(1925-1978)

Aki csak ismerte, annak a kedvesen mosolygó, ravaszkás tekintetű, megfontolt szavakkal szellemesen okos, gyakran szójátékos Nagylaci maradt az emlékezetében. Aki csak olvasta, annak képekben gazdag, népmesevilággal és képorgiás szürrealizmussal egyszerre közeli rokon, dallamosan hullámzó költészete marad mindörökké irodalmi kincstárában, és úgy érzi, aligha volt még költőnk, aki szorongató, komor gondolatokat olyan fénypompás, képekben gazdag derűvel tudott volna közölni, mint ő. Ámbár az elmúlt évtizedek egyik legjelentékenyebb költője volt, sohase múlt el belőle az a festő- és grafikusművész, aminek indult. És korai halála után hagyatékában festett és rajzolt képek tárlatra való tömege maradt. Még csak nem is mutogatta ezeket: képlátomásait magának vetette papírra, néha még vászonra is, mert akkor sem tudott nem-képzőművész lenni, amikor ő maga is és a hamar méltányló olvasóközönség is, sőt a kritika is úgy vélte, hogy új költészetünk egyik legsajátosabb hangú és egyik legjelentékenyebb írásművésze.

Faluról jött, a Dunántúlról, középiskoláit is az oktatóintézeteiről híres Pápán járta ki. Otthon olyan paraszti családból származott, amely szorgalmával a módosabbak közé emelkedett és igényt tartott a műveltségre, a következő nemzedékeket az értelmiség rangja felé vezető útra. Ezeket a nemzetfenntartó, kitűnő, szorgalmas családfőket a legszörnyűbb időkben jövevényszóval ,,kulákok”-nak nevezték és jó esetben politikailag idegeneknek, de szokványosabban ellenségeknek tekintették, és úgy is bántak velük. Az apa – akinek költővé leendő fián kívül még három úgyszintén iskolában taníttatott gyermeke volt – úgy halt meg, hogy ,,nem békült meg a világgal, amely tönkretette őt”. (Ezt az emlékező mondatot egy másik fia, az úgyszintén költő Ágh István írta le.) Addigra azonban a Pápán érettségizett fiú húszéves fővel már Budapestre jött, hogy hajlama szerint festeni, rajzolni tanuljon. A történelem 1945-nél tartott, a világ éppen túllépett a világháborún.

A faluról, paraszti sorból városba igyekvő, értelmiségi sorba emelkedni kívánó ifjúságnak történelem adta következő helye a ,,Népi Kollégiumok” valamelyikében volt. A NÉKOSZ (Népi Kollégiumok Országos Szövetsége) igen rövid életű lehetett. 1946-ban szervezte meg az egész pedagógiai mozgalom magja és mindvégig központja, a ,,Győrffy Kollégium” vezetősége és ifjúsága, együtt pártolta a Magyar Kommunista Párt és a Nemzeti Parasztpárt. A java részében paraszti ifjúság lelkesen tódult feléje, hamarosan már mintegy tízezer egyetemista és főiskolás fiú- és leánytagja meghatározó hangját és hangulatát adta az egész felsőoktatásnak (ámbár voltak középiskolás kollégiumok is). Lelkes optimizmusuk és naiv hitük a hamarosan megvalósuló szocialista hazában, amely olyan lesz, ahogyan az utópista álmokban elképzelték, csakhamar zavarónak tűnt az egyre dogmatikusabb pártvezetők szemében. A koncepciós pereket és főként a Rajk-pert követő jól érezhető megdöbbenést, zavarodottság és főleg az elvárt hangos egyetértés hiánya megpecsételte a NÉKOSZ sorsát. Betiltották, feloszlatták, még a kitűnő, példaadó Győrffy Kollégiumot is megszüntették. Ezzel véget is ért a magyar pedagógiának ez a fényességes rövid korszaka.

Ez az ifjúság megtestesítette a háború utáni három-négy év optimista derűjét, a hitet, hogy mi építjük és magunknak építjük jövendőnket. Ezek a kollégiumok számos kitűnő értelmiségit indítottak útjára. Egész sor jelentékeny költőnk itt találta meg saját hangjának első ütemeit. Csaknem azonos évjáratú, hasonló ihletettségű, többségükben saját hangvételű írásművészünk szinte egyszerre lépett irodalmunk felfrissülő kórusába. Nagy Lászlón kívül – hogy csak a legfontosabbakat említsük – Juhász Ferenc, Csanádi Imre, Kormos István, Fodor András, Simon István együtt jelezte, miféle új hangokkal gazdagodik költészetünk. Merőben különböző művészegyéniségek ezek, de összeköti őket a népközelség formában is, közösségtudatban is, a költői hagyomány és az új iránti érzék egysége, a tanulással szerzett kultúra intellektualitása. Alighanem már most, közel fél évszázaddal együttindulásuk után megállapíthatjuk, hogy – legalábbis az említettek – jelentékeny költők, de közöttük a legjelentékenyebb, legegyénibb és a legnagyobb hatású Juhász Ferenc és Nagy László. Gyakran együtt is szokták emlegetni őket, habár a világ egészéhez való hozzáállásuk – a közelihez is, a kozmikus határtalanságokhoz is – teljesen más, gazdag képalkotó képzeletük merőben különböző, még ha mindketten eltéphetetlenül kapcsolódnak is a folklóri (népköltészeti, népmesei) gyökerekhez.
Ezek a jellegzetes újat jelentő tulajdonságok már mind megtalálhatók az induló Nagy László költészetében. A hangvétel azonban kezdetben csak a derűt, a bizakodást, a feltétlen hitet fejezi ki. Akiknél ez a hang nem változik az évtized végére hol hamar, hol fokról fokra bekövetkező csalódások, kiábrándulások hatására, okvetlenül beletévednek, belesüppednek a következő évtized ,,sematizmus”-nak nevezett vak vagy hazug közhelykultuszába. Nagy Lászlónál ez már azért sem következhetett be, mert egy tanulmányi ösztöndíjat kapott Bulgáriába. 1949-ben utazott el, és csak 1952-ben jött haza. Tehát nem fokozatosan kellett átélnie a változás, ,,a fordulat éve” történelmi és lélektani mozzanatait. Elment bizakodóan, és egy olyan légkörbe érkezett haza, amellyel már nem azonosulhatott. Közben azonban – mindig jó tanuló lévén – alaposan elsajátította a bolgár nyelvet. Megismerte Bulgária történelmét, irodalmát, néprajzát, találkozott az ottani népi élettel és az értelmiséggel. És ami eleve célja volt a kiküldetéskor, fordítani kezdte a bolgár népköltészet és a bolgár klasszikus költők remekeit. Már indulásakor jó költőnek tartották, de hazaérkezte után hamarosan legjobb műfordítóink közt is elfoglalhatta helyét.

Az ötvenes években megjelent köteteiben nyomon lehet követni, hogy a derűs lélek hogyan komorodik el. Az 1951-ben napvilágot látott A tüzér és a rozs című gyűjtemény még az előző itthoni években és a Bulgáriában írt versek a bizakodó évek hangulatait tükrözik, de A nap jegyese (1954) és még inkább A vasárnap gyönyöre (1956 eleje) már kételyekkel, szorongásokkal teljes költeményekkel jelzik a költő kedélyvilágának megváltozását. Ugyanakkor ezekben a gyűjteményekben a költői képek, az olykor szürrealizmus-közeli gondolatkapcsolások, az egyre tündöklőbb versformák meredeken felívelő művészi színvonalról vallanak. És innét egyre gazdagodik, elmélyülőbb lesz az életmű. A meseeredetű, mitikus, a népek közös emlékezetében őrzött ősi képzetek, a természet képeinek látomásos idézése végérvényesen kiépíti Nagy László kép- és képzeletvilágát. Pedig közben a külvilág adta rossz közérzethez járul feleségének – az egész létét-lényegét kiegészítő költőasszony, Szécsi Margit – hosszan tartó súlyos betegeskedése is. Költészete egyben védekezés is mindaz ellen, ami bánatot, gyötrődést okoz a nagyvilágban és a kisvilágban. Közben lelkiismeretes újságíró. Amikor az ötvenes években jól érezhetően kezd kegyvesztett lenni a kultúrpolitika urainak szemében, akkor a kegyekben álló, de közben gátlástalanul emberséges Zelk Zoltán siet segítségére. Zelk akkor egyebek közt a Kisdobos című gyermeklap főszerkesztője. Maga mellé veszi munkatársnak, gyakorlatilag segédszerkesztőnek. Ez biztosítja megélhetését, de egy újabb költői hangra is biztat. A Kisdobos léte magyarázza, hogy Zelk is, Nagy László is oly sok igazán kitűnő, óvodásoknak és kisiskolásoknak szóló gyermekverset is írt. 1956 után pedig a költő végleges állást kapott az Élet és Irodalomnál, ahol tekintettel képzőművészeti felkészültségére a lap képszerkesztője, majd ezt a tevékenységet is megtartva, főmunkatársa lett mindhaláláig.

Irodalmi elismerésben soha nem volt hiánya. Háromszor is kapott József Attila-díjat, 1966-ban Kossuth-díjat. Egészsége azonban nem bírta sokáig. A halál gondolata, látomása, később félelme egyre többször jelenik meg mind szemléletesebben verseiben. Nem egy nagy költeménye (például: Jönnek a harangok értem vagy a Menyegző) a haláltáncok fogvacogtató képeit idézik.
Várta a halált, amely 53 éves korában jött el érte.

Szerző: László Zoltán
(Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár)