HELTAI GÁSPÁR
(1490(?)-1574)

Az ezerötszázas évek első tizedében a bécsi egyetemen tanult egy Caspar von Heltau nevű erdélyi szász ifjúember. Ha nem is bizonyos, mégis valószínű, hogy azonos lehet azzal a német katolikus papból lett magyar protestáns íróval, aki Heltai Gáspárra magyarosította nevét. Hiszen tudjuk, hogy a Szeben megyei Nagydisznódon született, amelynek Heltau volt a német neve. De ha valóban ő volt az a bécsi diák, akkor úgy 1490 körül kellett születnie, s ez esetben már csak férfikora delén változott magyar íróvá. Állítólag csak 1536-ban kezdett magyarul tanulni, s alig-alig elképzelhető, hogy aki csak túl a 45. életévén ismerkedik meg egy nyelvvel, az hamarosan annak az új nyelvnek olyan gazdag szókincsű és oly nyelvi ízességekkel teljes stílusművésze legyen, mint amilyen Heltai Gáspár volt. De ha az a bécsi Caspar von Heltau nem azonos a későbbi felettébb tevékeny kolozsvári polgárral, akkor fogalmunk sincs, mikor született, és hány éves is lehetett, amikor 1574-ben meghalt.

Annyi bizonyos, hogy fiatal korában kapcsolatba kerül a kor néhány nagy műveltségű és széles látókörű humanistájával, például Brodarics István püspökkel, majd később, 1543-ban Wittenbergben találkozunk vele azon a híres német egyetemen, amely a protestantizmus egyik fellegvára volt. Ez időben már maga is lutheránus prédikátor. De azután véglegesen Kolozsvárra költözik, és kizárólag magyarul ír. De nemcsak ír; jellegzetes városi polgár lesz a nemesi-jobbágyi világban: leleményes kereskedő, iparszervező, nyomdatulajdonos, papírmalmot állít fel (így nevezték abban a manufaktúrás világban a papírgyárak elődeit), eszményképpen szól a takarékos, vagyongyűjtő polgárról. Amint hátat fordított plébániájával együtt eredeti vallásának, megnősül, s bárha protestáns prédikátorként is működik, elsősorban tekintélyes vállalkozó polgár, a javarészt magyar lakosságú Kolozsvár gazdasági életének egyik leghatékonyabb irányítója, de ugyanakkor évtizedeken keresztül a magyar szellemi élet egyik főalakja: tanúja, cselekvő és szenvedő részese legalábbis két viharos emberöltőnek. Kortársa Dózsa parasztháborújának, a mohácsi vésznek, a kettős királyságnak, Erdély állami önállósulásának, János Zsigmond unitárius uralmának és a korban példátlan erdélyi vallásszabadságnak, majd a Báthoriak katolikus fejedelemségének. Közben ő maga, bizonnyal nem kis lelki tépelődés után elhagyja Luther hitét is, és kálvinista lesz, hogy nyilván még keservesebb benső tépelődés után szakítson a szentháromság tanával, és áttérjen az unitárius vallásra, amelynek azután mindhalálig vallója maradt.

Művelt humanista, ismeri a múltból és az akkori jelenből mindazt az elolvasnivalót, amely a reneszánsz műveltség magas színvonalát jelenti. Kultúrája latinos és németes, de latinul és németül csak a korábbi időben írt, akkor is keveset, akkor sem eredeti műveket. Fordításokkal és ismeretterjesztéssel kezdi, hogy azután már magyarul igen eredeti legyen; eredeti akkor is, ha mástól veszi a témát, ha klasszikus műveket újramesél magyar olvasóinak. Az idegen ösztönzés nála saját gondolatokkal teljes folytatássá válik. Ilyen fontos folytatásra készteti legműveltebb magyar kortársának, Sylvester Jánosnak Új-Testamentum-fordítása. Nemcsak azért, mert ő most már az egész Bibliát akarja a magyar olvasó kezébe adni, hanem azért is, mert Sylvester végre kísérletet tett egy következetes magyar helyesírás kidolgozására. Heltai úgy is, mint író, de úgy is, mint nyomdász és könyvkiadó, felismeri az egységes és következetes helyesírás fontosságát, és amit Sylvester kezdett, azt ő valósítja meg. Mindmáig az a rendszer helyesírásunk alapja, amelyet Heltai dolgozott ki és tett népszerűen általánossá nyomdájában. A bibliafordításhoz pedig egész munkaközösséget szervez, és hosszú évek alatt részletekben adja ki az Ótestamentum könyveinek nagy részét. A Zsoltárok könyvét ő maga fordítja, de a többiek munkájába is belestilizál. Ez a fordítói tevékenység volt azután döntő hatással Károli Gáspárra, aki végül is megvalósította a kor nemzetközileg legfontosabb magyar fordítói feladatát: a nemzeti nyelven megszólaló teljes Bibliát. Károli nemcsak ismerte a Heltai-nyomda magyar Biblia-kiadványait, de egyes, szerinte is felettébb sikerült fordulatot vagy egész részleteket át is vett belőlük.

Heltai kolozsvári nyomdája ugyanúgy az akkori magyar szellemi élet egyik főközpontja, mint Sylvester újszigeti nyomdája. Sok egyéb közt Tinódi Sebestyén Cronicáját is Heltai adja ki. Majd később még antológiát is szerkeszt a kor krónikás költőinek műveiből, amelyben néhány Tinódi-mű mellett még öt más, aktuális eseményekről éneklő lantos deák költeményei is helyt kaptak.

Ez a lankadatlan vállalkozó-kultúraterjesztő élet és életmód a háttere eredeti vagy majdnem eredeti műveinek.

Első igazán saját műve egy fontos és szellemes párbeszéd: A részegségnek és tobzódásnak veszedelmes voltáról való dialógus. Egy hasonló tárgyú német könyv adta az ötletet, hogy megírja két kolozsvári polgárnak, a józan Antalnak és a részeges Demeternek vitáját. A takarékos, tőkegyűjtő polgár indulata szólal itt meg a herdáló nemesúri életmód ellen. Polgári társadalomkritika a feudális társadalmi rendszer egészéről, de közben a legelső magyar antialkoholista propagandairat. És igen jóízű olvasmány, komoly mondanivaló és anekdotázó humor igazi íróra valló egysége.

Számos, inkább teológiai műve közül kiemelkedik a Háló című vitairat, amelynek tárgya is, hangütése is inkább politikai, mintsem vallásbeli: vádirat az inkvizíció ellen. Nemcsak a lelkiismereti szabadság nevében bélyegzi meg a vallási türelmetlenséget, de felháborodottan vádolja az inkvizíció kínvallató és kínhalállal fenyítő módszereit is.

Szépirodalmi főműve azonban a Száz fabula. Ebben Ezópus klasszikus meséitől és a kor divatos német mesekönyveinek történeteiből állít össze százat (azaz a példázatos előszóval együtt 101-et). Nem fordít, hanem újramesél, saját ötleteket told be, néha hosszabb elbeszéléseket kerekít belőlük, és a 99. mesében, amelynek címe Egy nemes emberről és az ördögről, egy eredeti kisregényt alkot. Ez a terjedelmes és felettébb mulatságos történet az önző, a szegényeket kijátszó és kiuzsorázó, ostobán gonosz gazdag nemes elkárhozásáról, a magyar elbeszélő széppróza első remeke, amelynek nagyon sokáig nem volt méltó folytatása. Jelentősége a magyar prózai epika történetében aligha kisebb, mint Bornemisza Élektrájának drámairodalmunkban vagy Balassi költészetének líránkban.

A szépíró Heltai azonban megszólal történeti műveiben is. Mátyás királyról szóló műve már majdnem történelmi regény. Forrása Bonfini, de az elbeszélő mód, az anekdoták beleszövése, az ízes olvasmányosság eredeti Heltai-mű. Meg akarta írni a magyarok történelmét a kezdetektől a maga koráig. Ennek azonban csak az első kötete készült el, a mohácsi vészig. A második kötet az akkori jelenkor áttekintése lett volna. Milyen kár, hogy éppen erre nem jutott már ideje! Milyen sokat láthatott és tudhatott azokról az évtizedekről, amelyeket átélt. A harmadik kötet pedig nem is a magyarokról szólt volna, hanem egy egész világhistóriának készült. Halála megakadályozta a folytatást. De amit sikerült megírnia, abban sok olyan történelmi anekdota olvasható, amelyet ő mentett át a későbbi korokra. Így nála olvasható az a nevezetes pletyka, hogy Hunyadi János Zsigmond király törvénytelen gyermeke volt.

Heltai Gáspárral egy olyan ízig-vérig polgári magyar irodalom kezdődik, amelynek a hazai körülmények közt nem lehetett közvetlen és szerves folytatása. Bornemiszán kívül nem is volt még egy ilyen jó prózai stiliszta abban a században. Meg is maradt népszerű olvasmánynak, a nemesi utódok is élvezték jóízű olvasmányosságát.

Forrás: www.mek.iif.hu