Szocio-költészet – Bukta

A kalákában végzett kukoricafosztások, a jókedvű vidéki disznóölések idilli képére ma az elhagyatottság, a szegénység, a magány árnya vetül. A falu halk agóniáját érzékeny szocio-költészetté szűrő Bukta Imrét – a Műcsarnokban február 10-ig nyitva tartó kiállítása kapcsán – mezőszemerei otthonában látogatta meg a Fidelio kritikusa. BESZÉLGETŐS KRITIKA A FIDELIOTÓL.

Ház. A házon ablakok, az ablakban emberek, szemükben félelem. Függöny mögé bújnak, mögüle lesnek ki a fenyegető világra, aztán magukra húzzák inkább a finom, sérülékeny hártyát. A mintázatot, amely Bukta Imre táblaképeinek eklektikus geometriáját is idézi. Ám az idegen, a fojtó, a rossz, magányukban sem hagyja magukra őket. Téglákként, sörösüvegekként és puskagolyókként tör rájuk otthonukban. Tényleg oda az egykorvolt biztonság, s a néhai közösséget atomjaira tépte a bizalom hiánya? A megcsillanó üvegcserepek arcmásunkat tükrözik vissza.

Mialatt a Műcsarnok termeiben, Bukta Imre kiállításán barangolok, ezen tűnődöm egyre. Hiszen a Másik Magyarország sétára hív. Bukta alkotásai egy hevesi kistelepülés kiábrándító mindennapjainak megrázóan realisztikus élőképeslapjait tárják elénk. Kíváncsi lettem hát az igazi Mezőszemerére. A házakra, az utcákra, a rideg kerítésrácsokra – az izoláció acélból font pókhálóira -, a vékonydongájú kóbor kutyákra, meg a kopasz fák fölé idegen civilizációk polipkarjaiként magasodó komor villanyoszlopokra. Mindenekelőtt pedig magára a művészre, aki egyetlen, a kiállítóteret teljesen betöltő organizmussá, élő manifesztummá, a vidék pusztulására figyelmeztető felkiáltójellé alakította a Műcsarnokot. A falu halk agóniáját érzékeny szocio-költészetté szűrő Bukta Imrére.

Utazás a másik Magyarországra

A másik Magyarország mindössze egy átszállásra van a Keletitől. Hétköznap reggel, miskolci vonal, utas alig. A vonatkerékzaj megriaszt pár ködben bambuló őzet. Bágyadt még a hevesi táj. Alighogy elfogy a csomagolt szendvics és némi olvasnivaló, az államvasutak álmos munkatársa máris nyílt e hangokkal köszönti a Füzesabony állomásra érkezőt. A restit nincs, ki üzemeltesse, a szürkésen borongó ég alatt tompán pislog a vasbolt kirakata. Tíz felé jár, s a presszóban javában folyik a darabos dekázás. Kikért kávém legalább annyira tájidegen, mint Bukta Magasfeszültség című installációján az újsütetű népi társasjátékként görgetett traktorgumi.

Pár perc és begurul a szemerei járat, így aztán távozom az ivóból. Innen amúgy is hiányoztak a Bukta táblaképein vissza-visszatérő, a játékgépek harsány színvilágával harmonizáló – és a megfakult szakralitás utolsó, sörhabbal megszentelt közösségi tereinek háttérragyogását biztosító – Jézus-ábrázolások. Némi megfontolt kanyargást követően idős útitársam jelzi: Mezőszemere következik. A település határában – mint leigázott Cerberust – éjfekete kutyatetemet pillantok meg. A hatalmas állat nyálát és vérét a hólével együtt issza be az elázott-szomjas föld. Tél van, a természet tetszhalott. Rövid útba igazítást követően a Bukta-porta felé veszem az irányt, s a kátyús flaszteren botorkálva kicsit úgy érzem magam, mintha egy Tarr Béla-snittbe gyalogoltam volna bele. Csönd és sár. Bakancsom alatt csak a kocsibejárók kavicsai roszognak.

Megérkezés

Csengő híján, s mert kurjongatásom is válasz nélkül marad, félszegen lépek be az udvarra. Két házőrző lohol felém. Megijedni sem hagynak időt, kézfejem nyaldosásával üdvözölnek. Az udvaron tevékenykedő művész az alacsony parasztházba invitál, a konyhában gőzölgő kávéval kínál. A búbos kemence uralta térben jól megfér egymással Rolling Stones-koncertjegy és szerelmes falvédő. A szomszédos műteremben vásznak és objektek helyett pálinkafőző fogad. A szilva elkészült már, most a törköly van soron. A polcon albumok és katalógusok sorakoznak, az élénk színű viaszkos vászon terítőre némi gyümölcs és diktafon kerül. Mandarinillattal merülünk a múltba.

Kattintások és lövések a határban…

A debreceni MODEM négy évvel ezelőtti retrospektív kiállításához hasonlóan, a Másik Magyarország című tematikus tárlat sem kronologikusan dolgozza fel Bukta Imre művészetét, hanem vissza-visszatérő szimbólumokat, témákat emel ki az életműből. Noha utóbbi kétségkívül az újabb munkákra fókuszál, plasztikusan mutatja be Bukta motívumkészletének kibontakozását, kiteljesedését, illetve a melankolikus, sötét tónusok meghatározóvá válását az oeuvre-ban. Az egykorvolt világ derűs színeit a kiállításon két újranagyított, eredetileg 1965-ben készült fekete-fehér fotó közvetíti. A képekből áradó jó kedélyt és méltóságot érzésem szerint hiába keressük a későbbi táblaképeken – vetem fel a művésznek – s arra kérem, meséljen azokról az évekről, amikor objektívét az őt körülölelő táj, meg a benne élő emberek felé fordította.

“A faluban többek között sportlövő-, fotós-, természetjáró- és kézműves foglalkozások közül választhattunk” – emlékszik vissza Bukta Imre. “A fényképezés mellett én természetjárásra jelentkeztem, így aztán Pajtás, majd pedig Smena 8 géppel kezdtem felfedezni a határt. Először természeti zsánerfotókat készítettem, aztán ráéreztem arra is, hogy az emberi cselekvés legalább ennyire fontos.” Az akkori képek közül azonban mára nem sok kocka maradt meg, az említett motívumok viszont számos műalkotásban őrződtek meg.

Bukta ezután a paraszti kultúráról mesél. Szekerek, lovak és szalmakazlak világáról. Arról az archaikus közösségről, amelynek végóráit élte csak át, ám az élmény máig áthatja és meghatározza (művészi) gondolkodását. Ahogy visszaemlékezését hallgatom, Gion Nándor szenttamási történetei ötlenek eszembe. Valami öröknek hitt, sosemvolt világ regéi. Aztán lassan elhallgatnak a népdalok, kialszik a tűz és kukoricát sem foszt többé a közösség.

A természetfotózás nem volt veszélytelen műfaj. Egy alkalommal a határt járva Buktáék két részeg orvvadászt láttak meg, akik rájuk is lőttek, sőt az egyik fiút meg is sebesítették. A fotók előhívásakor derült ki: a támadók egyike környékbeli pártfunkcionárius, ezért aztán szó sem lehetett a képek nyilvánosságra hozásáról, de elvették a negatívokat is. Így ért véget egy sajátos nagyítás-történet a létező szocializmus messziről sem mágikus realizmusának díszletei között.

Buktát azonban a lövések sem riasztották el a tájtól. A hetvenes évek elején újból felfedezte magának a buja vegetációt, valamint ember és természet megbonthatatlannak tűnő harmóniáját. A Bernáth(y) Sándorral közösen – vagyis a Kétszemélyes Tiszafüredi Művésztelep kötelékében – átélt kalandok Műcsarnokban is látható, életteli lenyomatai azt mutatják, hogy a két fiatal alkotó ösztönösen érzett rá valamire, amiről később tudták csak meg: land artnak hívják. Egyik legambiciózusabb akciójuk során egy telepített nyárfaerdőbe irtottak mintát. Ennek alakja kizárólag az égből érvényesült volna, ezért szándékuk szerint légi fotóval kívánták dokumentálni, ám tervük végül nem valósulhatott meg. Időnként a környéken vadászott ugyanis Kádár János. A Tisza-ártérben igazi nagyvadak hajtották tehát a vadakat.

Motívumok a hátizsákban

Bernáth(y) Budapestre költözése miatt a közös munkálkodás hamarosan abbamaradt, ám a Fiatal Művészek Stúdiója által kiállított igazolással a hetvenes évek közepe óta kvázi profi művészként működő Bukta a szentendrei Vajda Lajos Stúdió művészei között hamar új alkotótársakat talált. A Vajdásokat – emlékszik vissza – szabadságfelfogásuk, illetve kívülállóságuk kötötte össze, s ez a kapocs biztosította azt is, hogy mindenki, kompromisszumok nélkül járhatta a saját útját járhatta. Bukta a szentendrei évek alatt sem szakadt el Mezőszemerétől. Minden hétvégén hazalátogatott a szülői házba és gyerekkorának színhelyein csatangolva, hétről hétre témákkal tömte tele hátizsákját. Úgy érezte viszont, hogy a Tiszától cipelt motívumok a Dunakanyar táján egyre kevésbé működnek. Elérkezett a visszatérés ideje.

Rezervátum

A kilencvenes években hazatérő művész más közösséget talált a hevesi településen, mint amitől húsz évvel azelőtt elköszönt. A faluban a pusztulás jelei ütötték fel fejüket. Nem csak az életkörülmények alakultak át, de szerinte Mezőszemere morálja is sokat változott. Lassan, nehezen beszél erről, akárcsak felemás fogadtatásáról, illetve a falu irányításába történő bekapcsolódásáról, amit ma már összességében sikerületlennek ítél. Megcsontosodott mozdulatlanságot tapasztalt maga körül – vallja keserűen – és az abba való érthetetlen belenyugvást, továbbá elkeseredett befelé fordulást.

A kint és bent viszonyrendszere – vetem fel – számomra fontos dimenziója a tárlatnak is. A kint szinte minden esetben fenyegető, nyomasztó. Magány, szomorúság és tehetetlenség tapad hozzá. Az emberek ezért – ahogy a Műcsarnokból Mezőszemerét látom – bezárkóznak inkább. A bezárkózás helyett – veti közbe Bukta – pontosabb a becsukódás szó. A függöny elhúzása, a tekingetés elvégre jelent egyfajta vágyakozást, de a falusiak kétségkívül nehéz helyzetben vannak, hiszen a félelemkeltő realitás bármelyik pillanatban becsapódhat az otthonukba. “Hogy lehet az” – teszi fel kétkedve, mintha maga sem hinné -, “hogy Mezőszemere földjeit egyetlen ember, egy új földesúr birtokolja? Olyan érzés ez, mint egy indián rezervátumban élni, ahova időnként hanyagul behajít valaki egy üveg whiskyt.”

De hát mi maradt odakünn? Az Elfogyott táj című installáció szerint az elfoszlott gumicsizmák szimbolizálta izzadtságos, végtelen munkaórák alatt házak épültek ugyan fel, de az otthonosság finom sziluettjét ellenpontozza a korhadt gerendák és betonelemek nagyon is robosztus neheze. A kompozíció félbehagyott, tönkrement, szétmállott és kihalt kísértetvidék érzését kelti. A kollázsszerűen felépített táblaképeken egyszerű formákat, erőteljes színeket, pöttyöket, trapézokat, falomb-füstöt és jószerivel lomb nélküli, csupasz fákat, vagy farönköket látnunk. A ruhátlan, didergő természetet, s a felette diadalmaskodó, magabiztosan fölé magasodó, kiberkaroknak tűnő villanyoszlopokat.

Az árnyukban pihenő emberek fásultak, megtörtek. Nyoma sincs a hatvanötös fotókról ismerős pajkos mosolygásnak. A táblaképek figurái társak nélkül, egyedül merengenek. Jelentéktelennek tűnnek fel a szabványosított természet, az elpazarolt-eltékozolt Éden kapujában. A kocsmák népe is búsan sörözget, mit sem várva szórja a játékgépbe az aprót. Csak a Fatolvajok című munka szereplői, vagyis a táj kizsigerelői látszanak elégedettnek.

A közösség feldarabolódása, majd megszűnése után az emberek képtelenek voltak arra, hogy új szakralitást, vagy legalább annak irányába mutató érzékenységet találjanak maguknak – fejtegeti búsan Bukta. Aztán megcsörren a telefonja. Elnézést kér, egy rádiós kolléga hívja. Interjú az interjúban. Magamra maradok a műteremben és a génmódosított kukorica hatalmas szemeivel szemezek. Megérkezik Lajos úr. A cefrét jött cserélni. Bemutatkozom, vázolom a helyzetet és felajánlom a segítségemet. Egy facsemetéhez borítjuk a komoly humuszpotenciállal bíró punnyadt cefrét. Lajos úr ekkor pillantja meg a telefonáló művészt és legyintve ennyit mond: “társadalmilag terhelt”.

Őrizni egy elveszett világot

A faluban néhány traktor maradt csak – meséli a művész -, van viszont nagyjából ezer traktorgumi. Az emberek ezeket az értékesítésben bízva foltozgatják, vagy arról is lemondva, a belőlük kinyerhető néhány kiló vasért égetik el. A traktorgumik Bukta szerint új népművészeti tárgyak, amiknek semmiféle archaikus beágyazottságuk nincs ugyan, mégis a mindennapok meghatározói, az élet, a munka és a szórakozás mozgatói. “Úgy érzem, nem tehetek mást, mint hogy Nagy Lajos módjára figyelem a falut, az itt élők felé nyitott és megértő maradok, a művészetemet pedig az iránta fogékonyak számára mutatom be. Úgy látom, a munkáim megérintik az embereket. A falusiak megértik, hogy mindez az övék, hogy róluk szól, és ez ugyanolyan boldoggá tesz, mint amikor értelmiségiek értő kritikáját olvasom.”

Amikor arról kérdezem, merre vezethet a vidéki Magyarország útja, összeráncolt szemöldökkel így válaszol: “Tudomásul kell venni, hogy az a világ, ami bennem él, nem létezik már többé. S megszűnésével egyszerűen szétrobbant a közösség géniusza. Azt pedig nem tudom, hogyan tudnák a vidéki emberek saját életükbe integrálni a manapság létező értékeket, hiszen a média üveggyöngyöket gurít szét előttük, afféle belső gyarmatot alakítva így ki, ami tragikusan hierarchizálja a lakosságot.” Keserű végszavak, lejegyzőjük is tanácstalan.

“Lukács ezredes úr egyszer váratlanul azt mondta nekem: Ottlik, maga a fellegekben jár.” – olvassuk Ottlik Géza A másik Magyarország című esszéjében. Jóval később aztán az író ismét találkozott a Drakula grófnak becézett sovány, ijesztő halálfejű tiszttel, aki a Riadó utcai katonaiskolában több évig volt parancsnoka. Akkor Lukács azt mondta Ottliknak: szükség volna a magafajtára, vagyis – gondolja hozzá a megdöbbent író – olyanokra, akik a fellegekben járnak. Azt hiszem, ma sem kisebb a felhőjárók iránti igény, és hát Bukta Imre – aki két kézzel kapaszkodik a földbe, hogy leleteket mentsen egy elveszett Éden hamvai alól – alighanem éppen ilyen.

(szerző: Vass Norbert,
forrás: fidelio.hu)

Bukta Imre 1970-ben Egerben érettségizett, és egyben szakmunkásvizsgát is tett. Autodidakta. Állami gazdaságban dolgozott, közben rajziskolákba járt. Mesterei voltak Kishonty Jenő, Pető János valamint Pataki János festőművészek. 1970-1971 közt művésztelepet szervezett Bernáth(y) Sándorral Tiszafüreden, ezzel elkötelezte magát a művészetnek. 1971-1973 közt sorkatona volt, majd vállalati dekoratőr Egerben és Tiszaújvárosban.

1975-ben visszatért szülőfalujába, és megteremtette a maga sajátos, úgynevezett mezőgazdasági művészetét. 1975-90-ig tagja a FKS-nek (1987-ben elnöke). 1977-ben a Tiszai Vegyi Kombinát művésztelepén műanyagokkal kísérletezett, itt ismerkedett meg a Vajda Lajos Stúdió művészeivel. Alkotói időszakában diplomázott Pécsett, majd habilitált a Moholy-Nagy Művészeti Egyetemen. 1978-as budapesti kiállítása ráirányította a figyelmet, ettől kezdve folyamatosan jelen van a hazai és a külföldi kiállításokon. Különféle művésztelepeken dolgozott, Zalaegerszegen (1979); Makón és Csongrádon (1979-1984); Dombóváron (1986-1988). 1986-1989 közt résztvevője volt az Új Hölgyfutár Revue-nek, 1980-1994 közt a Szentendrei Grafikai Műhely tagjaként működött. Műveiről, kiállításairól számtalan hazai illetve külföldi publikáció jelent meg. Jelenleg az egri Eszterházy Károly Főiskolán tanít a Vizuális Művészeti Tanszéken és alapítója a Mezőszemerei Civil Egyesületnek. A képzőművészről Nagy Miklós műgyűjtő és fotóművész készített képeket.