden megtanulhatót.

A névváltoztatást kérjük a szigorlat idején.

„Védettség”-re hivatkozva csak a „Radnóczi”-t engedélyezze a hivatal.

Mi használjuk azért is a zsidó nagyapa szülőhelynevét.

A harmincas évek második felétől készüljünk a halálra szépen.

Legyünk tökéletesek. Éljünk és írjunk hibátlanul.

Ne nagyon írjunk újságot, nagyregényt, heti kritikát.

Ne törődjünk többé semmi mással, csak azzal, hogy a dolgot tökélyre vigyük. A dolog nem az élet. Az nem érdekes. Csak egy fontos dolog van már, csak egy dolog van már: magyar költőnek lenni.

Ahogy ez egyre nehezebb lesz, úgy legyen ez egyre magától értetődőbb.

Amikor városunk leendő gyilkosaink kezén van, azoknak kezén, kik minket már törvények segedelmével taszítottak – volna – ki a magyarság kebeléből, és emiatt bombázni kezdik, akkor dacolva barátaink felháborodásával írjunk verset Nem tudhatom címmel.

A magyar zsidó költők antológiájába sajnáljuk, de nem adhatunk verset.

A kicsiny dolgokat szeressük: a hitvest, a diót, a békét, az almafát.

1944 májusában vonuljunk be munkaszolgálatra. Harmadszorra is.

Dolgozzunk a bori Heidenau-lágerben, ahol nincsen egyetlenegy francia, lengyel, hangos olasz, szakadár szerb sem – kizárólag méla zsidó és lezsidózott magyar.

Szedjünk sok szedret, csipkebogyót, írjunk szép, meg nem rezzenő, fegyelmezett betűkkel a kis füzetbe, hogy majd akkor is olvasható legyen, ha szétáztatja lapjait a sár, a vér, a testünk mindenféle nedve.

Ilyenkor már ne nagyon javítgassunk.

Elmosolyodhatunk egy pillanatra azon, milyen szép íróasztalt csináltattunk magunknak a Pozsonyi útra, aztán írjunk a tenyerünkben tartott fekete füzetbe tovább.

Vegyünk részt a cionisták kultúrdélutánjain, de szereplést – sajnáljuk – itt sem vállalhatunk. Máshol, más alkalommal a Szondi két apródját szavaljuk főként, mert azt szeretjük a legjobban éppen.

1944 augusztusának végén induljunk meg „hazafelé”. Hazafelé.

Előtte, útközben, minden lehető alkalommal adjuk át verseink másolatát minden barátnak, ismerősnek – hátha megrongálódna, elkallódna a kis füzet.

Szegedi utászokból álljon ki keretünk.

Nézzük, ahogy bajtársainkat kezdik ölni.

Nézzük, ahogy nem engedik a szerbeknek, hogy nekünk enni adjanak.

Nézzük, ahogy Titelnél, a magyar határnál a keretlegények agyonverik azon bajtársainkat, akik a magyar himnuszt kezdik dünnyögni.

Lépjünk társaink holttestén keresztül.

Szenvedjünk el minden szenvedhetőt.

Nézzük, ahogy a végén két emberséges ember legyen a keretben: két német szakács. Több német ne legyen köröttünk.

Gyilkosunk szájába német szavakat adjunk.

Nézzük – segíteni már nincs erőnk -, ahogy bajtársunk sírunkat megássa.

Legyen rajtunk bricsesznadrág, világosszürke zakó, tépett viharkabát.

Legyünk nyugodtak: megkerülünk.

Írta: Bächer Iván
forrás: facebook

fotó: Origo

fotó: Kisalföld