Váci Mihály élete

(Nyíregyháza-Ókisteleki szőlő, 1924. december 25. – Hanoi, 1970. április 16.) költő, műfordító.

Nyíregyházán tanítóképzőt végzett, majd tanyasi iskolában tanított. A II. világháború idején segédszolgálatos katona volt, a háború után kollégiumi igazgató lett. Ifjúkorától betegeskedett (katonai szolgálat közben kapott vesebetegségből eredő fertőzés a lábára ment, később pedig tüdőbajjal küzdött), gyenge szervezete miatt folyamatosan a halál árnyékában élt. 1949-ben felkerült Budapestre, ahol a Tankönyvkiadó munkatársaként szerkesztői munkákat végzett. Első versei 1955-ben jelentek meg az Új Hang c. folyóiratban, s ugyanebben az évben megjelenik Ereszalja c. verseskötete, melyet a kritika is figyelemmel illet. 1958-ban hat versét beválogatják a Tűz-tánc c. antológiába. Az 1961-ben megjelent Mindenütt otthon c. kötete országos érdeklődést kelt, s már nemcsak a kritikusok, hanem az olvasóközönség is felfigyel költészetére. A hatvanas évek első negyedétől számítható művészetének szokatlanul nagy népszerűsége: számos rendezvény szinte nélkülözhetetlen költeménye egy-egy Váci-vers. Az irodalmi közéletben is aktívan részt vész: az Élet és irodalom munkatársa, majd halálág az Új Írás folyóirat szerkesztője. 1963-tól haláláig országgyűlési képviselő. Sokat utazik külföldre, ezek az utazások hatással vannak gondolkodására és költészetére egyaránt. Kulturális delegáció tagjaként Vietnamban érte a halál. Halála után vita indult megítéléséről, bár folyamatosan jelenhettek meg kötetei. A rendszerváltás idején a bírálók hangja erősödött fel vagy elhallgatták. Személyét és munkásságát átértékeli halála után 34 évvel kiadott 1956-os naplója, költészetének új távlatait egyes verseinek biblikus értelmezése adja. Székesfehérváron iskolát neveztek el róla, a Váci Mihály Ipari Szakképző Iskola és Kollégiumot, és egy Nyíregyháza melletti településen is,Tiszavasváriban, a Váci Mihály Gimnáziumot.

Költészete tematikusan igen sokrétű és újító volt, formailag azonban meglehetősen hagyománykövető (szabadverset pl. nemigen írt). Verseiben – különösen a fiatalabb korában írtakban – megjelentek a kommunista, szocialista köntösbe burkolt társadalmi témák, a korai Váci Mihály nyugodtan nevezhető „proletárköltőnek” (aligha kétséges, hogy maga is így gondolta), azonban hamar nyilvánvalóvá vált, hogy ez többet jelent, mint a kor sematikus brossúraköltészetét. Ez a téma mindvégig megmaradt, de emellett megjelentek más témák is: mint pl. a gyökerek: az otthon és a család, az önéletrajzi elemek, valamint az olyan modern és „emberi”, a proletárköltészettől idegen témák, mint a szerelem, az öregedés, az emberiség és az egyén jövője, az elidegenedés stb.
Versei többségének maradandósága és a Kádár-rendszer ideje alatti, szinte csodálatos népszerűsége ellenére, Váci mára félig-meddig elfeledett, méltatlanul mellőzött költőnek tekinthető.
“Proletár értelmiségi”-nek indult: falusi, sőt tanyasi tanító volt a Nyírségben. És voltaképpen “proletár értelmiségi” maradt világéletében: sose szakadt el a legnehezebben élők gondjaitól, és ezeket a gondokat mindig a tanult ember értelmével élte át. Tizenkilenc éves korától huszonnégy-huszonöt éves koráig szinte szakadatlanul beteg volt, nem is egyféle kórság pusztította. Végül is olyan megrongált vesével lábalt ki az ifjúkori veszedelmekből, hogy mindhalálig tartó magas vérnyomás tartogatta számára a minden pillanatban bekövetkezhető halált. Jól tudta ezt, és többnyire mosolygással emelkedett a veszélytudat fölé. Egy ízben egy nála idősebb írónak, aki megjárta a világháború tűzvonalait, kávéházi asztal mellett azt mondta: “Te sem voltál kisebb életveszélyben, te is ismered a minden pillanatban bekövetkezhető halál lehetőségét, és te is derűsen tudsz nézni a világba. Ahhoz pedig igazán semmi köze másnak, hogy a magánbajokat odabent hogyan reagálja le az ember; kifelé az a fontos, hogy a többiek hogyan élnek. A többiek gondja az érdekes. És ha egyszer azután az ember egyik pillanatról a másikra meghal, igazán mindegy, hogy huszonhat évig élt-e, mint Petőfi, vagy százegy évig, mint Dzsambul. Az a fontos, hogy ameddig él, mit csinál, mit ír, és kinek ír.” Ez a söröspohárral a kézben elmondott, méghozzá mosolyogva mondott vallomás a Hungária kávéház asztala mellett önkéntelenül összefoglalt, de következetesen vállalt ars poeticája és “etica poeticája” volt.
Ízig-vérig szociális költő volt, a közösség szószólója, lírai publicista, aki közben a szelíd és érzelmesen átélt magánéletnek, szerelemnek, hétköznapi perceknek finom poétája is tudott lenni. De hangja kritikussá, haragossá, ha kellett harsogva vádlóvá vált, ha szembenézett a közösséget fenyegető bűnnel, hanyagsággal, közömbösséggel. De nem volt olyan árnyalt benső érzelem vagy dühöngést kiváltó felháborodás, hogy amit versben leírt, az ne legyen a legszélesebb rétegek számára is közérthető és a legkényesebb nyelvtan- vagy verstanszakértő számára szabatos.
A szó stilisztikai értelmében nem volt “modern” költő. Nyelvezetének mindvégig őrzött népi gyökérzetéhez gazdagítva járult a városi ember népnyelve, de mindig választékos ízléssel. Tartózkodott a közönségességtől, és a költő népnevelő feladatai közt tartotta számon a jó ízlésre nevelést is. Politikai kérdésekben talán a legszókimondóbb volt kortársai között, de nyelvezetében példaszerűen szemérmes. Verstanilag pedig kifejezetten konzervatív volt: magyaros ütemei magyaros ütemek, jambusai igazi jambusok, rímei valódi rímek. Meggyőződéssel hangoztatta, hogy a klasszikusainktól örökölt formakincs a legalkalmasabb arra, hogy a költői mondanivaló közérthető legyen, és megragadjon az olvasó és a hallgató tudatában. És éppen ez, a közérthetőség volt a számára a legfontosabb. Azt fogalmazta meg, amit köztudatba vinni kötelességnek tartott, és mindig úgy, hogy olvasva is, hallva is világos legyen, mit közöl, és miért akarja közölni közlendőjét a költő. Stilisztikai demokratizmusa közelebb állt a Petőfi-Arany-Tompa-nemzedék hagyományához, mint későbbi klasszikusainkhoz. Jól ismerte és mélységesen tisztelte Adyt, mégjobban ismerte és szíve szerint szerette József Attilát és Radnóti Miklóst, ismerte, becsülte, de igazán nem szólt szívéhez a Babits-nemzedék formaművészete. Politikailag Ady és József Attila a példaképei közé tartozott, de formai hagyományai régebbre nyúltak vissza. Modern szocialista eszmevilága stilisztikailag-prozódiailag közvetlenül csatlakozott a XIX. század költészetéhez. Egyszer mondtam is neki, hogy Ábrányi Emil francia forradalomért lelkesülő századfordulói pátosza vagy Endrődi Sándor kuruc indulatokat idéző múlt század végi formabiztos költészete az igazi közbülső láncszem Petőfiék demokratizmusa és az ő demokratizmusa között. A közben eltelt évtizedek európai és hazai izmusai, vagyis az Adytól József Attiláig és Radnótiig terjedő korszak stilisztikai háttérelemei – amelyeket jól nyomon lehet követni Váci kortársainak formagenealógiáján – egyszerűen kimaradtak az ő költészetéből. Kemény realizmusát még csak nem is kísértették meg a szürrealista elemek. Ugyanakkor nem volt klasszicizáló, idegen volt tőle az öröklött formákkal eljátszó parnasszizmus is. A világos forma, a megértést segítő ritmus, a fülelőre váró rím a publicisztika jó hatású eszköze volt az ő számára.
Így aztán formai fejlődésről alig-alig beszélhetünk költői történetében. Már kiéretten jelentkezett 1955-ben (harmincéves volt akkor). Fegyelmezett önkritikával csak akkor lépett költőként a világ elé, amikor kezében volt már a kifejezés számára minden szükséges eszköze. Addigra volt már tanító, kollégiumi vezető, minisztériumi tisztviselő, lektor a Tankönyvkiadónál. Otthon volt már az irodalomban, és tisztában volt költői feladatával, amikor első verse, majd hamarosan első lírai kötete megjelent. És nemsokára, szinte példázva, hogy mennyire a XIX. század hagyományainak modern, pártos, szocialista, de mégis tudatosan hagyományőrző folytatója, 1957-ben epikus költeménnyel, a Nincsen számodra hely című, kötetnyi terjedelmű verses regénnyel jelentkezik. Már a cím is Vörösmartyra utal, habár éppen Vörösmarty gomolygó látomásossága egyáltalán nem tartozik az ő személyes hagyományai közé. Egészen más vonal a költészetünkben a Vörösmarty-Ady-Juhász Ferenc nevével jelölhető látomásosság, mint az a demokratikus közérthetőség, amely a Petőfi-Vajda-Ábrányi-Szép Ernő vonalon készíti elő Váci Mihály együttérzését a nagy tömegek, a szegények, az igazságra szomjazók igényeivel.

Díjai
• József Attila-díj (1956, 1962)
• Kossuth-díj (1965)