Én nem fogom be!

Átadták a Litera március 15-én meghirdetett meghívásos és nyílt közéletivers-pályázatának díjait. A meghívásos pályázaton résztvevő költemények közül diákzsűri választotta ki a legjobbnak ítélt művet, a nyílt pályázatra beérkezett temérdek vers közül pedig háromtagú szakmai zsűri emelte ki az első három legkiválóbbnak tartott pályaművet.

Az elmúlt időszakban reneszánszát éli az úgynevezett politikai költészet. Sorra születnek olyan közéleti költemények, amelyek aktuális állapotainkra, Magyarország helyzetére, az általános közérzületre, aktuális eseményekre reflektálnak. A Litera, látva ezeket az aktuális és fontos fejleményeket, úgy döntött, március 15-én meghívásos és nyílt pályázat kiírásával meghirdeti „Én nem fogom be – társadalmi célú líra” című meghívásos és nyílt verspályázatát.

A nyílt pályázat 2012. április 4-én 296 beérkezett érvényes pályaművel lezárult.

A díjátadás keretében felolvasásra invitáltak nyolc kortársköltőt. Jelen volt Balla Zsófia, Garaczi László, Kántor Péter, Schein Gábor, Szálinger Balázs, Szilágyi Ákos, Tóth Krisztina és Vörös István.

A diákzsűri tagjai között foglalt helyet Balajthy Ágnes, Gál András, Miklósvölgyi Zsolt, Sinkovicz László és Szamák Anna. Az ítészek értékelték a pályázatot és az eredményt hirdettek. A Litera-díjat Keresztury Tibor főszerkesztő adta át.

A nyílt pályázat alkotásait Bárány Tibor, Keresztury Tibor És Zalán Tibor értékelte. A díjátadón Bérczesi Róbert közreműködött.

Az első díjas, Horváth Viktor, a második, Molnár Krisztina Rita és a harmadik, Nyerges Gábor Ádám verseit itt olvashatják.

Horváth Viktor: Az IMF

Kedves, bajban van a népgazdaság,
és nekünk kell kihúznunk őt a bajból;
nekem maradt egy kis pénzem tavalyról;
amúgy se bírnám tartani tovább.

Hát rajta, fogjunk össze most mi ketten,
gyűjtsünk rongyot, papírt és sok vasat,
én közben simogatom a hasad,
az adómat már úgyis befizettem.

De jaj! Csak nehogy rátegye kezét
a multi-összeesküvés papírra,
adóra, vasra, rongyra és a szép

hasikádra, amire ez van írva:
utálom, ha a lompos IMF
a nemzetem lágy altestébe döf.

Horváth Viktor: Szabadságszerelem

Kedves, vívjuk ki most a forradalmat,
mondjuk, én lennék egy magyar huszár,
te meg lennél delnő és honleány,
Metternich pedig ellenszenves alkat.

Gyere, szaladj velem gyorsan Budára,
kiszabadítom neked Táncsicsot
(Karl Marx ekkor már szintén alkotott,
de erre most nem kell gondolni, drága).

Tanyánkon kappant hizlalnék neked,
vagy örökölnénk egy kis kúriát,
s mennénk a néppel tűzönvízen át.

Majd a szerelem s a honszeretet
a lelkünkbe együttesen beront;
kedves, csatoljuk vissza Trianont.

Horváth Viktor: Magyar hajnal az egészségügyben

Kedvesem, boldog újévet kívánok,
szenteltvizet, búzát s kolbászokat,
s az Isten óvja a kórházodat.
Én jót akarok teneked, de látod,
ellenünk fordult az egész világ;
levelet írt a Manuel Barózó,
Hilári Klinton s a többi vadorzó,
de mi a néppel tűzönvízen át.

Siseghetnek az éjfél varjai,
s az zárt osztályon a sok agybeteg,
mi ketten összefogunk, s állami
egységben mentjük meg a nemzetet.
Boldogok leszünk együtt te meg én,
feleségül is veszlek az idén.

Molnár Krisztina Rita: Keserű ének 2012-ből

Rettenetes dolgok mostan történülnek,
ólomidők járnak, kedvek nehezülnek.
Kedvek nehezülnek, mocsárba merülnek,
rajtunk más országok nyelvet köszörülnek.
Ujjal mutogatnak, s amíg ők derülnek,
pironkodunk gyakran, mint kik menekültek.
Mint kik menekültek, s csak törik a nyelvet,
dadogva köszönnek, sok békát lenyelnek,
ha köpködnek rájuk, bizony nem perelnek.

Rettenetes dolgok mostan történülnek,
régi undokságok napvilágra jőnek,
nyakunk fujtogatják, szörnyen tekergőznek,
múltnak hazugsági, jaj, hogy bűzölögnek.
Tudósok, doktorok, ó, hogy szörnyülködnek,
igazságot tenni öszve-öszveülnek.
Újságíróhadak vad szókat sziszegnek,
jobbról, balról állván nagy prédára lesnek,
kik ennek, kik annak szolgájává lesznek.

S mi mindent mondanak az együgyűeknek!
Ezek meg bármilyen maszlagot bevesznek,
hogy kik azok, akik mindenről tehetnek,
hát ellenük heccre, hamar ölre mennek,
szemet vájnak szemért, fogak kitöretnek.
Vannak mások is itt, ők sündisznót esznek,
cipő nélkül járnak, s van, ki örül ennek.
Még másabbak pedig aláírást gyűjtnek,
Ez nincsen hiában – mondják, s reménykednek.

Ha meghal mindenki, ki addig született,
míg a régi zsarnok el nem temettetett,
elmúlnak felőlünk az sötét fellegek,
miként mi porladunk, megnyílnak az egek.
Addig csak beszélünk, csak törjük a nyelvet,
csavarjuk a törvényt, csűrünk minden elvet,
dadogva köszönünk és vallunk szerelmet,
pironkodva élünk, fejünket leszegve,
mint kik elevenen vannak eltemetve.

Nyerges Gábor Ádám: Dalok a Sándor Palotából: Salyát verssem

Tallpra Magyar! Híj a haza!
Itt van az idő, most van az a-
mikor itt talpra fel! Rab-voltunk
mostanáig megint szép lesz. Kárt
hozottak az ős apáink némejike, kik
szabadon élltek, meg szabadon halltak
meg, szabadon most nem nyughatnak,
mert mi most esküszünk! Hogy esküszünk,
hogy rabok nem leszünk továb. Még jőni
kell, még jőni fog hogy, győzedelmi ének!
Ez itt a kérdés, hogy válasszatok! Áldgyon
vagy verjen sors keze. Mi azért esküszünk.

Isten, megálld a magyart, nyújtcs feléje végső
kart, bort, búzát, békességet! Meg sírt, hol
nemzet süjjed el, millió népek hazálya, világ
nagy ellenséggel. Zászlónk gyakran plántálld!
Aki bújt, az űldözött, sehonnai bitang ember,
védő kar nyúl barlangjában, de nem lelé.
“Bal” sors régen tépi, de már a víg esztendő jön.
Megbünhőtte már e nép: hogy a multban az
eljővendő. De buzgó imádsság is hányszor repedez
száz ezrek ajakján. A magyar nép megint szép lesz
a hosszu harc alatt s mélttó lessz nagy, régi híréhez,
mit rákentek a századok. A gyalázatok. Esküszünk.

A nagy világon kívűl nincsen sok hej.
Számunkra, édes hazánk! Isten álgyon, vagy verjen
meg védő keze, ahol itt élned, meg halnod is kel.
Őseinket is felhozád Árpádnak vérébűl, Tokalynak
szöllő mezején nektárt hullt méhébűl! Itt törtek
pálcát Hunyadi karjai! Esküszünk. De jaj, bűneínk
felett gyúlt harag a mennyedben, s elsújtád villámidat
újra csendes európa felettében. A kínzó rabiga
legjobjai elhultanak, mint a könnyek. De mint
a tiszta ég a dörgő fellegben, midőn ezt írtam,
unokáink elborultak. Megszakad a hon, s a hű
kebell, de hozzád azért bátran kiállt: esküszünk.

A Magyar talpra Magyar haza!
Magyar népnek, Magyar szava!
Magyar mult és jövenddő!
Az nem lehet, hogy ész, erő.

(Szerzettem: 2012. április kettő-án)

Nyerges Gábor Ádám: Vacsorázunk

Este van. Csendben rág a család.
Langyos csapvíz az életünk.
Esszük a nagymagyarország
alakú sültet. Ez a vacsoránk.

Félünk, hogy mire nem lesz pénzünk.
Meg miben kell majd meghalni.
Infarktus. Rák. Vérnyomás.
Mindenki mindenre rég felkészült.

Szótlanul ülünk. Vacsorázunk.
Nem sovinizmusból mondom,
viszont a fölöttünk lakó
külföldi albérlőktől beázunk.

Mindig van baj. Sír a nagyanyám,
sajnál egy ellenoldali,
frissen bukott politikust,
hogy “mért nem maradt meg a valagán”.

Én pályázatra írok verset.
Pénzért. Arról, hogy miért rossz.
Azaz inkább, hogy hogyan rossz.
“Nagyon”. Ennél jobban nem kesergek.

Tehát szabadnak lenni ilyen,
és ugyanilyen rabnak is.
Hogy nem vagy van a kettő közt,
hanem csak egy lehelletnyi igen.

Ülünk, mint kis kupac otthagyott
étel. Kihűlt, mozdulatlan,
s enyhén már megszáradt három
magyar állampolgár. Három halott.

(forrás:Litera)