Tolsztoj helyett törvényszövegek

Már az is nagy meglepetést keltett, hogy parlamenti képviselő lett. Most, hogy kiszállt, a Litera arra kérte, vonjon gyorsmérleget. Kukorelly Endre költő a cinizmusról mint főbűnről, arról, hogy mi volt számára a legelviselhetetlenebb, s tudott-e a kultúra érdekében tenni.

Részlet a litera.hu interjújából

Most lemondtál vagy lemondattak?

Mindenesetre vannak elegen, akik nem marasztaltak. Ahhoz elegen vannak, hogy ne maradjak. Persze lemondatni senki nem tud, ezt tisztázzuk, csak úgy lemondani valamiről szinte lehetetlen, van benne valami az önfeladásból, sőt öngyilkosságból. De hát sokszor, sokaknak elmondtam már, eleve nem akartam beülni. Viszont nagyon erős volt a nyomás, hogy le ne mondjak, és én is kíváncsi voltam, mit lehet tenni, van-e mozgástér stb., jelent-e az bármit, ha van az Országgyűlésben valaki, akiről lehet gondolni, hogy különösen érdekli a kultúra helyzete. Sokszor írtam erről, évekig voltam a Szépírók Társaságának elnöke, és bár nem a közügyintéző szerepét élvezem a legjobban, egyáltalán nem bánom, hogy csináltam. Nem cserélném el ezt a két és fél évet.

Mi volt az első gondolatod, mikor felébredtél csütörtökön?

Melyik csütörtökön?

A szerda utánin. Amelyiken eldőlt a dolog.

Nagyjából minden csütörtökön úgy ébredtem, hogy úristen, rohan az időm, semmire se marad időm, olvasni nincs időm, írni végképp nincs időm satöbbi. Még nem tudom, hogy s mint lesz, elvonási tünetek meg ilyesmi, ebben a pillanatban túlzottan is velem, ezzel foglalkoznak túl sokan, ez igénybe vesz.

Miből fakad ez a szemmel látható megkönnyebbülés?

Miért, látszik? Nézd, ez baromi nagy felelősség, és én sokszor erőn felül viseltem. Ha beülsz, ha vállalod, akkor csináld alapon, és mindenkit biztatnék is, hogy csinálja a maga területén. Nulla szkepszis, nulla nyafogás meg másokra-mutogatás.

Mi volt számodra a két, a parlamentben eltöltött év legfőbb tapasztalata?

Az, hogy a főbűn a cinizmus. Van közöny, butaság, gonoszság, önzőség és pozícióféltés, nyájtempó, gyűlölködés és bunkóság, de a cinizmusnak az a formája, amit nap mint nap tapasztaltam – azt ne! Ami az LMP-t illeti, egyrészt tökéletes javaslat, a la Rilke, hogy Du mußt dein Leben ändern, tehát nem változtasd meg, hanem muszáj megváltoztatnod éltedet, másrészt ez egy politikai párt. Olyan emberekből áll, amilyenekből. Beszálltam egy hajóba, és gályáztam – szerintem eleget. „Azt a harmincevezős gályát, melyen Thészeusz a fiatalokkal Krétába hajózott és épségben hazatért, az athéniak egészen Phaléroni Démétriosz idejéig megőrizték. Az elkorhadt deszkákat és gerendákat időnként újakkal és erősekkel cserélték fel, így a bölcselők is ezzel a hajóval példálóznak, amikor a »növekvőről« vitatkoznak. Egy részük azt állítja, hogy a hajó ugyanaz maradt, más részük pedig, hogy megváltozott“, így kedvenc íróm, Plutarkhosz. Végül is akárkikből áll az, amit Lehet Más a Politikának hívnak, emberileg esetleg „cserélődhettek” a szememben sokan, én mégis ugyanazt a hajót látom, ha most ki is szállok belőle.

Ha mérleget vonsz, mi kerül a pozitív serpenyőbe?

Sok-sok minden, elsősorban az emberi kapcsolatom a frakció tagjaival. Ercseyvel és Karácsonnyal. Jávorral és Milével, a két Szabóval és a két Szilágyival stb., nem sorolom. Schifferrel, aki külön ügy, erről írtam is. Megírom majd az egészet, hogy a fal adja a másikat! Igazán tapasztalatokat amúgy is csak belülről szerezhetsz bármiről. Például két évig sorkatona voltam – bár mondjuk azt a tapasztalatot azért elcserélném. De hiába nézed napestig a focit, ha nem voltál részese az öltözői légkörnek, nemigen érted. A Fradi kölyökcsapata öltözőjének szaga sosem fog kipárologni belőlem. Leginkább szórakoztatott, amikor ismerőseim, barátok és haverjaim, rokonok és szomszéd, csoporttársak és kollégák, ahogy megláttak, nekem zuhantak, és vad „politizálásba” kezdtek. Három percig visszafogták magukat, tiszta erőből, aztán átszakadt a gát, és mondták-mondták mind a tutifrankót. Mindenki jobban tudja, mit kéne tenni, és hogy akik csinálják, inkluzíve én, milyen szarul csinálják. Ezen sokat mulattam magamban. Néztem kerek szemmel.

Mi volt a legelviselhetetlenebb?

Hogy jóarcú, képzett emberek fölállnak, és vadul cigányozni kezdenek. Sunyin zsidózni kezdenek, minden átmenet nélkül, minden alkalmat kihasználva. Hogy rágyógyultak erre. Szalonzsidózást gyerekkoromban családilag hallottam eleget, nem volt kellemes, ahogy a Loli néni meg a Miki bácsi nyomatta, nem is értettem belőle semmit. Ám az szigorúan a négy fal között maradt, mintegy a bridzspartik járuléka, és – bevalljam? – volt benne szellemesség, elegancia, még némi megértéssel kevert szeretet is. Pedig azok az emberek tényleg nettó szívtak a kommunizmusban. Az úgynevezett deklasszált keresztény úri középosztály. Azt viszont sose gondoltam, hogy egyszer majd az Országházban, tőlem tíz méterre, tízmillió ember előtt nekikezd néhány furkó maiMiki, maiLoli.

Mi az, amit a kultúra ügyében tudnál tenni? Mit sikerült elérned?

Semmit. Egy évig a 6-os kategória rendesen kapta a pénzt, mert egy törvénymódosítás, általános csodálkozásra, átment a költségvetési vitán. Annyi talán, hogy folyton éreztem, sokan a szemük sarkából vizsgálgatnak, miféle szerzet ez. Néhányan odajöttek, megkérdezték, hogy én tulajdonképpen mit írok, és egy nagydarab, jókedélyű fideszes jogász, akivel egyszer Bécs felé összehaverkodtam, beszerezte az Ezer és 3-at. Ez valami, vagy semmi?

Szerző: Keresztury Tibor
Az interjú teljes terjedelemben olvasható a litera.hu oldalán.