Színikritikusok Díja: 15 kategória

A Színházi Kritikusok Céhe nyilvánosságra hozta a 2011/2012-es évad legjobbjainak névsorát. A díjátadóra szeptember 16-án kerül sor a Nemzeti Színházban. A gála műsorvezetői Kocsis Pál és Molnár Piroska, rendezője Znamenák István.

Idén Senkálszky Endre kapja a Színházi Kritikusok Céhének életműdíját, de a Színikritikusok Díjának nyerteseinek személyére csak szeptember 16-án, az átadó gálán derül fény. A Színházi Kritikusok Céhe idén 32. alkalommal nyújtja át az előző színházi évad legkiemelkedőbb teljesítményeit elismerő Színikritikusok Díját. A kritikusok legalább évi kilencven premier megtekintése után voksolnak a legjobbakra, s aki a legtöbb szavazatot kapja, az viheti haza a díjat. A tizenöt kategória mindegyikében három-három (vagy szavazategyenlőség esetén több) jelölt verseng, s hogy ki kapja a díjat, az csak 2012. szeptember 16-án este a Nemzeti Színházban rendezett ünnepélyes díjátadón derül ki. A nyilvános gálaműsort Znamenák István rendezi, az est műsorvezetői Molnár Piroska és Kocsis Pál.

Tavaly óta a kritikusok életműdíjat is átadnak: 2012-ben Senkálszky Endre, a Kolozsvári Állami Magyar Színház művésze kapta az eddigi pályát elismerő kitüntetést.

Egy kis statisztika: a szavazólapokat összesítve kiderült, hogy huszonhét céhtag összesen kilencven előadásra, száztizenhárom színészre, harminchat díszlet- vagy jelmeztervezőre, huszonhét zeneszerzőre, valamint harminckét pályakezdőre adta le voksát. A szavazatokat összeszámláló kéttagú bizottságnak ezerötven voksot kellett összesítenie: a számok jól mutatják, hogy nemcsak díjazottnak, de jelöltnek lenni is igen nagy megtiszteltetés. Íme néhány esélyes előadás, górcső alatt.

Bányavirág

Yorick Stúdió –
Marosvásárhelyi Nemzeti Színház Tompa Miklós Társulata
rendezte: Sebestyén Aba

„A határon túli színházak munkájfából keveset látunk innen Budapestről” – ez a marosvásárhelyi színház évadát értékelő Fidelio-cikk első mondata. És ezzel a mondattal nem is vitatkoznánk. Mint ahogy azzal sem, hogy a Bányavirágról szakmai konszenzus alakult ki,  díjazták a Kollokviumon, a POSZT-on és Kisvárdán, ott volt a Deszkán; a budapesti Nemzeti Színházban 2012/2013-ban a vásárhelyi rendező állítja színpadra Székely Csaba darabját, ami a Pinceszínház repertoárján is megtalálható. Székely Csaba – közben trilógiává kinövő – Bánya-történetei édeserdélyező, vesszentrianonozó, a kínai korondit a korondi koronditól megkülönböztetni nem tudó tájunkon újdonságnak számítanak, s ez semmit nem von le – sőt! – a dráma és az előadás értékéből, legföljebb a McDonagh-túladagolásban szenvedők érzik azt, hogy túl sok a kísérteties hasonlóság a szintúgy egzotikus ír istenhátamögöttiséggel. „Ebben az előadásban nem tolakszik előtérbe a rendező, gyakorlatilag észre sem vesszük, s ez mindenképp erényére válik a produkciónak. A pinceszínházi verzióval ellentétben itt nincs fölösleges mélységkeresés és kitett drámaiság, az „a tegnap” és a „nem-e” autentikusan hangzik; Vásárhelyen röhejes gyötrődés és gyötrelmes röhögés van, ami életszerűvé és életszagúvá, nem pedig el- vagy megjátszottá tesz egy helyzetet.”

A mi osztályunk

Katona József Színház
rendezte: Máté Gábor

A kritikai és színházi közbeszédben az is egyértelmű, hogy ennek a produkciónak a Pécsi Országos Színházi Találkozón lett volna a helye. Tadeusz Slobodzianek darabja egy 1941. július 10-i eseményt dolgoz fel. A jedwabnei pogromot és a darab szerint ezerhatszáz – más források szerint körülbelül negyedennyi – zsidó férfi nő és gyerek halálát, akikre egy pajtát gyújtottak rá. 2000 májusáig, Jan Gross történész tanulmányának megjelenéséig ezt a tettet a náciknak tulajdonították, Gross kutatásainak eredményeképp azonban kiderült, mindezt német támogatással, német ellenőrzés alatt, de helyiek követték el. A dráma a lengyel kisváros tíz lakójának sorsát követi végig a húszas évektől 2002-ig, akik osztálytársak, közülük öten zsidók, öten keresztények.

„Az előadásból az iskolai környezetből kiindulva, annak megfelelően – egyúttal a sorstragédiákat ellenpontozóan – nem hiányzik a tiszta gyermeki játékosság, a bumfordin bájos mozgás, ugyanakkor kevés annál kényelmetlenebb és megrázóbb dolog van, mint a felnőttek táplálta, érzéketlen gyermeki kegyetlenség, amit Máté Gábor rendező – a didaxis határain belül tartva – a naivitással egyenértékűen jelenít meg a színpadon. Cziegler Balázs tanteremének berendezése, a görgőkön ide-oda tologatott padok az állandó bizonytalanságot és a változó nézőpontokat a mutatják. Füzér Anni kék, zöld, fehér, fekete egyenruhákba öltözteti a szereplőket. Ez egyrészt rímel a kiinduló helyzetre, másrészt viszont ahogy halad előre az emberi kor, a ruha marad, mint az emberre rákövülő jellem, a teljes változatlanság – s ez érthető az osztály falin kívüli helyzetre is -, de képes arra is, hogy az élet végességével, a bármikori halállal szembesítsen. A történet halottai atlétatrikóra, vászon fehérneműre vetkőznek, arcukra a tábláról fehér (kréta)port kennek. Ahogyan a tér, a jelmezek, a kellékhasználat, úgy ez a gesztus is sűrít: egyszerre szimbolikus és naturális, egyszerűségében játékos és megrázó” – írta kritikájában a Fidelio.

A vihar

Örkény Színház
rendezte: Bagossy László

Az évad végén, május közepén mutatták be a Shakespeare-darabot a Madách téren, és gyorsan elterjedt róla, hogy fontos, privát és színházi közéleti reflexiókkal bíró – de azokat egy pillanatra sem előre toló, produkció. „Prospero szigete ezúttal nem több, mint egy leszakadt, szerény technikai apparátust felvonultató színpad, varázslata a megkopott színházi illúzió, segítői légies szellemek helyett az Örkény Színház fekete pólós kellékesei. Hatalmát szimbolizáló varázspálcája egy eleve törött székláb: egy hanyatlás szélére sodort birodalom ura ő, s ahogy szemfényvesztése egyre nyilvánvalóbbá válik, úgy lesz a néző is szép lassan ismerője a legapróbb kulisszatitkoknak” – olvashattuk, amelynek utolsó bekezdése így hangzik: „Egy nappal A vihar bemutatója előtt járt nálunk a francia színházi szcéna legizgalmasabbjaként számon tartott Vivarium Studio. A világhírű társulat sajátos formanyelvének szerves részét képzi az, ahogyan saját teatralitásukat teszik reflexió tárgyává: színház a színházban ez, radikális és egyben játékos kísérlet a színpadi illúzió végleges sarokba szorítására. Az Örkény Színház bemutatóját nézve az ember óhatatlanul elkezd összehasonlítani: hol tartunk mi most, van-e eszközünk érvényes színházi kérdések megfogalmazására, és ami a legfontosabb, fel tudjuk-e őket tenni úgy, hogy az alkotói intellektus ne szakítsa szét az előadás szövetét? A vihar a nyitójelenet első másodperceivel egy olyan határozott és felkiáltójeles „igent” kanyarít a néző elé, amit aztán a vastaps sem tud lemosni: úgy látszik, ez most jó sokáig ott szándékozik maradni az Örkény színpadán – már ha nem volt ott egész évadban.”

(forrás: kritikusdij.hu, fidelio)