Tóth Endre költő emléke

Debrecen – Eltávozott a legidősebb debreceni költő, Tóth Endre. Életének 97. évében érte a halál.

Tóth Endre 1914-ben született, irodalmi pályája a múlt század harmincas éveiben indult. Költészetére kezdettől erős hatást tett a népi mozgalom, későbbi munkássága során pedig mindig is tetten érhető volt a ragaszkodás Debrecenhez, a debreceni irodalmi hagyományokhoz.

A Magyar Írószövetség tájékoztatása szerint a József Attila és Csokonai-díjas költő, a Magyar Írószövetség Örökös tagja életének 97. évében, augusztus 16-án debreceni otthonában hunyt el.

Temetéséről később intézkednek.

Azt szokták mondani azonban, hogy a kor nem érdem, hanem állapot. Legyen! De ahhoz képest, hogy az immár félárva költő másfél évesen marólúgot ivott egy martinkai tanyán, s csak a gondos orvosi kezelés és a szeretetteljes anyai törődés mentette meg az életnek, kegyeltje a sorsnak.
Tóth Endrének természetesen korától függetlenül megvannak a maga érdemei, hiszen éppen eleget tett szeretett szülővárosa, Debrecen és a magyar irodalom javára. Még néhány évvel ezelőtt is alkotott. Nemcsak költő volt, a népi írók mozgalmának egyik önkéntes külvárosi csatlósa, társa, hanem évtizedekig az Alföld szerkesztője, kritikus (többek között a Napló munkatársa), memoáríró. S megírta atyai barátja, Oláh Gábor életrajzát, amelyet 22 recenzió méltatott. Ez a tény önmagában jelzi, hogy mulasztást pótolt az irodalomtörténet-írás terén.

1932 decemberében jelent meg első verse, akkor még fizikai munkás volt, de ő 1934-től számítja pályakezdését, amikor elnyerte Juhász Géza és Kardos László elismerését.

Az 1930-as évek második felében már Gulyás Pál, Mata János, Kiss Tamás mellett emlegették. Közismert, hogy Móricz Zsigmond nagyon kedvelte költészetét, debreceni látogatásai alkalmával találkozni kívánt vele. A hamisítatlan plebejus és debreceni ízeket szerette versvilágában. A háború után Tóth Endre költői lendülete megtört, mert a munkásból lett levéltári tisztviselőt meghurcolták, politikai vegzatúrának vetették alá, s bár szabadságától nem fosztották meg, de az érzékeny lelkű költőt megbénították.

Csak 1954-ben, hét évi hallgatás után, a Nagy Imre-nyitás után tért vissza az irodalmi életbe, és bontakoztatta ki költői életművét. Tóth Endre kiemelkedő nemzedéktársaitól (Weöres Sándor, Jékely Zoltán stb.) eltérően nemcsak az artisztikumot, az esztétikai minőséget preferálta, de a társadalmi igazságosság jelszavát is zászlajára tűzte:

„Nékem nem játék az írás,
fojtogató férfisírás,
s azért kell a világ ellen
mindig vádat énekelnem.”

Tiszta lelkiismerettel készíthetett számvetést, a történelem embertelen, némelykor abszurd fordulatai ellenére mindig hű maradt ars poeticájához. Szabó Magda, az ifjúkori jó barát írta róla egy korábbi köszöntőjében:

„Megírta, s meg fogja írni azt a néhány verset, amit majd a kritikus és persze az olvasó élményként megjegyez, és a művet fémjelezve kiemel. (…) benne vagy Debrecen irodalmának történetében. Nagy rang ez Vitéz Mihály városában, az itteni hagyomány folytatójának lenni.”