Elhunyt Keszthelyi Rezső

83 éves korában elhunyt Keszthelyi Rezső, költő, író szerkesztő, a Tandorival föllépő költőnemzedék egyik kiváló képviselője. Ritkán megszólaló, rendkívül igényes, intellektuális hangoltságú lírikus volt.

Keszthelyi Rezső Szolnokon született 1933. február 5-én. Középiskoláit Nagyváradon, Kecskeméten és Budapesten végezte, majd újságíró lett. 1962-ben az ELTE-n magyar-történelem szakos középiskolai tanári oklevelet szerzett. 1962-1974 között a Corvina Könyvkiadó, 1974-től 1993-ig a Magvető Könyvkiadó szerkesztője. Többek között Apollinaire, Jacques Audiberti, Sartre fordítója. Finom, intellektuális hangoltságú költészete egyben erős érzelmi motiváltságú is. Új, válogatott verseinek gyűjteménye bizonyítja, hogy kortárs líra egyik legjelentősebb, titkos mestere.

(…) A legtisztább, önmagáról kérdező nyelv. A legmélyebb csönd, melyben nemcsak a lélegzetet hallani, hanem a lélekszünetet is. A legidőtlenebb magyar költői nyelv, mely körül múlt és jelen: egy. Keszthelyi Rezső költészet-esszenciát ír, s ez a kötet a lényeg eszenciája.

Széky János
Keszthelyi Rezső: Emlék Kert, Kalligram, 2015, 104 oldal,
Litera, 2015. június

A viszatérés az emlékek kertjébe című költeményében így ír Keszthelyi Rezső:

nagy volt az éjszaka
és elvitte szívét a szív
emlékéig – a csillagok kifelé
ragyognak a levegőből

most láthatná meg árnyalak-
pillanatát a halál,
ha létezhetné a nemlét
lét nélkül önmagát

de a kék terhe a kék terhe
a csiga megtámaszthatatlan
lelke – az egyszerű mászás
virágai haladna a tengeren

mikor beszívja
a szárnyak suhanásait
a tüdő – és velük
a levegő sorsát

ő lesz a nagylelkű
szomorúság – emelgeti
erejét a hullám – repül a mozdulat
mindenben az égen

*

győzi-e homokkal
a sivatag hogy mutasson
még valami pusztulást
akár a földben akár a semmiben

nem az örökkévalóban
porlad a szív
hanem önmaga bíborában
és izomzatában

egyetlen szál virágban
jelenik meg a hatalom
szépsége és közönye
hogy ragyogjon

ami élet nélkül is
kikerülhetetlen
és letöri a végtelen
alakzatait az anyag

történetét
a minden-nélkülire született
valóságot ki
szüntelen elhagyja az egeken túlit

mégis: hangozzék el ami van
érezze ezáltal
áll fenn csillag
és rengedez alul a tenger

legyen az elfelejtett
tények éjszakája és világossága
a mászás mindenkor
legelső ezüstje

*

kiviszi vakságát
a tapogatódzásba
és hogy lát vele az oly
anyagszép szánalom

színtelen érintések
érnek a szívébe
és majdnem érzi a felhők
követhetetlen súlyát

lélegzése addig tart
amíg akkora lesz
amekkora a levegő helye
a csillagok mennyezetén

és mozgása mindig
kihal a virágok megszólíthatatlan
alakjában és a nagy alkonyi
gólyák lassú hazaszállásában

csak az a vonzás önti el
amelyen halad
és elhagyhatatlan lüktetésében
égeti el vérének tömegét

*

a jel csillaga most
a fal – az öröm szerény
vizei terülnek a szárazföld
merülő úszása alá

sose juthat eszébe
a lélek de kigyullad
homloka mögött a levegő
szíve és megszületik

a halál fénye
a vér megmagyarázhatatlan
szárnyain és az árnyék
hosszabbodó álmán

az égboltot sose várhatja meg
életében hiszen sok idő
lesz sok fű sok
csiga – csigák

számtalan széltemploma
bennük a halványuló mész
dallama és a teljesség
egyetlen visszhangja

a lassúság szépsége már
a tenger és kicseréli
lénye az isten alakját amikor
kileheli a lehelet gyermekét

*

üregháza
az ezer évvel  későbbi
éjszaka benne a szív
mai tűzporával

a levegőbe tart vele
amikor mászik
és vízkék szarvával
keresi azt amit cipel

hófényű múmiák jönnek
elé a hold piramisából
az árnyék innenső
oldalán is a másikon

és csak párolog
párolog a kövek vére
amíg hasára tapasztja
a tengerek súlyát

mindig a saját méretébe
fogadva a hullámokat
és az emelkedő horizont
kivehetetlen hátterét

mert olyan ő aki el nem jut
odáig amiben van
és amiben nem lesz
hatalmas rög a homloka

mely töredezik és morzsolódik
ám egyre csak akkora marad
mint a testben a test
mint a semmiben a semmi

és ami előtte volt a mögötte

(a vers az Élet és Irodalomban
jelent meg, 2009-ben)