Barion Pixel
Connect with us

Garai Gábor: Váci Mihály válogatott versei elé

Szeretném a fiatal olvasót egy kézfogásra elkísérni Váci Mihályhoz, az emberhez, akiből ezek a költemények kiszakadtak, s aki mostanában lenne ötvenéves, ha élne.
Ha élne – mondom hitetlenkedve; s mindjárt meg kell vallanom, hogy bennem tovább él ő (s bizonyára így vannak vele mások is, akik jól ismerték és szerették), s nem csupán művei által él tovább; de hallani vélem a hangját, viszontlátom felejthetetlen gesztusait, máig megborzongatnak gyönyörű indulatai.
Kevés olyan szellemi alkotót ismertem, akiben mű és személyiség olyan elválaszthatatlanul olvadt össze, mint Váci Mihályban: verssoraiból szinte rekonstruálni lehetne az arcvonásait, s vele szembenézve tőrvényszerűnek érezzük, hogy ezt a költészetet csak ez az ember teremthette meg.
“Szőkén, szelíden, mint a szél” – kezdte egyik, méltán népszerűvé vált versét, de nyomban így folytatta: “Feltámadtam a világ ellen” – s nagyon pontosan, önmagához hűen fogalmazott. Mert ez a szeretetet árasztó, mindenkinek bizalmat előlegező szőke, szelíd szél mindig kész volt támadó viharrá dagadni, ha a bensőből vezérlő eszme azt parancsolta, ha a szegényekért, a népért kellett síkra szállni, vagy ha fölgerjedt haragja azok ellen, akik egy szebb, emberibb közös rend útján gáncsot vetnek az előrehaladóknak.
Emlékszem, egy időben az volt a szavajárása – miközben széles karolással magához szorította az épp útjába tévedt jó barátot -: szeretem az emberiséget!
Nem messziről szerette. Nem csak úgy általában, hanem nagyon is konkrétan és közelről: a családban, a szerelemben, a szűkebb szabolcsi hazában; aztán az egész magyar hazában, népben és nemzetben; s magától értetődően minden távoli nép hazájában, Kubában és Vietnamban és az egész szocialista világban, melynek a hajdani szegények nevében üzente: “Miránk hasonlíts, kommunizmus!”
Számára sohasem volt dilemma, gyötrelmes választás kérdése: hazafiság vagy internacionalizmus; a tulajdon népe iránt érzett fiúi ragaszkodás és elkötelezettség a természetes testvériség érzését nevelte föl benne más népek fiaival. Posztumusz kötetében jelent meg az a vers, A .szempontokon át, amelyben így írt:
Érvényes vízumot, meghívást kaptam
minden világészből és sürgető
kérlelést őrzök a szívem fölött.
Halaszthatatlan parancs hajszol engem:
– egy öleléssel birtokomba venni,
amit szeretni lehet itt a Földön.

Váci Mihály legkedvesebb szava: a szív. S mi mindent tud ez a szív! Kinyílik, mint “két sziklevélke”, a szerelmi gondban “mint félrevert harang szól”, a szorongásban “szíve örök félelmek horgonya”. Néha olyannak képzeli, “mint egy kivesző állatot”, máskor “felhőnyi jéghegy úszik el tengerbe fölt szíve fölött”; lehet ez a szív “tüzelő karabély” vagy sötét mélységek “lebegő szépiája”, de lehet meghitt, “meleg karéj” is, amit “tört szavakkal” morzsolgatnak az asztal mellett ülők.
És valóban: Vácinál a vers mindig szívközelből tör föl, ihletét érzelem és indulat táplálja. Tévedne azonban, aki ebből valami zabolátlan ösztönösségre következtetne. Az érzelem és a tudatosság együttes jelenléte a költőt – aki egyhelyt “történelmi alkalmazott”-nak nevezi önmagát – korántsem ösztönösségre csábítja, ellenkezőleg, arra serkenti, hogy lírikusi küldetését ugyanolyan felelősségérzettel és műgonddal töltse be, mint képviselői vagy szerkesztői hivatását. Tanú vagyok rá, hogy verseit többnyire – amíg csak tehette – az első megfogalmazás után hosszú ideig, olykor évekig állni hagyta, majd újra meg újra elővette, javítgatta, s csak ezután adta ki kezéből. És érdemes megfigyelni, hogy ez a – hangjáról mindig nyomban fölismerhető – költő hányféle húron játszik, életművét milyen formai gazdagság, sokoldalúság jellemzi. A legzártabb formáktól, a szonettől, a stanzától kezdve, maga alkotta kötött strófaszerkezeteken át egészen a szabad versig terjed az a tartomány, amelyből eszközeit válogatja, mindig a benső tartalomnak legmegfelelőbb külső keretet keresve. Formai tudásával azonban sohasem hivalkodik; legjobb költeményei olyan észrevétlenül helyezkednek el önmagukban, mint az egészséges ember tulajdon testében, amelyről tudomást se vesz, hogy van, ha nem fáj semmije . . .
Ez a kötet Váci Mihály költői életművének csupán egy viszonylag kis részét tartalmazza. Mégis hiszem, hogy együtt vannak benne azok a legfontosabb versek, amelyekből az olvasó megalkothatja magának a költő hiteles képmását. S ha ekként találkozik vele, bizonyára átéli azt a jó célra szánt lelkesültséget, amely Vácit éltette mindhalálig, s amelytől százhuszat vert ez a szív. S megérzi, hogy ő, aki így írt “Azokhoz tartozom, kik a napok / felettünk átlengő csille-sorát / megtöltik barna gondjaikkal” – immár véglegesen hozzánk tartozik.
Garai Gábor

Mindkét írás megjelent:

Váci Mihály válogatott versei. Vál., bev. Garai Gábor. Életrajz és jegyzetek Váci Mihályné Juhász Mária. Bp. 1974, Kozmosz. (A magyar irodalom gyöngyszemei.)
2. kiad. Bp. 1977, Kozmosz.

 

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top