75 évesen ment el Udud István

Nemrég ünnepelte 75. születésnapját Udud István költő, tanár és nagyszerű versmondó, több díj birtokosa, és már sajnos nincs közöttünk. Hirtelen ragadta el a halál – hagyott itt bennünket. Öblös, mély hangján mindig meggyőzően szólt a világról. Szerettük bölcsességét, hitét és akarását. Hitelesen, hitet hagyott nekünk.

Tiszta ember – sajnos már csak azt írhatjuk – volt!

Egy gyönyörű versével búcsúzunk tőle.

Udud István:
Kölcsey utolsó imája

Mindenható, ki trónolsz fönn a mennyben,
s a végtelen tér pályáit betöltöd,
lakozván roppant csillagokban éppúgy,
mint bennünk, romló földi porszemekben,
hallgasd, hallgasd meg, esdekelve kérlek,
hűlő ajkamnak elhaló imáját.

Ki a Mindenség alkotója vagy
és számon is tartója mindeneknek,
Te jól tudod, ó Egyetlen Tudás:
miért, mi végre lettem én e földön;
mért kellett válnom létem hajnalán
máiglan sajgó-égő bélyegessé;
miért vetted el tőlem, akiket
– vér a vérükből – annyira szerettem;
s miért hagytál meg, gyönge gyermeket,
még gyöngébbeknek hitvány gyámolául;
kétségbeesve, kételkedve hányszor,
hányszor zokogtam-kérdeztem: – miért?

De rendeléd, hogy elcsituljanak
a test s a lélek csahos kínjai,
s a csüggedésnek béklyóit lerázván
létküzdelemre vértezzem magam.
Akartam – tudni! Szomjú lelkemet
kábítottam holt eszmék mákonyával
a létezőknek lényegét kutatván,
célját keresve vizsgálatba vonni;
fölemelni az elesetteket,
a gőgösöket alázatra intvén
munkálkodni együtt a köz javáért:
erre tettem föl akkor éltemet.
Szent neved után legszentebb nekem
a Hon neve volt: érette akartam
küzdeni, tenni. Nála nemesebb célt
nem láttam, melyért élni érdemes.
Hányszor faggattam önmagam: megérte? –
Mert nem fogytak el számról a miértek.

Ki szeretetre szomjaztam szünetlen,
mért vett körül annyi gáncs, megnemértés,
sanda gyanakvás, fröcskölő gyűlölség?
Miért, rokonim, pályatársaim?
Miért? Feleljetek ti is, barátaim!
S jaj, hányszor perzseltél meg olthatatlanul
lángoddal, kínok kínja, szerelem!
De mint hűs leplek lázas beteget,
úgy hűtötték le pillantásaikkal
vágyaimat a szépek, kik felé
sóhajaim bús madárraja szállt.
Tudom, ne mondjátok, tudom, miért.

Mindenható, ki trónolsz fönn a mennyben,
hallgasd, hallgasd meg, esdekelve kérlek,
hűlő ajkamnak elhaló imáját!
Érzem, immár az út végére értem,
melyet pályámul nékem kijelöltél.
Szenvedni – hosszú; érdemet szerezni,
hatni, alkotni, gyarapítani,
a hon üdvéért munkálkodni – rövid volt.

De nem panaszlok. Megnyugszom Tebenned,
ki mindenek szülője, mozgatója
s végső nyugpontja vagy. Hálás szavakkal
megköszönöm, mint irgalmaddal adtál:
életemet, mely gátjaim dacára
haszon nélkül tán mégsem múlik el;
a négy folyam partján a drága földet,
mely táplált s fölnevelt, s bár mint magam,
szegény s nyomorult vala, de nekem
egyetlenem: HAZÁM volt!
Köszönöm ezt az ezerszer áldott-átkozott
nyelvet, amelynél nincsen édesebb,
noha sorsánál nincsen mostohább,
melyen, ha kellett, szólnom adatott.

Mindenható, ki trónolsz fönn a mennyben,
hallgasd, hallgasd meg, esdekelve kérlek,
hűlő ajkamnak elhaló imáját.
Áldd meg a gyermeket, kit úgy szerettem,
mintha enfiam volna; ó vezesd el
az igazaknak ösvényére, váljék
– vágyam szerint – honunknak hű fiává!
Engem is áldj meg, én Uram! Kímélj meg,
megbocsátván, a gyötrelmes haláltól!
És áldd meg, áldd meg mindenekfelett
e népet, mely már annyit bűnhödött,
teremtő ISTEN, ÁLDD MEG A MAGYART!