Rakovszky Zsuzsa Nagy Zsukáról

A versek anyaga – nehéz emberi sorsok – akár novelláké is lehetne, a szokatlan és merész képzettársítások viszont igazi költői gondolkodásra vallanak, és nagy műveltséganyagot (néha-néha nem könnyen követhető utalásokat) sodornak magukkal. – A hónap szerzője, Rakovszky Zsuzsa bemutatja: Nagy Zsuka költőt.

Nagy Zsukát akkor ismertem meg, amikor elnyerte a harmadik helyet a Kisalföld és a Tarantus kiadó novellapályázatán. Pedig már ismerhettem volna a nevét, akkor már megjelent az első verseskötete, a Mégismarionett. Az a bizonyos novella szokatlanul bátor volt, őszinte és szókimondó, egy egyedülálló vidéki tanárnő női és tanári tapasztalatairól szólt. Azóta több remek novellát olvastam tőle, de főként verseket – az a fajta szerencsés költő, akiben az élmény azonnal verssé válik, mindenféle átalakítás és elvonatkoztatás nélkül, talán mert az életet is olyan intenzíven éli, és éles szemmel figyeli meg, hogy szinte állandóan a versíráshoz szükséges, koncentrált és felfokozott állapotban van. Többnyire szabadverset ír, amelyben a versformát az indulat, az erős érzelmek dinamikája határozza meg, bár vannak félszabad, itt-ott szeszélyesen rímelő versei is. Akárcsak a novellák, a versek is feltűnnek bátorságukkal és szókimondásukkal, még ebben a mai, tabukat nemigen ismerő környezetben is, de főként azzal tűnnek ki a kortárs verstermés átlagából, hogy szólnak valamiről, méghozzá fontos dolgokról: szerelemről, családról, betegségről, a vidék életéről, öregségről és halálról. Indulatosak és gyöngédek, a köznapi beszéd gyakran durva – bár lépten-nyomon hallható – fordulatai keverednek erőteljesen költői képekkel.

A második kötet címe, Küllők és sávok, arra utal, hogy a költő szeret biciklizni, és kerékpárról látja a világot – vagyis lendületes mozgásban, mégis sokkal közelebbről, mintha, mondjuk, autóból vagy éppen repülőről nézné (vagy valamiféle elefántcsonttoronyból…). Az első kötet szerelmes verseiben erősen naturalisztikus elemek keverednek mélységesen romantikusokkal és gyöngéden líraiakkal, míg a másodikban realista nagyregénybe illő részletgazdagság, megfigyelések sokaságát találjuk, miközben a szenvedélyes lendület mit se csökken. Én különösen azokat a verseit szeretem, amelyekben szeretett nagyanyját – nagyanyáit? – gyászolja meg az utánuk maradt tárgyak érzékletes és szívszorító leírásával.

Az idei könyvhéten megjelenő, Pigment című kötetének Branül című ciklusa egy sérült lelkű személlyel való kapcsolat (a személy neme nem derül ki a versből, mint ahogy a beszélőé sem) megrendítő története, engem Ted Hughes Születésnapi levelekjére emlékeztet. A versek anyaga – nehéz emberi sorsok – akár novelláké is lehetne, a szokatlan és merész képzettársítások viszont igazi költői gondolkodásra vallanak, és nagy műveltséganyagot (néha-néha nem könnyen követhető utalásokat) sodornak magukkal. A novellák viszont mégis igazi prózaíróra vallanak, erős cselekményük – sőt olykor csattanójuk is – van, ugyanakkor ugyanaz a lendület és erőteljes érzelmek jellemzik őket, mint a verseket. De korántsem valamiféle szentimentális világfájdalom, hanem részvét és harag – igen, harag a szenvedés, a betegség és a halál, elsősorban a halál láttán. Nagy Zsuka, akár a gyerekek vagy az érzékeny kamaszok, nem tud belenyugodni, hogy a világ olyan, amilyen, nem tompult el a tapasztalatok hatására, ugyanazzal a fájdalommal vegyes felháborodással tekint az emberi nyomorúság és szenvedés minden megjelenési formájára, mintha először találkozna vele – vagyis a két, nemsokára három – már megjelent kötet és különféle díjak dacára nagyon is fiatal tehetség (és szerintem ebben az értelemben az is marad.)

Rakovszky Zsuzsa

(forrás:litera.hu)