Szeretném a fiatal olvasót egy kézfogásra elkísérni Váci Mihályhoz, az emberhez, akiből ezek a költemények kiszakadtak, s aki mostanában lenne ötvenéves, ha élne.
Ha élne – mondom hitetlenkedve; s mindjárt meg kell vallanom, hogy bennem tovább él ő (s bizonyára így vannak vele mások is, akik jól ismerték és szerették), s nem csupán művei által él tovább; de hallani vélem a hangját, viszontlátom felejthetetlen gesztusait, máig megborzongatnak gyönyörű indulatai.
Kevés olyan szellemi alkotót ismertem, akiben mű és személyiség olyan elválaszthatatlanul olvadt össze, mint Váci Mihályban: verssoraiból szinte rekonstruálni lehetne az arcvonásait, s vele szembenézve tőrvényszerűnek érezzük, hogy ezt a költészetet csak ez az ember teremthette meg.
„Szőkén, szelíden, mint a szél” – kezdte egyik, méltán népszerűvé vált versét, de nyomban így folytatta: „Feltámadtam a világ ellen” – s nagyon pontosan, önmagához hűen fogalmazott. Mert ez a szeretetet árasztó, mindenkinek bizalmat előlegező szőke, szelíd szél mindig kész volt támadó viharrá dagadni, ha a bensőből vezérlő eszme azt parancsolta, ha a szegényekért, a népért kellett síkra szállni, vagy ha fölgerjedt haragja azok ellen, akik egy szebb, emberibb közös rend útján gáncsot vetnek az előrehaladóknak.
Emlékszem, egy időben az volt a szavajárása – miközben széles karolással magához szorította az épp útjába tévedt jó barátot -: szeretem az emberiséget!
Nem messziről szerette. Nem csak úgy általában, hanem nagyon is konkrétan és közelről: a családban, a szerelemben, a szűkebb szabolcsi hazában; aztán az egész magyar hazában, népben és nemzetben; s magától értetődően minden távoli nép hazájában, Kubában és Vietnamban és az egész szocialista világban, melynek a hajdani szegények nevében üzente: „Miránk hasonlíts, kommunizmus!”
Számára sohasem volt dilemma, gyötrelmes választás kérdése: hazafiság vagy internacionalizmus; a tulajdon népe iránt érzett fiúi ragaszkodás és elkötelezettség a természetes testvériség érzését nevelte föl benne más népek fiaival. Posztumusz kötetében jelent meg az a vers, A .szempontokon át, amelyben így írt:
Érvényes vízumot, meghívást kaptam
minden világészből és sürgető
kérlelést őrzök a szívem fölött.
Halaszthatatlan parancs hajszol engem:
– egy öleléssel birtokomba venni,
amit szeretni lehet itt a Földön.
Váci Mihály legkedvesebb szava: a szív. S mi mindent tud ez a szív! Kinyílik, mint „két sziklevélke”, a szerelmi gondban „mint félrevert harang szól”, a szorongásban „szíve örök félelmek horgonya”. Néha olyannak képzeli, „mint egy kivesző állatot”, máskor „felhőnyi jéghegy úszik el tengerbe fölt szíve fölött”; lehet ez a szív „tüzelő karabély” vagy sötét mélységek „lebegő szépiája”, de lehet meghitt, „meleg karéj” is, amit „tört szavakkal” morzsolgatnak az asztal mellett ülők.
És valóban: Vácinál a vers mindig szívközelből tör föl, ihletét érzelem és indulat táplálja. Tévedne azonban, aki ebből valami zabolátlan ösztönösségre következtetne. Az érzelem és a tudatosság együttes jelenléte a költőt – aki egyhelyt „történelmi alkalmazott”-nak nevezi önmagát – korántsem ösztönösségre csábítja, ellenkezőleg, arra serkenti, hogy lírikusi küldetését ugyanolyan felelősségérzettel és műgonddal töltse be, mint képviselői vagy szerkesztői hivatását. Tanú vagyok rá, hogy verseit többnyire – amíg csak tehette – az első megfogalmazás után hosszú ideig, olykor évekig állni hagyta, majd újra meg újra elővette, javítgatta, s csak ezután adta ki kezéből. És érdemes megfigyelni, hogy ez a – hangjáról mindig nyomban fölismerhető – költő hányféle húron játszik, életművét milyen formai gazdagság, sokoldalúság jellemzi. A legzártabb formáktól, a szonettől, a stanzától kezdve, maga alkotta kötött strófaszerkezeteken át egészen a szabad versig terjed az a tartomány, amelyből eszközeit válogatja, mindig a benső tartalomnak legmegfelelőbb külső keretet keresve. Formai tudásával azonban sohasem hivalkodik; legjobb költeményei olyan észrevétlenül helyezkednek el önmagukban, mint az egészséges ember tulajdon testében, amelyről tudomást se vesz, hogy van, ha nem fáj semmije . . .
Ez a kötet Váci Mihály költői életművének csupán egy viszonylag kis részét tartalmazza. Mégis hiszem, hogy együtt vannak benne azok a legfontosabb versek, amelyekből az olvasó megalkothatja magának a költő hiteles képmását. S ha ekként találkozik vele, bizonyára átéli azt a jó célra szánt lelkesültséget, amely Vácit éltette mindhalálig, s amelytől százhuszat vert ez a szív. S megérzi, hogy ő, aki így írt „Azokhoz tartozom, kik a napok / felettünk átlengő csille-sorát / megtöltik barna gondjaikkal” – immár véglegesen hozzánk tartozik.
Garai Gábor
Mindkét írás megjelent:
Váci Mihály válogatott versei. Vál., bev. Garai Gábor. Életrajz és jegyzetek Váci Mihályné Juhász Mária. Bp. 1974, Kozmosz. (A magyar irodalom gyöngyszemei.)
2. kiad. Bp. 1977, Kozmosz.
