Connect with us

Nagy László költészete

Pomogáts Béla

Költészet: hatalom és kiszolgáltatottság
Nagy László halálának huszadik évfordulóján


A halálhír

Húsz esztendeje halt meg Nagy László, halálhíre mindenkit szíven ütött. Magam telefonon értesültem róla, még délelőtt, az Irodalomtudományi Intézetben. Barátai és hívei dolgoztak ott, mindenekelőtt Kiss Ferenc, aki időről-időre számot vetett költői pályájának alakulásával, és már később egy kötetnyi tanulmányt publikált róla, igaz, akkor már súlyos betegen, és ezért nem folytathatta munkáját, amely bizonyára egy nagyszabású összegzéshez vezetett volna. Helyette aztán egy fiatalabb barát és irodalomtörténész: Görömbei András hozta létre a máig érvényes monográfiát, amely részletekbe menően ad hiteles képet Nagy László egyetlen tömbből faragott költői életművéről, melynek belső: művészi, erkölcsi, lelki egységét azóta talán még inkább megmutatta a múló idő.
A váratlan halálhír engem is szíven ütött, hiszen az akkori magyar líra szupernovák fényeivel világító hatalmas csillagrendszerében – Illyés Gyula, Weöres Sándor, Pilinszky János, Nemes Nagy Ágnes és Juhász Ferenc között – Nagy Lászlót is úgy tartottam számon, mint a modern magyar költészet, sőt a világköltészet egyik fényes csillagát. Emellett volt köztünk igen rokonszenvező személyes kapcsolat is, amelyet nem neveznék barátságnak, annyira nem álltunk közel egymáshoz, mégis volt valamelyes személyes jellege. Költészete mindig vonzott, sok olyan verse volt, amelyben mintegy az “igazság pillanatát” fedeztem fel, olyan időkben például 1956 után, midőn ez a pillanat ritka volt.
Így azután mindig megbecsüléssel írtam róla, első alkalommal a hatvanas évek közepén, a Szederkényi Ervin által szerkesztett Jelenkorban. Emlékszem kemény kézszorítására, amellyel ezt a “pályaképet” megköszönte. Írtam róla hatvanadik születésnapján a Tiszatáj ünnepi számába, és írtam szomorú halotti búcsúztatót is. Nyaranta többször is találkoztunk Szigligeten, az írók alkotóházában, ahol Nagy László és Szécsi Margit rendszeres vendégek voltak: az emeleti traktuson van egy “Nagy László-szoba” is, a költő egy Szent Györgyöt és a sárkányt ábrázoló kis faliképével -, már csak emiatt is meg kellene őrizni a szigligeti kastélyt az irodalom számára. (Ahogy meg kellene menteni, vagyis helyre kellene állítani a felsőiszkázi szülőházat is, és benne a Nagy László-emlékmúzeumot.)


A történelem ellenére

“Ha van pártatlan ítélet a költőről – olvasom Nagy Lászlónál -: az a verse. Mert megnyugtat e bizonyosság: hiszek a szóban. Kötelességem figyelni a szóra. Bánnom a szóval: odaadás és felelősség. Hiszem azt is, elvezet a pecsétek mögé, ahol éppen rám várnak a titkok. Vezet ahhoz, ami még nem létezik a világban. Vezet a szakadékok mentén, szüntelen a halál ajkain.” A költői szó valóban egyetlen hatalma volt, általa mondott törvényt, fordult szembe a könyörtelen történelemmel, ítélte meg korát, hirdetett igazságot. A szavak egyszerre jelentettek küzdelmet és feloldást, hatalmuk erkölcsi és művészi erejükből származott.
Nagy László költészete egyetlen dráma volt, öröm perelt a fájdalommal, szerelem a magánnyal, hűség az árulással. Egy boldogságra és tisztességre vágyó költő viaskodott az emberi lét és a történelem ármányos és kegyetlen helyzeteivel. Miként Vörösmarty vagy József Attila, ő sem az esetleges jelenségeket akarta megragadni, a törvények nyomát kutatta. Nem elégedett meg a látvánnyal és a hangulattal, az élmény mögöttes tere és szélesebb körű jelentése érdekelte. A Federico Garcia Lorca által megfogalmazott költészettant fogadta el: “Egyetlen rózsa alakjával és illatával a végtelenség múlhatatlan érzetét lehet felkelteni.” Távlatot adott a dolgoknak és tapasztalatainak, a lehető legnagyobb emberi és történelmi távlatot. Életünket és világunkat a végső kérdések mérlegén mérte le: verseiben az emberi élet értelmére és céljára kérdezett. A drámai küzdelemben, amelyet bennük vívott, ezért vált főszereplővé a tisztaság és a rontás, az élet és a halál ősi kettőssége.
Élete során több alkalommal is csalódottság és reménykedés küzdelmét élte át. Mindinkább valamilyen magasabb szinten, mintegy a bölcselet körében, ahol a közvetlen napi élménynek már általánosabb jelentése van. Csalódásaival küzdve, az élet és a pusztulás nagy drámájához érkezett. Mint Vörösmarty, aki kora harcait, az emelkedő és süllyedő idő játékát szemlélve jutott az emberi lét nagy filozófiai kérdéseihez. Nagy László mintha az ő útján járt volna: a változó idők fürkészését a nagy emberi és közösségi sorskérdések vallatásával egészítette ki. A kortól az időtlen dolgokhoz fordult, hogy aztán bölcsességgel és elszántsággal felvértezetten, ismét a korhoz fordulva hirdesse hűségét ifjúságának tiszta eszményei iránt.
Költészete akkor is szívszorító lenne, ha csak tragikus csaló- dásokról tudósítana. Ennél azonban jóval többet tett: megküzdött csalódásaival. A pusztulás árnyaival szembeállította az élet örömét, a történelmi gondokkal a magyarság és az emberiség jövőjébe vetett hitét. Legkeserűbb versei is heves viták: a reménytelenséggel a remény perel. “Harsog a létezés: nem, nem! Nem akar lenni halott” – hirdette A vasárnap gyönyörének fájdalmas-boldog vallomásai között. Minél fojtogatóbb látomások kísértették, annál mozgalmasabb és színesebb képekben idézte maga elé az életet; a Gyöngyszoknya borzongató víziója mellett ott a Havon delelő szivárvány játékos életöröme. Aki a hóban meztelenül fürdő leányt oly bizsergető érzékiséggel rajzolta le, hátat fordíthatott-e az élet ígéreteinek? A Zöld Angyal tragikus látnoka ezért írhatta meg azokat a forró vallomásokat, amelyek sorra az élet, az alkotómunka és a szerelem diadalát hirdetik. “Piros vesszőkön remény a beszéd, / hirdeti, hogy a világ lakható” – olvassuk az Álmok játékát. “Szakad azt ember veséje, / de az űrt álma belengi” – hangzik a Szárnyak zenéje. A költő nem adta meg magát, az újrakezdés, a feltámadás parancsát írta mindig, helytállásával és reménykedésével küzdeni tanított.


A szmoljáni házban

Közel két esztendeje, hogy Bulgáriában járva, az ottani Magyar Kulturális Intézet és a Bolgár Írószövetség meghívására, házigazdáim vidéki körútra vittek, és ennek keretében meglátogattuk a Rhodope-hegységben fekvő Szmoljánt, ahol a magyar költőt mindig is egy kicsit a sajátjuknak tekintő bolgárok berendezték a Nagy László emlékének szentelt múzeumot. A szép, régi és felújított balkáni stílusú épületben előadóterem és egy sor emlékszoba található: a falakon bolgár festők művei, közöttük több Nagy László-portré, a tárlókon a költő könyvei, közöttük a bolgárra fordítottak is (ezeknek sorában nemrég jelent meg a régi barát, a budapesti Bolgár Kulturális Központ egykori igazgatója: Nino Nikolov Nagy László verseiből készült fordításainak kötete).
A ház és a ház szellemisége minden tekintetben a magyar költőt és a bolgár folklórhoz és irodalomhoz, a bolgár történelemhez és élethez fűződő kapcsolatait idézi elénk, és ennyiben irodalmunk egyik emlékhelye, egyike a nagyon kevés ilyen külföldi, pontosabban a Kárpát-medencén kívüli emlékhelyeknek. Büszkék lehetünk arra, hogy Bulgáriában ilyen szeretettel őrzik Nagy László emlékét, és talán jobban oda kellene figyelnünk erre a szmoljáni házra, amely nemcsak Nagy László alakjának és bulgáriai kapcsolatainak állít emléket, hanem a hagyományos magyar-bolgár barátságnak is.
Itt kell röviden szólni arról, hogy Nagy László költői munkásságában milyen fontos szerepet töltött be a műfordítás, mindenekelőtt a közép- és kelet-európai népek folklórjának és költészetének tolmácsolása. Neki valóban klasszikus műfordítóink: Arany János, Babits Mihály, Kosztolányi Dezső, Szabó Lőrinc, Illyés Gyula és Weöres Sándor között van a helye. Nemcsak azért, mert egy addig szinte ismeretlen tartománnyal, a balkáni népek folklórjával tette teljesebbé a magyar költészet minden égtáj felé kiterjedő virtuális birodalmát, hanem fordításainak művészi ereje, a közműveltség gyarapításában betöltött etikai szerepe következtében is. Tiszta szóval tolmácsolta a nyugati világ költőit is, hiszen Federico Garcia Lorca cigányrománcainak, Dylan Thomas látomásos ódáinak, Apollinaire álomittas elégiáinak átültetése maga is az új magyar műfordítás-irodalom legszebb lapjaira való. Legnagyobb kedvvel, személyes hajlandósággal mégis modern bolgár, szerb és lengyel költőket tolmácsolt: Peju Javorov, Atanasz Dalcsev, Vasko Popa, Zbigniew Herbert, Tadeusz Nowak verseit. És természetesen a bolgár, a délszláv és az albán népköltészetet, ezekből a műfordításaiból állította össze Sólymok vére, Erdőn, mezőn gyertya és Babérfák című köteteit.
Ezekben a könyveiben a szomszédos népi kultúrák szellemét idézte meg, eredeti, természetes észjárást és világlátást, amely a történelem szörnyű viharaiban is megőrizte a maga organikus folytonosságát. A műfordító munka ilyen módon kilépett a költői műhely szűkebb keretei közül, a nemzeti önismeret és önkeresés távlatosabb ügyeit kívánta szolgálni. Rokon kultúrák tiszta példáit mutatta fel, a történelmi és kulturális identitás fontosságára figyelmeztetett, vagyis a költői szónak ugyanazt a felelősségét, etikáját képviselte, mint a lírai életmű.
Versfordításainak egybegyűjtésekor maga Nagy László is a műfordítónak erre a közösségi etikájára utalt: “Túl azon, hogy a hazai kultúrát gyarapítja a műfordítás, lehetőséget ád a párhuzamra. Beismerésre késztet, ha némely költői értékek léteznek másutt is, vagy magasabb fokon kifejezést is nyertek. Ilyenkor kiderül, hogy önteltségünk teljesen alaptalan, és jobb, ha még nagyobb erőfeszítésre sarkalljuk magunkat. A fordítás, bár olykor a hazai költői szabadalmak elsőbbségét cáfolja meg, igazán arra jó, hogy kimutassa: a világ költői igenis rokonok a humanitásban.”


Egy költő utóélete

Radnóti Miklóst szeretném idézni, aki József Attila hátrahagyott verseit sajtó alá rendezve írta a következőt: “A versek mindig külön hangsúlyt kapnak a halállal. A mű, amit a költő haláláig alkot, halálával hirtelen egész lesz, s a kompozíció, melyet életében szinte testével takar, a test sírba hulltával látható lesz, az életmű fényleni és nőni kezd.”
Mindez vonatkoztatható Nagy László költészetére is: az ő életműve is véglegessé és kissé mássá vált halála után. Nemcsak azért, mert létrejött egy igen gazdag és érdekes Nagy László- filológia, amely az életmű belső összefüggéseinek, életrajzi és kortörténeti hátterének a vizsgálatában tartós eredményeket hozott, és ezt az életművet hitelesen helyezte el a huszadik századi magyar líra történetében. Kiss Ferenc és Görömbei András könyveire már hivatkoztam, hadd hivatkozzam még Tüskés Tibor, Vasy Géza, Tarján Tamás és Jánosi Zoltán munkáira vagy a Petőfi Irodalmi Múzeumban 1995-ben rendezett Nagy László-konferencia előadásainak kiadására (Tanulmányok Nagy Lászlóról) is. De nemcsak a filológiára gondolok, hanem Nagy László költészetének “sorsára” is, arra a nem egészen kedvező helyzetre, amelybe ez a költészet, különösen az utóbbi évtizedben vagy éppen az úgynevezett “rendszerváltás” után került.
Az imént említett könyvek, monográfiák, úgy tetszik, hitelesen ábrázolták Nagy László költészetének fejlődés- történetét, és határozták meg irodalomtörténeti szerepét. Volt talán egy évtized, éppen a költő halála után, midőn Nagy László a legnépszerűbb magyar költők közé tartozott, akárcsak Weöres Sándor és Pilinszky János, egyetemi szakdolgozatok készültek róla, életműve a tanulmányi versenyek és a szavalóestek állandó témája volt, és összegyűjtött verseit többször is egymás után új kiadásban vásárolták meg az olvasók. Azóta a magyar költészet népszerűsége és olvasottsága drámai módon háttérbe szorult, és ennek a közömbösségnek az egyik legfőbb áldozatává maga Nagy László vált.
Ráadásul alakját és költészetét két irányból is megpróbálták eltorzítani vagy eljelentékteleníteni. Akadtak publicisták, akik Nagy Lászlóban az 1991 után divatba jött “jobboldali radikalizmus” valamiféle szellemi elődjét szerették volna felfedezni, szembeállítva őt az 1945 utáni korszak más kiváló költőivel. Jelentek meg újságcikkek és hivatkozások, amelyek küzdelmeit és indulatait, amelyek mindig jogosak, egyszersmind mindig igazságosak voltak, egy populista politikai áramlat szolgálatába szerették volna állítani. Nagy László, ha közöttünk volna, valószínűleg a tőle megszokott harcossággal, ugyanakkor bölcs nagyvonalúsággal söpörné le magáról ezeket a kísérleteket.
A másik irányból posztmodern irodalomkritikusok próbálták kikezdeni a verseiben alakot öltő költői személyiséget és esztétikumot. A kettő: személyiség és esztétikum szorosan összefügg, minthogy az irodalomteoretikusok egy része éppen azt állítja, hogy karakteres és koherens költői személyiség birtokában nem lehet kielégíteni a modernség (posztmodernség) által támasztott követelményeket. A modern (posztmodern) költő eszerint a felfogás szerint mindenekelőtt az emberi személyiség felbomlásának és megsemmisülésének a tapasztalatát fejezi ki. Ezért eleve “korszerűtlen” az a költő, aki fenntartja a személyiség folytonosságába és egységébe vetett (több ezer éves) hitet, és a költészetben nem valamilyen személytelen és embertelen világállapot, hanem az emberi személyiség reprezentációját, esetleg védelmét keresi. Már pedig a “költészet hatalmát” hirdető, és ha sorsa úgy hozta, a “versben bujdosó” Nagy László ilyen “személyiségelvű” költő volt, életműve következésképp megkérdőjelezhető.
Számomra éppen a személyiség épségét védelmező és a személyiség szuverenitásáért küzdő Nagy László jelenti a kor (a huszadik század második fele) hiteles költői képviselőjét. A költő, aki tudja, hogy a szó egyszerre jelent hatalmat és kiszolgáltatottságot, talán inkább így mondanám: szellemi hatalmat és reális kiszolgáltatottságot, az emberi lény önvédelmének és létbeli identitásának legfontosabb tényezőjét tételezi a művészetben és a költészetben. Mindez persze fájdalmasan ki van szolgáltatva a közönynek, a harácsolásnak és az erőszaknak. Ha lemondunk a szellem hatalmáról és az emberi személyiség integritásáról – ha lemondunk Nagy László költészetéről -, a sötét erőknek: a közönynek, a harácsolásnak, az erőszaknak engedünk.


(Forrás: Új Forrás, 1998. évi 5. szám)

 

BEJELENTKEZÉS
EDDIGI VERSEIM
MEGOSZTOTT VERSEK
VERSMONDÓK KÖZÖSSÉGE


Facebook

Termékek

TOVÁBBI TERMÉKEK →

To Top