A költő, aki nem félt szabad lenni

Nem, József Attilának nem volt állandó belépője a Tisztelt Házba. Sőt – tudomásom és több, a költő életrajzát kutató irodalomtörténész szerint – sohasem járt a Parlamentben, csak a Kossuth Lajos téren. Fenn is maradt egy 1927-es fényképfelvétel arról, ahogy az (1945 után lebontott) Andrássy Gyula-szobor előtt kedves-félszegen, hunyorogva áll. Közel ahhoz a helyhez, ahonnan nemrég áthurcolták a szobrát.

Hogy szóba került-e József Attila neve, költészete, sorsa az egykori, a kortárs Tisztelt Házban, azt jelenleg nem tudom sem megerősíteni, sem cáfolni, mindenesetre a József Attila életében és halála után 1945-ig megjelent nyomtatott dokumentumok eddigi legteljesebb összeállításában nincs parlamenti eredetű szöveg. 1945-öt követően azután nagy fordulat következik be a Tisztelt Ház és a költő viszonyában: neve és sorsa megannyi esetben szóba került. De ez már külön történet, sokan meg is írták eszme-, politika-, kritika- és kultusztörténeti szempontból. Sajnálkozások és kanonizálások, kisajátítások és felmagasztosítások széphistóriája ebből a szempontból az Országház József Attila-narratívája, amelynek csupán egyik szála, hogy az 1950-ben róla elkeresztelt irodalmi középdíjat is többször a Parlament kupolatermében adták át.

A rendszerváltozás után volt kísérlet a magyar nemzeti irodalom élvonalából való kiiktatására, jobboldali diszkvalifikálására, de ez rövid életű volt – írja Agárdi Péter tanulmányában. Azóta persze tudjuk: inkább kirekesztés lett a sorsa a világirodalom egyik legnagyobb költőjének, ha már magáévá nem tehette a szabadságot hirdető költőt a hatalom.

Közben megjelent Agárdi Péter új tanulmánykötetete, Tverdota György méltatásában. Az „Irodalomról, vagy más ily fontos emberi lomról” című és József Attila és a magyar nemzeti hagyománytudat alcímű, a Balassi Kiadó gondozásában megjelent könyv első, József Attila és korunk címet viselő, hat írást magába foglaló ciklusában azt a vonalat viszi tovább, amelynek előző eredménye a „hosszú József Attila évet” mérlegre tevő, a költő befogadásának jelen állapotáról keresztmetszetet nyújtó, 2010-ben József Attila, a közös ihlet címen publikált kötet volt. Sőt, felépítését és az érintett témákat illetően talán még közvetlenebbül kapcsolódnak jelen kötet tanulmányai a 2006-ban megjelent „…a multat be kell vallani” című tanulmánykötethez. Pontos és értelmes, gondolkodó és közben teret engedő, tehát szabad mű egy szabad alkotótól. Aki tiszteli József Attilát, a költőt, és mint embert. Nem mindenki teszi ezt.

Parti Nagy Lajos írja, miután megnézte a Duna TV Hagyaték című sorozatának József Attiláról és Adyról szóló, 2013-as keltezésű darabját, amelynek két közreműködője, Dr. Raffay Ernő történész és Mezey Katalin, aki a Magyar Művészeti Akadémia irodalmi tagozata elnökeként volt jelen:

“A filmet figyelemreméltóvá a kilógó lóláb, a baljós kontextus teszi, az, hogy az akadémiai rangra felfuvalkodó MMA az ilyen elnöki szerepvállalásokkal egyre tudatosabban és erőszakosabban jelöli ki a nemzeti kánon, a NER-miheztartás kereteit. Pénze, fegyvere, sokasodó paripája megvan hozzá, nem lepődnék meg, ha ősztől ez lenne a kötelező irodalomtankönyvek (mind a kettő) főszólama is, ha tán nem is ezzel az inasiskolai egyszerűséggel.

Röviden: itt volt ez a két magyar költőzseni, akiket a saját fajtájuk nem támogatott, ezért sajnos amazok, az önjelölt forradalmárok mellé álltak, akik messze vezették őket a gyökereiktől, saját népüktől.

Adynak a pezsgőmámoros éjszakák s léha nők miatt nem volt pénze, ráadásul a küldetéstudatához nem volt küldetése sem. Ezt újdonsült szélsőliberális barátaitól a Hatvany Deutschoktól, meg a Galilei kör szélsőbalos fanatikusaitól (fotó: Korvin Ottó és Rákosi Mátyás) megkapta. Ám a tuggyukkik támogatásának ára volt, cserébe a tollát és a lelkét kérték. Ő pedig fékeveszett dühvel rontott neki mindennek, ami ezer esztendőn keresztül összetartotta az országot.

Raffay történész elbeszéli, hogy Ady korának támadhatatlanul legzüllöttebb és legerkölcstelenebb embere és férfija volt, nikotin, veronál, öt liter bor, horribile dictu Párizsban Léda, itthon meg Léda húga volt a szeretője. Egy háromszoros vérbajosnak! Viszont az istenes versei miatt a világirodalom egyik legnagyobb költője. Mezey Katalin elnök hozzáfűzi, hogy szegény Ady már várta, mikor írhat a többszörös honorárium miatt május elsejei verset a Népszavának. A vörös csillagról, mint az a gúnyos versbejátszásból megtudható. Mikor Tiszát, a nagy ellenséget meggyilkolták, folytatja a narrátor, Ady zokogva gyászolta, de késő volt, a két egymást halálra maró óriás holtteste körül már gyülekeztek a hatalomvágyó törpék…

Adynak pénze nem volt, József Attilának barátja. A kis Attila a cselédszobában lakott, miközben sógora, Makai Ödön a kommunistagyanús ügyvéd megbecsült vendégként bújtatta Rákosit. Az alacsony képességű megszállottakkal teli szélsőbaloldal hamar felfigyelt és lecsapott rá. Ő pedig mindent megtett, hogy új barátai elvtársuknak is elfogadják. Ezzel együtt népéért, nemzetéért mélységes felelősséget érző magyar ember is volt. Ennek bizonyítékaként a Hazámból idéz a film, mondván ilyen verset hithű kommunista nem írhat, a proletárnak nincs hazája. Ki is tagadták az inkvizítorok a pártból, ami felőrölte amúgy is labilis idegrendszerét.

Mezey elnök asszonytól ennek kapcsán megtudjuk, hogy fiatalon megélte hazája szétdarabolását, sőt a „Nem, nem, soha”, a sokszor idézett szlogen az ő 17 éves kori versének refrénje, amit mindig elhallgattak, máig nem szerepel a tananyagban, de ha szerepelne, biztos elítélnék. Hogy kik? Hát, az a nézőre van bízva, ezek után ki lehet találni.

Volt tehát két derék magyar gyerek, gondolattalan bábok költőzseni létükre, kiket a Hatvany Deutsch-Makai Ödön-Rákosi Mátyás háromszög szélsőtörpéi szabályosan megrontottak, felismervén, hogy azt hordozzák magukban, ami az ő köreikben a leginkább hiányzik, az igazi tiszta őstehetséget. Gátlástalanul felhasználták életművükből, ami az ő eszméiket látszott igazolni, s ami még nagyobb bűn, elhazudták azt, ami kilógott a gondosan felépített képből.

Hogy mitől zsenik, ha ilyen toprongy, akarattalan kis hülyék voltak?

Hát mert egész új világokat teremtettek magyar szóból, magyar lélekből. Erről, a zseniségről több szó nem esik, könyvlapok suhognak, lángok lobognak, füst száll, pompőz, naciogejl zene szól egy állami temetés modorában.”

József Attila verseivel tiltakozik a szabadságot korlátozók, az elnyomók, a megfélelítők ellen:

“Számon tarthatják, mit telefonoztam
s mikor miért, kinek.
Aktákba irják, miről álmodoztam
s azt is, ki érti meg.
És nem sejthetem, mikor lesz elég ok
előkotorni azt a kartotékot,
mely jogom sérti meg.

És az országban a törékeny falvak
– anyám ott született –
az eleven jog fájáról lehulltak,
mint itt e levelek
s ha rájuk hág a felnőtt balszerencse,
mind megcsörren, hogy nyomorát jelentse
s elporlik, szétpereg.

Óh, én nem igy képzeltem el a rendet.
Lelkem nem ily honos.
Nem hittem létet, hogy könnyebben tenghet,
aki alattomos.
Sem népet, amely retteg, hogyha választ,
szemét lesütve fontol sanda választ
és vidul, ha toroz.

Én nem ilyennek képzeltem a rendet.
Pedig hát engemet
sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,
mint apró gyermeket,
ki ugrott volna egy jó szóra nyomban.
Én tudtam – messze anyám, rokonom van,
ezek idegenek.

Felnőttem már. Szaporodik fogamban
az idegen anyag,
mint szivemben a halál. De jogom van
és lélek vagy agyag
még nem vagyok s nem oly becses az irhám,
hogy érett fővel szótlanul kibirnám,
ha nem vagyok szabad!

Az én vezérem bensőmből vezérel!
Emberek, nem vadak –
elmék vagyunk! Szivünk, mig vágyat érlel,
nem kartoték-adat.
Jöjj el, szabadság! Te szülj nekem rendet,
jó szóval oktasd, játszani is engedd
szép, komoly fiadat!

(József Attila: Levegőt! – 1935. nov. 21.)

1922, nappal, valahol egy pesti gyárban. Félhomály, minden hangot elnyel a gépsor zakatolása, nyögve nyikorognak a csapágyak. Szalagról el, darabolás, címkézés, szalagra rá. Nem könnyű elhibázni. A napi ezer ismétlés beleégeti az emberbe a mozdulatokat. Baleset kizárva, s ha mégis megsérül valaki, akad helyette más. Szalagról el, darabolás… amíg itt vagy, addig se dideregsz az utcán… címkézés, szalagra rá. Ha nem lesz kész a mai mennyiség, a gyerek holnap miből kap enni? Szalagról el, címkézés… azaz előbb darabolás…

Egy kiáltás harsogja túl az alapzajt. Valakit elkapott a darabológép.

József Attila szegénységben élte le fiatal éveit. Hároméves korában apja elhagyta a családot, és a gyermekvédő liga Attilát vidékre küldte, nevelőszülőkhöz. Anyja mosásból és takarításból négy év alatt annyi pénzt szedett össze, hogy visszaadták neki gyermekét. A költő fiatalkora nélkülözésben, napról-napra vegetálva telt. Felemelkedésre nincs remény, a munkabérek és a lehetőségek épp csak a másnapi betevő falatra elegendők. Bármennyit dolgozzon is, a haszon lassan és biztosan a munkaadó, a tőkés kezébe vándorol.

A költő több korai verse is a kizsákmányolt bérmunkások (proletárok) életének kilátástalanságáról szól. Az 1922-ben kiadott A gép elkapta c. költeményben a halott dolgozó látványa nem döbbenetet, hanem irígységet vált ki társaiból. Ő már végzett, neki nincs több gondja ezen a világon. Nem kell hajnalban kelnie és éjszaka hazabotorkálnia. Csak ez az egy kiút létezik. ,,amíg tőkések adnak munkát|, a tőkéseké a haszon” — írja a költő 1933-ban, A tőkések hasznáról c. versében.

A Mondd, mit érlelben (1932) a ledönthetetlen korlátok határolta emberi sorsok között megjelenik a költőé is. A nyomás alatt elvész az egyéniség, a betűknek ára van és nem értéke, a verseknek pedig védjegye és nem írója. A gondolat hatvan év múltán sem veszített aktualitásából.

József Attila a kérdéskört teljesen más oldalról közelíti meg az 1935-ös keltezésű, Levegőt! c. versében. Más nagy gondolati költeményeihez hasonlóan (pl. A Dunánál, Hazám) itt is egy, a meditációs helyzetet megteremtő természeti képpel indít. A hazafelé sétáló költő összerezzen, amikor egy férfi bukkan fel az elhagyatott úton. Az a férfi akár meg is támadhatta volna, ki is foszthatta volna, ráolvashatta volna vélt vagy valós bűneit, és bekísérhette volna a legközelebbi fogdába. De nem így történt. A férfi tovább baktatott, és nem maradt mögötte más, csak a kételyek.

A hallgatózó rendőrállam bármikor a tettek mezejére léphet, előáshatja a hónapok óta szorgosan készülő megfigyelési jegyzőkönyveket. A falvakban rendezett nyílt szavazáson a parasztok nem mernek a karhatalom ellen voksolni, mert ezzel saját megélhetésüket kockáztatnák. A módosított választójogi törvény nem az első, de nem is az utolsó eleme a születőben levő zsarnokságnak.

A személyes adatok számontartása már 1921-ben, Kosztolányi Dezsőnél is megjelenik A bús férfi panaszaiban (,,Beírtak engem mindenféle könyvbe”), Illyés Gyula pedig 1950-ben ír verset Egy mondat a zsarnokságról címmel. József Attila ifjúkorában ellene volt mindenféle társadalmi rendnek (,,A rend lecsap rád”), és csak fokozatosan állt át a ,,rend-pártiak” oldalára. A költő gondolatvilágában azonban Szabadság és Rend (ez volt a Levegőt eredeti címe) csakis egymás mellett, egymást erősítve létezhetett.

A korabeli Magyarországon viszont épp fordítva történt: a két fogalom egyre inkább távolodni kezdett. Egy új rend bontogatta szárnyait, miközben az egyén szabadsága egyre csökkent, mostmár nem csak anyagi értelemben. Hitler befolyása nőttön-nőtt, és a felé vezető magyar politikai kényszerpályájával az átlagember nem tudott megbékélni. Talán éppen ezt a lappangó forradalmi érzést közvetíti a költő az ugyancsak 1935-ös Május-sal. Ez a vers (,,a szabadság sétára megy.| Hős népe ágat lenget,| s ő kézenfogva vezeti| szép gyermekét, a rendet!”) volt a Levegőt! előtt a szabadság és a rend összefonódásának utolsó állomása József Attila költészetében.

A Levegőt!-nek életrajzi vonatkozása is van: a ,,sokszor nem is tudtam, hogy miért, vertek,| mint apró gyermeket,| ki ugrott volna egy jó szóra nyomban az Öcsödi nevelőszülőknél töltött keserű, megaláztatással teli éveket idézi fel, figyelmeztetve arra, hogy a ,,verés” bármelyik pillatanban országos méreteket ölthet. A költő végül a megalkuvás nélküli, őszinte belső szabadságigény és az ezáltal létrejövő rend mellett foglal állást.

Érdemes megfigyelni, hogy József Attila mondanivalóját milyen bonyolult versformában fogalmazta meg. Más nagy gondolati verseiben a ritmus alkalmazkodik a szöveghez, hogy a megfogalmazódó gondolatok tartalmát minél hűbben adhassa vissza. A kései versekben viszont azt érezhetjük, mintha a költő szándékosan nehezítené a saját dolgát a létező legbonyolultabb versforma használatával. Az a b a b c c b ,,keverék” rímképlet mellett hatodfeles és hármas jambusok éles váltakozása önti formába és tartja pórázon az elme szárnyalását.

József Attila verseiben a rímek nem csak díszítenek, hanem önmaguk is jelentést hordoznak. Például a ,,rendet” hívórímre mindig egy fontos gondolatot lezáró válaszrím érkezik. A ,,tenghet” a visszáságokra, az akkori rend fonákságaira utal, a ,,vertek” a közeljövő várható alakulására figyelmeztet, és végül az ,,engedd’ feloldja az eddigi belső szigort. Rímek tekintetében is több ponton párhuzam vonható költő más gondolati verseivel.

A Levegőt! időtálló voltát az is bizonyítja, hogy megjelenése után évtizedek múlva is szavalták. Szavalták, mégpedig abban a korban, amelynek rendje József Attilát magáénak vallotta, lakótelepet és díjat nevezett el róla, és igyekezett elhallgattatni a nézetkülönbségeket. Szavalták egy olyan rend korában, amilyen rend ellen a költő éppen ebben a versben tiltakozott. A mondanivalót a József Attiláról később mesterségesen kialakított kép sem volt képes eltitkolni, a sorok erősebbek voltak mindenféle cenzúránál.

A költő egész életét végigkísérte lázadó természete. Nem volt olyan hely, ahol sokáig meg tudott volna maradni, iskoláit és egyetemeit évente váltogatta, összeveszett Babits-csal, pedig hosszantartó barátságuk számos szakmai előnyt hozhatott volna. Ugyanez a lázadó természet jelentkezik akkor, amikor belép a kommunista mozgalomba, és talán ugyanez volt az oka annak is, hogy kizárták a pártból. Az 1936-ban írt Világosítsd föl immár kiábrándultan a kor két legelterjedtebb eszméje, a kommunizmus és a fasizmus ellen érvel.

Az első versszakban szereplő ,,csahos kutyák” kifejezés a kommunista mozgalom kedvelt szófordulata. Ismét megjelenik a pénz, mint életszervező erő: ,,Vagy alkudoznak, vagy bölcselnek,| de mind-mind pézre vált reményt.”. A második versszakban a ,,hogy ne legyen a gyerek hiába” a szovjet alkotmányba foglalt abortuszellenességre játszik rá. A harmadik versszak arról ad számot, hogy — csellel vagy képmutatással — a világban mindenki a maga hasznát keresi, erőt gyűjt és csak az alkalmas pillanatra vár. A gyermek motívum itt a megszokottól eltérően, nem az ártatlanság és a jóság jelképeként jelenik meg, hanem a háttérben szervezkedő, országos befolyásra törekvő politikai irányzatokat szimbolizálja.

Az 1937-es keltezésű Tudod, hogy nincs bocsánat az egyén rendre és szabadságra való hiábavaló törekvését és a óvatosan épített harmónia szükségszerű széthullását fogalmazza meg. Megbocsátni az eltévelyedett, hibáját beismerő gyermeknek szokás. Az életben azonban nincs bocsánat, felelősség van, büntetés és bűnhődés. Büntetés idelent azoknak, akik nem alkalmazkodtak a rájuk kényszerített társadalmi rendhez; bűnhődés odafent azoknak, akik saját, elnyomó rend-eszméjüket az országra erőszakolták. Az ember lelkiismerete és kartonlapja nem lehet egyszerre tiszta.

A versben sorra jelennek meg a rossz szerepei: a zsarnokság, a valódi indokok elrejtése, az igazság és igazságszolgáltatás saját érdekek szerinti alakítása, a hitetlenség, a megvesztegetés és a hűtlenség. Megoldás nincs, az életét számbavevő ember szíve üres marad. Menekülést csak az öngyilkosság jelenthet (akár fegyverrel, akár a vonat alatt), ezenkívül a — talán hiába keresett — igaz szerelem, az emberi kapcsolatok megtartó ereje emelheti ki az embert szánalmas helyzetéből.

Az ugyancsak 1937-ben írt Hazám hét szonettje sorra veszi, összefoglalja a már említett problémákat a rend, az ország és a szabadság körül. Az utolsó hat sor (,,Adtál földmívest a tengernek,| adj emberséget az embernek.| Adj magyarságot a magyarnak,| hogy mi ne legyünk német gyarmat.| Hadd írjak szépet, jót — nekem| add meg boldogabb énekem!”) nyíltan Hitler ellen fordul, addig, amíg ki volt szabad mondani, amíg volt elvi lehetőség az elhatárolódásra. A költő feladata itt már (az Eszmélettel ellentétben) nem a puszta szemlélődés, hanem az írás, a magyarság tanítása. Az elnyomás ellen csak az igazságra való rádöbbentés veheti fel a harcot.

Ismét megfigyelhetjük, ahogy a vers elején megjelenik a költő, és a nyomort látva gondolkodóba esik. A gondolatok és mondatok átfolynak a sorokon és versszakokon, a határt csak az egyes szonettek vége jelenti. Az a b c b a c rímképlet bonyolult, gondos szerkesztésre utal.

Bálint György 1932-ben jegyzetet ír ,,Hitler tisztességes ember” címmel. Egy másik jegyzetében (Beszélgetés egy borjúval, 1933) egy borjút mutat be, aki maga jött fel Pestre, hogy levágják, és a levágásról, mint az emberiség céljához vezető út egyik állomásáról, a nála okosabbak feltétlen követendő döntéséről beszél. József Attila több versében is a fasizmust bírálja. A náci értékítélet előretörése azonban elkerülhetetlen, egyenes utat jelent a világháború felé.

A költő utolsó, létösszegző versében, az Íme, hát megleltem hazámat (1937) harmadik versszakában is megjelenik a rend és szabadság motívuma. Itt már végleg, lemondóan ír a szabadságtól eltávolodott, ,,háborús” törvényről, feladja saját és a Szép Szó (egy korabeli folyóirat, melynek szerkesztője volt) képviselte eszményeit. Felismeri, hogy nem tudta megváltani a világot, hogy nem tudott semmit változtatni az emberek látásmódján. Az ,,arany karikák” az Eszmélet IX. szakaszára utal vissza.

József Attila nagy költő volt, de életútját nem nevezhetjük sikeresnek. Talán keserves gyermekkora tette egész életében lázadóvá, összeférhetetlenné, talán ezért nem sikerült neki semmi mást a költészeten kívül végigcsinálnia. Nem a gép, hanem a mozdony kapta el. Életművét csak halála után ismerték el (akkoriban kissé túlzottan), sorsát nem irígyelte tőle senki.

Kiállás a költő mellett

Az én József Attilám – Szubjektív versmaraton József Attila szobránál

A költőt és örökségét hiába próbálta a politika kikezdeni, a nép nem engedte. Ha nem tehetett mást, tiltakozott, amikor hiába tiltakozott, a nem felejtés maradt neki. Először 2011-ben a Parlament szomszédságában állt József Attila szoborhoz szervezett valódi tömegrendezvényt “Az én József Attilám – Szubjektív versmaraton József Attila szobránál” címmel egy ad-hoc facebook-csoport. Tiltakozásul arra, hogy a kormány úgy döntött, nem jó helyen van József Attila. Az költészeti utcai demonstráció tömegrendezvénnyé nőtt. A szervezők elmondták: ugyan kinek-kinek megvan a maga (többiekével nem feltétlenül egyező) meggyőződése, akár elköteleződése is lehet, csoportként nem kötődnek se pártokhoz, se szervezetekhez. Ekként a csaknem kétnapos maratonhoz több mint ezren csatlakoztak a közösségi oldalon, és több ezren mentek el magára az eseményre.

A felhívás szövegét idézzük:

“Verselésre könnyű jó okot találni. Különösen akkor, amikor bármilyen vízió érdekében olyan kulturális értéket akarnak háttérbe szorítani bizonytalan másokért, mint József Attila.
Ez nem csak József Attila emlékét sérti, de fenyegeti a nemzet kulturális egységét is. Akaratlanul is fenyegető jelzés egyben az alkotás és gondolkodás szabadságára nézve. Olyan haszontalan dolgokért szeretnénk hát szólni, mint nyelv, gondolat, irodalom, film, színház, művészet – a magyar kultúra.
Szeretnénk, hogy bárki odajöhessen hirtelen ötlettől vezérelve (vagy épp előre megfontolt szándékkal) és egy-két számára kedves vagy fontos verset, írást, vallomást elmondhatna, eljátszhatna, elénekelhetne, eltáncolhatna vagy akár meg is rajzolhatna József Attilától vagy az ő inspirációja nyomán. Tehát nem ragaszkodunk a JA-összes felolvasásához: bármi, ami József Attila életművéhez kapcsolható, belefér.
Reméljük, a hazai kultúrvilág és közember megszólításán túl kultúránk és József Attila külföldi barátait is sikerül bevonni némi technikai segédlettel, hogy megoszthassuk velük ami itt történik velünk és hogy a távolban egy-egy csoportba gyűlve ők is üzenhessenek nekünk.
Nem tüntetésként tekintünk tehát erre az eseményre, inkább csak piknikként, ahol megkínáljuk egymást étellel, itallal, de jó szóval is, jelezve, mennyire bennünk él József Attila öröksége, s hogy legalábbis mennyire nem ildomos bolygatni a helyét a Dunánál.
Úgy gondoljuk, ez közös ügyünk – a magyar kultúra ügye, no meg az emberségé.”

2011. november 18-án, pénteken Jordán Tamás és Sebő Ferenc nyitotta meg a verselők sorát, november 19-én, szombaton 23.40 perckor pedig Kulka János zárta méltóképp a 32 óra 40 percnyi folyamatos művészeti jelenlétet. A fellépők között – a teljesség igénye nélkül – üdvözölhettük Galkó Balázst, Fodor Tamást, Ráckevei Annát, Cserhalmi Györgyöt, Rudolf Pétert és Nagy-Kálózy Esztert, Bárdos Deák Ágnest, Rutkai Borit, Novák Esztert és társait, Bródy Jánost, Bornai Tibort, Kornis Mihályt. Költők, írók, filmművészek és versbarátok, valamint a Magyar Versmondók Egyesületének tagjai hosszabb produkciókkal készültek a Versmaraton tiszteletére.

A rendezvényt a szobor elszálllításának terve hívta életre. Azóta a Parlament felújítását befejezte az állam, és azt ígérték, József Attila méltó helyén megtekinthető lesz. Ám, ahogy a nóta mondja, sokan voltunk kevesen, akik az egy éve túszul ejtett József Attila-szoborhoz járultunk – azaz járultunk volna. A beígért március 14-i „láthatáson” kordonok fogadtak, így hát a szobortól kétszáz méterre álltunk neki a verseknek.

József Attila büntibe került, ez most már biztos, bármit is gagyogjanak a parlament horgerantalurai arról, hogy jobb neki a sétányon, meg közelebb is ül a rakodópart alsó kövéhez – és így tovább. Ez mind kamu: amit sétánynak csúfolnak, az az egyetlen lehetséges út az Országház Dunára néző bejáratához politikusokat szállító és továbbhajtani kényszerülő gépjárművek számára. Azaz: József Attila szobra előtt egy centivel húznak majd el a megkülönböztető jelzéssel vijjogó politikusi járgányok az idők végeztéig, első osztályú benzint eregetve a költő orra alá.

(forrás: nol.hu, Vasárnapi Hírek, oszk.hu, vers.hu)